A nyelvi agresszió tán a leggyakoribb megnyilatkozási formája. A káromkodók az indulatok olyan hagyományos kinyilvánítói, akik valakit vagy valamit goromba, durva, túlzó, kíméletlen szavakkal, kifejezésekkel gyaláznak, becsmérelnek. Ilyenkor az Isten és a szentek nevét emlegetik trágár jelzők kíséretében. A káromkodás a harag, bosszú, felgyülemlett gyűlölet indulatos megszólaltatása. Megalázzák embertársukat vallási meggyőződésében, támadják anyját, apját, gyermekeit, rokonait -  gyakran intim testrészeik emlegetésével. Mindezzel bosszúságot, fájdalmat, kellemetlenséget okoznak. Az indulatok gyors megnyilvánulása, záporozása megakadályozza az elhangzó rágalmak elleni védekezést, valósággal lebénítja az elszenvedőt.

Ősidők óta létezett az ember megnyilatkozásában, megjelenését a természeti népek lététől számítják, akik hittek a gonosz szellemekben és azok megrontó erejében. Megszólaltatói többnyire az ártó, a rossz kívánságok érvényesítését kívánják. Ezt összekapcsolják az ősi hitvilág képzeteivel, a lélekhiedelemmel is, gyakran az emberi teremtés erejét nem Istennek, hanem a gonosznak tulajdonítják.

Megállapították, hogy Európa minden részében elterjedt a káromkodás, de bizonyos különbségeket is megfigyeltek az egyes vidékek között. Az északi részeken a csúnya beszéd a családdal, elődökkel, keleten inkább a vallással, szentségekkel, délen az altesti vonatkozásokkal kapcsolatos szavak, kifejezések kapnak bővebb helyet a káromkodásban.

A magyarsággal kapcsolatban gyakran elhangzott, hogy valóságos nemzeti sajátosság a káromkodás, és része az agresszivitásnak. Ma már túlzásnak tekintjük, bár gyakori használatában nem maradunk le az európai népektől, s a fent említett területi sajátosságok mindegyikét bőven „hasznosítottuk". A megőrzött kifejezési formák az ázsiai nomád pásztorokéhoz kapcsolódtak, de a virtus, a viszontagságos történelem is szerepet játszott ilyenné alakulásában. Könnyen kimondjuk Isten nevét változatos, megalázó, durva szavak kíséretében.

Hozzátehetjük, hogy az ember környezete, az ősi hagyományok, az egymást követő nemzedékek átöröklése, a vallásos élet, az egyéniség, lelki alkat meghatározzák kimondását. Van, aki megveti a káromkodókat, szitkozódókat, van olyan, aki nagyritkán valamely indulat, lelki fájdalom, szenvedély, hirtelen harag következtében kimondja a káromló szavakat, mások mindennapi életébe, rendszeres nyelvhasználatába, különösebb ok nélkül teljesen beépült. Őket tekintjük felelőtlen nyelvrontóknak, nyelvi „környezetszennyezőknek, az anyanyelv fájdalmas eldurvítóinak."

Egyes káromkodások tartalma, kifejezési formája időközönként megváltozik. Apor Péter 1736-ban „Istent méltó haragra indító káromkodások" elterjedéséről írva kitért arra is, hogy régebb a férfiak, urak, „alább való rend"-ek szitkozódása enyhe volt. Mindössze azt mondották: „Aha bustya fia, szamár kurva fia". Az asszonyok is így szóltak: „Aha hamis életű, tűzre való, tűz kénjára való". De újabban férfi, asszony, leány, ifjú legény „széltében mondja az adtát, teremtettét, huncfutot", „ördög szánkózzék a szegény lelkeden" stb.-it. Sőt még a bizony szót sem mondották a nemes asszonyok, még a gyermekeknek sem engedték mondani, inkább helyette: „Én ugyan nem, úgy vagyon, nincs különben, igazán mondom", de most úgy esküsznek, mint a katonák: „Isten engem úgy segéljen"! Bikfalván 1725-ben füleket irtóztatóan káromkodtak: „Disznó teremtette"! Máshol gyakran használták támadólag a huncut kifejezést. Így tehát a kurva enyhe, a teremtette, a huncfut súlyosabb káromkodásnak számított. A későbbiekben is ilyen átalakuláson mentek át a fene, franc, nyavalya, frász szavak is.

Terjedését bizonyos időszakban úgy tekintették, amely különböző hatásra kezdett meghonosodni. Kapcsolatba hozták azzal is, hogy az egyén Istent bántalmazó szavai kihatnak egy egész vidékre vagy akár a nemzetre. Törvényes könyvben fogalmazták meg, hogy „Isten ellen való káromkodó és hallani is irtózásra való szitkozódások kezdettenek bé-származni tsak nem régen Hazánkba". ( A lapszálen 1538, 1619 évszám található). Apor Péter 1736-ban írta: „Bezzeg régen, minthogy nem valának ezek az éktelen, Istent méltó haragra indító káromkodások, mégpedig híre-hamva sem vala, édes hazánkon is vala az Isten áldása".

II. Rákóczi Ferenc a solti táborban rendelte el: „...akik istentelen és káromkodó életnek adván magokat nemzetünk s hadaink között mintegy ártalmas igaz ügyünket vétkes cselekedetekkel vesztegető mételyek..."

Apor Péter abban látja Erdélyben a korábbi boldogság elveszését, mert az emberek káromkodásba kezdettek: „miólta az éktelen Isten ellen való káromkodás bejöve, micsoda ínségre és nyomorúságokra jutál, gondold meg, ó, Erdély országa!", majd így folytatta: Káromlás miatt „nincs Isten áldása országunkon, s nem várhatunk utolsó veszedelemnél egyebet magunkra".
Hasonlóképpen érvelt Mária Terézia is, amikor 1761-ben olyan rendeletet adott ki, amely a káromkodás megfékezését segíthette elő. A szigorú rendeletet azzal indokolta, hogy a szitkozódás eredménye: Isten nem csak a káromkodót bünteti, hanem figyelmeztető csapásai az egész vidéket érinti, így egy-egy rossz viseletű emberért az egész közösségnek szenvednie kell.

Egyben ez azt is jelenti, hogy a káromkodó áthágja az egyház törvényeit, ezért megakadályozásáról a papoknak kell gondoskodniuk, nekik kell ítélkezniük a vétkesek fölött. De segítségükre siet a világi hatalom is, hisz neki is éppúgy érdeke azon veszedelmek, csapások elkerülése, amit a káromkodók okoznak.

Történelmi vonatkozású feljegyzések: Kézai Simon arról írt, hogy Lélt és Bulcsut Régensburgnál 955-ben elfogták, a császár bitófán végeztette ki, de „az tény és a krónikák könyvében is meg van írva, hogy vakmerően káromolva tiszteletlenül beszéltek a császárral". Az akkor még pogány magyarok bizonyára a keresztényeket szidalmazták. Találunk utalásokat a későbbiekben is káromkodó magyarokra. I. Endre 1047-ben kelt rendeletében megtiltja Isten, a szentek, a papok, az egyház szidalmazását, egyben az ősi pogány hit gyakorlását.

A későbbi hitvitázó drámák is bizonyságok, hogy a XVI. században elterjedt a káromkodás, az egymás becsmérlése, káromkodó kifejezésekkel az ellenfél lealacsonyítása. Pázmány Péter kíméletlen szavakkal vitázott, amikor az 1600-as években a katolikus egyház tekintélyének, uralmának visszaállítására törekedett. Szövegéből kiderül, hogy korábban vitatársa Pázmányt alázta meg, s arra felel a főpap: „Vallyon Alvinczi - kérdi -, neveztelek-é én valaha tégedet disznónak? Kurvának? Pellengér alá valónak? Paráznának? Világ latrának? Te pedig arcátlan nyelveskedéseddel ... mind ezeket s több hozzád illendő rútságokat kérődöl reám; ...Tök az agyad s más az agyad veleje, ha te csináltad ezt a verset...". Hasonlót írtak Erdélyben is: elterjedt volt a káromkodás: a „praedicatoroktól a praedicaló székből sok káromkodásokat" lehetett hallani, amikor vallásfelekezetek vitatkoztak. A káromkodás elterjedtségét bizonyítja, hogy a XVI. és XVII. században, tulajdonképpen 1538 és 1697 között Erdélyben két törvényes könyv és nyolc országgyűlési fejezet foglalkozott a káromkodók büntetésével.

Mégis meg kell jegyeznünk, hogy ezek csak kis töredékei lehettek a mindennapi életben használt káromló szavaknak, hisz döntő része soha nem került lejegyzésre.
A káromkodás háromszéki elterjedtségére vall, hogy 1669. január 3-án a sepsi-orbai-kézdiszéki nemesek, lófők, darabontok a rétyi gyűlésükön az Isten-káromlásról végzést fogalmaztak meg, amelyet a falusi bíráknak is elküldtek, a papok a szószékről is kihirdettek. Különböző periratokban jegyezték le: „égtelen káromkodó szitkok" (1662), „Isten ellen rutt káromkodo szitokkal szidalmazta" (1690). Hídvégen (Háromszék) 1786-ban írták le: „Tot Istán káronkodva rudul (!) ... ilyen szavakkal B...szom a Lelkedet kutya teremtette, te loptad el a szolga biro Lovát".
A későbbiekben azt is gyakran feljegyezték, hogy a káromkodásban folyamatosan elöl jártak a katonák és a tisztek.

Káromkodási formák

A káromkodás során használt szavak közismertek a magyar nyelvben, egyeseket mégsem írunk le, de a kurva szót példaként említjük: 1555-ben a székely szokásösszeírás 32. cikkelye súlyos büntetést állapított meg, ha „valaki kurva fiának" szidalmazta embertársát. Hasonló volt a „lelketlen kurva fia", esetleg „szamár kurva fia", továbbá „kurva tejet szopó". Kolozsváron „eb lelkű lélek, bestye lélek kurvának" szidalmazták a haragosukat 1673-ban.

A magyar nyelvben sok más úton igyekeztünk megőrizni mindmáig ezt a szót, sőt összetételekkel tovább gyarapítottuk jelentését. Legutóbb, amikor a magyar média egyik jellemzőjét akarta értékelni a szerző, akkor a médiaelkurvulás formát használta. A mondat így hangzott: „Évek óta valami serceg a csatorna körül, pedig a nagy magyar médiaelkurvulás és bulvárkodás idején - mely a közvélekedéssel ellentétben egyáltalán nem szükségszerű - a Duna TV szerencsés kivétel volt".

Attával, teremtettével
Hoszú ideig egyik legsúlyosabb bűnnek tekintették az attával, teremtettével káromkodást. Törvényszéken is elítélték. 1771-ben Désen állt törvényszék előtt, aki „atta Teremtettével" káromkodott. Albisban Miklós 1701-ben „ nagy ordítva attával, teremtettével, káromkodva jő". Szintén Désen jegyezték le a törvényszéken „ördög és Eb-adtával s teremtettével káromkodott". Karatnán (Háromszék) a tanú állítja, hogy a vádlott „káromkodott is Tüzes ataval, Teremtetevel".

Ördög

Az ördögről, tetteiről, ellene való védekezésről 1578-ban részletesen írt Bornemisza Péter Ördögi kísértetek című művében. Általános megállapítás, hogy az ember életében minden, ami rossz, az ördögtől származik. Aki nem fordul szembe vele, hanem még erőt tulajdonít neki, az bűnt követ el. Az Isten teremtő erejét tagadja, az ördögnek tulajdonítja azt. Ezért káromkodás az adta, teremtette, hisz összefonódik a régi pogányság hiedelemvilágával, az ördögnek a teremtésben betöltött szerepével. Az ilyen szavak, szófűzések mind káromkodáshoz, bűnhöz kapcsolódnak: ördögadta, -teremtette, ördöganyájú, ördöglelkű, ördögadta lelkű, ördöghitű, ördög keresztelte, ördög ágyában született. Egyházi és világi törvénykezés különösen akkor fordult ellene, amikor a XVI. században az „eretnekség" ellen határozott harcot indítottak.

Ilyen közmondás is kialakult a népköltészetben: „Ha ördög a barátod, ördöggé kell válj. Az ördög soha nem alszik. Ördög volt a komája. Úgy kerüli, mint az ördög a keresztet".
Az ilyen jellegű káromkodások annyira elterjedtek, hogy 1710-ben Csíksomlyón szabták meg: akár férfi, akár asszony, aki ördögadtával, -teremtettével káromkodva blaszfémia vétkébe esik, annak büntetést kell elszenvednie. Egy esetben meg is jelölték, hogy aki a fenti módon káromkodott, az egyházmegye színe előtt 25-öt kell csapni rá.

Büntetések

Gyakran a helytől és a bíráktól függően is ugyanazon vétekért, ugyanabban az időben más-más büntetést szabtak ki. És a századok teltével a bűn súlyának megítélése is változott. Amíg évszázadokkal korábban egy-egy káromkodásnak minősített vétekért akár halállal is büntették az elkövetőt, addig a későbbiekben pénzzel meg lehetett váltani a bűnt, vagy még tovább haladva napjainkban esetleg a közvélemény csendes, megbocsátó neheztelésére vagy közvetlen környezetében még bátor szókimondásáért elismerésre is számíthat elkövetője.

Megkövezés, halál

Mózes III. könyve 24. részében „káromlá az izraelbeli asszony fia az Isten nevét és átkozódék; ezért fogságba vetették mindaddig, amíg az Úr közli Mózessel akaratát. Az Úr azt közölte, hogy Mózes az ifjút vigye a táboron kívül, s ott a gyülekezet kövezze agyon", vagyis „aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet". És a befejező rész így hangzik: „Szóla azért Mózes Izrael fiainak, és kivivék az átkozódót a táboron kívül, és agyonverték azt kővel".
Az Erdély Országnak Három Könyvekre osztott Törvényes Könyvében - amelyre korábban is hivatkoztunk - megjelölve az 1538. és 1619. évet kimondják: a káromkodók ha „érdeme úgy mutatja, halállal-is megbüntettessenek".

Háromszéken, Szotyorban - nyilván a bibliai tanítás hatására - 1670-ben Szotyori Nagy István nemes urat, mint megrögzött káromkodót, ki kétszer már elkerülte a súlyosabb büntetést, visszaesése alkalmával megkövezésre ítélték.

Korábbi években Erdély különböző helységeiben káromkodásért másokat is megköveztek. 1638-ban „Thoroczkai János nevüt..., az ki Kolozsvárott az magyar renden püspök volt, megkövezték az Krisztus ellen való káromkodásért". 1662-ben két megkövezési esetet is leírtak. 1675-ben úgy határoztak, hogy a „lélek mondók", „az ördög lelkűvel, ördög attával, s' efféle szitkokkal elők megh köveztessenek".

A bölöni lakosok 1690-ben a „boldogtalan állapotban való várbaszorulásnak idején" 17 pontból álló törvényt fogalmaztak meg az együttlét időszakára. Orbán Balázs arra hivatkozott, hogy a Thököly-féle betörés késztette menekülésre a falu és környéke lakóit.

Az említett szabályzatban kitértek arra, hogy ha valakik tisztekre illetlen szavakat mondanak, vagy Istent káromolják, szitkozódnak, akkor alkalmazzák az ország írott törvényét, „akadjanak fel érette".
Gyergyószárhegyi 1696-ban káromkodó legény büntetésekor hangsúlyozzák, hogy a „vicetiszt uram" akár halálbüntetést is kiszabhatna, hisz a súlyos szitkozódók „meghaljanak érette". Az 1697. évi kolozsvári országgyűlés határozata: az önuralmát vesztett szitkozódó ha másodszor is vétkezik, akkor nyelvéből egy darab „kivágassék", harmadszori vétke után „kővel veressék agyon".

II. Rákóczi Ferenc a solti táborban rendelte el: akik pedig... abban megátalkodtanak, [káromkodásban] a nemes szék az olyakat megfogatván, kegyelem s kedvezés nélkül a nemes ország törvénye szerint elsőbben megvesszőztesse, másodszor pálczáztassa, harmadszori és utolszori büntetésekre kővel agyon verettesse".

1747-ben Tordán azért követelték a káromló halálát, hogy mindazok okuljanak belőle, akik nem hallgatnak a figyelmeztető szavakra.
Az Aprobata Constitutióban szintén arról írtak, hogy a törvénykezők a káromkodókat halállal büntethetik.

Marosvásárhelyen az Approbata Constitutiora hivatkozva 1767-ben Domokos Mártont káromkodásért „kővel agyonveressék"-re ítélték. Igaz, hogy végül megkegyelmeztek neki, és két pénteken 25-25 kemény csapásokkal verették meg, a halálbüntetést elhalasztották akkorra, ha harmadszor is hasonló bűnt követ el.

Úgy tűnik a halállal büntetés általánosan előfordul a korabeli törvénykezésekben, hisz szintén az Approbata Constitutio-ban írták: „Káromkodás, szitkozódás ellen ha pedig halálos leszen a vétek, paraszt tanú ne adminisztráltassék (bocsáttassék) nemes ember ellen".
Általános utasítást fogalmaztak meg 1726. augusztus 1-jén, arról, bizonyára a nagyszámú jelentés miatt, hogy a káromkodóknak büntetését áthelyezik a megyék bírái kezébe.

Botozás

A csíksomlyói 1710-es egyházi rendelet előírta, hogy „a lélekkel való éktelen szitkozódás" miatt „az alsóbb rendűeket" 25 botütéssel büntetik.
Ismétlődés esetén a büntetés kétszeresére, majd négyszeresére növekedett.
Bereck város tanácsa 1849. szeptember 24-én káromkodásért Finta Miklósra kimondta: 40 botütést szenvedjen, amelyet rögtön a rendőrök felügyelete mellett végre is hajtottak.

Csapás

Gyergyószárhegyi legény 1696-ban „éktelen szitkokért" „csapassák meg" - szólt az ítélet.

Pálca

Bereck városa tanácsa 1850. január 9-én Kovács Mihály ifjút káromkodásért 25 „pálcaütésre" ítélte - végrehajtatta.

Ugyanakkor ítélkezett a tanács arról is, hogy Bara Antalt 30 pálcaütéssel bünteti, melynek végrehajtását Orbán Mihály városgazdára bízták.

Vesszőzés

A felsőfalusi [Kászonfeltíz] Keresztes István fiát, Pétert szitkozódásért a széki ülnökök elé állítják, akik azt az ítéletet mondják ki, hogy „mise után vesszőztessék meg pro exempl[o]".

Kaloda

Az Approbata Compilata XXXIV. törvénycikke szerint, amelyet 1619-ben fogalmaztak meg, „Lelkeződéssel való szitkozódások" büntetése a szolgáknak és parasztoknak „kézi kaloda legyen, amelyben délig kell tartani őket".
Kászonban Keresztes István fiát, Pétert 1675-ben a széki ülnökök tanácsa ítélte arra, hogy „ördöglelkű" szitkozódásáért „az jövő vasárnapon vettessék kalodába".
A főkormányszék 1720. január 22-én körlevelet küldött a székek vezetőinek, hogy a közösségek lakói „az Istennek látogatása alatt" nem hunyászkodtak meg, ezért a bűnösöket kalodába tartsák.

Pellengér

A XVII. században az országos törvények a székekben megkövetelték, hogy az emberek ne káromkodjanak, a fiatalok ne mondjanak csúnyákat. Az előírások áthágóit állítsák pellengérre, vagy verjék el virgáccsal.
Utaltunk már rá, hogy a gyergyószárhegyi legényt 1696-ban szitkaiért halálra szándékoztak ítélni, de mivel csak egy tanú volt, úgy határoztak az ülnökök tanácsában, hogy „vonassék perengérbe" [pellengér].
1720. január 22-én a főkormányszék körlevelében arról értesítette a székek vezetőit, hogy „a szitkozódás, káromkodás, torbézolás (így!), musikálás és táncolások mindenütt megtiltassanak", akik pedig ezt a parancsot áthágják „kalodában vagy templomok előtt, faluk, városok közönséges helyén állani szokott pelengérben verettessenek és bizonyos napokon órákig tartsanak, parancsoltatik".
A kézdiszentléleki boszorkánysággal és káromkodással vádolt asszony, Izsák Ferencné Pál Annók büntetése a tömlöcbe vetés után így hangzott: „hóhér által pellengéreztessék meg".

Vasban

Zabolán Pásztor István a rektort és feleségét szidalmazta, ezért a nagyborosnyói kerületi albiztoshoz vasba verve kísérték.
Bereck város bizottmánya 1849. január 10-én Satalyi(?) Józsefet „égbe kiáltó káromkodásaiért úgy büntette, hogy börtönbe záratta, ott 24 órán át hosszú és rövid váltóvason kellett büntetését leülnie".

Börtön

A már korábban említett, boszorkánysággal és káromkodással vádolt kézdiszentléleki asszonyt, Izsák Ferencné Pál Annókát 1731-ben a törvényszék más büntetés mellett „fél esztendei tömlöc"-re ítélte.
Bereck városa tanácsának határozata szerint 1849. január 16-án a vádlottat „megbotránkoztató szavaiért befogatván a század börtönébe" csuktak be.

Pénz

A széki, falusi törvénykezésekben gyakran olyan határozatot hoztak, hogy a vétkes az előírt büntetést pénzzel is megválthatta, vagy bizonyos fokon előírásszerűen pénz volt a bírság. Az így begyűlt összeg egyik részét a falu pénztárában helyezték el, másik részén a bírák osztoztak.
A csíksomlyói 1710-es káromlás elleni egyházi rendelkezés kimondja, hogy a nemes ember 12 Ft-ot, a szabad ember 6 Ft bírságot fizet. De ez a büntetés is duplájára, illetve négyszeresére emelkedhet, ha másodszor és harmadszor is megismétlődik.
Zalánban 1779. szeptember 20-án azt jegyezték fel, hogy az „attával, teremtettével" káromkodónak 1 Ft-ot kellett a faluközösségnek fizetnie.

Bereck városában 1849-ben Jano Józsefet káromkodás és részegeskedésért idézték a városi tanács elé. Öregségére való tekintettel testi büntetést ellene nem alkalmaztak, ellenben 6 Ft pénzbírságot kellett a város pénztárába befizetnie.
Úgy tűnik, évszázadokon át mindhiába alkalmaztak akár a halálig menő, majd fokozatosan enyhülő büntetést a káromkodókra, ha kifejezési formái változtak is, az iskolázás terjedése is segített, de napjainkig megmaradt nyelvünkben az embertársak szidalmazásához, becsmérléséhe, megalázásához használatosan.

Ezt nevezhetjük nyelvi burjánzásnak, tisztasága tiprásának.
Úgy tűnik, sem vallás, sem társadalmi közvélemény nem tudta megakadályozni terjedését. Hittük, hogy az iskola, a műveltség gátként áll elébe további áradásának, de helyette azt tapasztaljuk, hogy még a könyvek, újságok, filmek, a televízió, rádió is elősegíti korunkban terjedését.
Mi lehet a teendő, hogy nyelvünk e durvaságtól megtisztulhasson?

Válogatott irodalom

EMSZT VI. 202-205.
Dr. GALGÓCZI László: Nyelvi agresszió. Elhangzott 2005. november 14-én Szegeden a Mindentudás Egyetemén.
IMREH István - PATAKI József: Kászoni krónika. 1650-1750. Európa Könyvkiadó-Kriterion Könyvkiadó, Budapest-Bukarest, 1992. 301-317.
MAKOLDY Sándor: A káromkodás elterjedése és büntetése hazánkban 1850-ig. Ethnographia XXXVII. évf. 3. sz. 122-131; 169-182.
SZOT VII. 279.