A hiedelem a mitikus lények és a személytelen varázserő létezését tételező tudatforma és gyakorlat, és az ezekkel függő tárgyak, szövegek, cselekvések és attitűdök rendszere. Ennek megfelelően két nagy területe a világkép (mitológia) és a hiedelemcselekvések (mágia). A hiedelemcselekvések típusai a serkentő, a rontó, a preventív, az elhárító mágia, a divináció (jóslás). A hiedelem mint értelmezési és mint cselekvési rendszer alkalmazásának legrelevánsabb területe az egyéni életvezetés (egészség, szexualitás, táplálkozás, a lélek túlvilági sorsa, divináció), a társadalommal, a transzcendenciával és a természettel való kapcsolattartás, a test és a háztartás, a gazdaság integritása, a szerencse, a munkavégzés (földművelés, állattartás, munkafolyamatok) eredményességének és hasznának biztosítása, a vallásos élet, a mindennapok, az ünnepek és az emberélet fordulóinak rítusai. A hiedelemtudás egyik része általános ismeret, másik része informális szerepekhez (férfi, nő, specialista) kötődő kulturális tőke. Megnevezésére a 19-20. század során különböző terminusokat használtak (mitológia, ősvallás, hitvilág, babona, hiedelemvilág, néphit, hiedelemtudat, hiedelemrendszer).

A kultúra rendszerén belüli helyének, a vele szemben érvényben lévő társadalmi attitűdök kialakulásban jelentős szerepet játszottak a reformáció korától érvényben lévő, a hit és a vallásos gyakorlat purifikálására irányuló egyházi rendelkezések, a 15-18. század között kibontakozott boszorkányüldözés, a 18. század racionalizmusa, a 19. századtól kiépülő népoktatás. Habár az újkortól kezdve az egyház, az oktatás, a tudomány felszámolhatónak vélte, a hiedelemrendszer olyan funkciókkal rendelkezik, amelyek a vallással és a tudománnyal párhuzamos tudatformává teszik. A hiedelemmel szembeni előítéletek felszámolására jelentős lépést tett a Visegrádon 1975-ben megtartott A hiedelmek természete, szerveződése és szerepe a mindennapi tudatban témájú konferencia (Frank-Hoppál szerk. 1980).

Magyar hiedelmek Kelet és Nyugat között. A hiedelemre a magyarság eredete és az ősvallás (samanizmus, monoteizmus) kutatása keretében terelődött a figyelem, s a magyar hiedelemrendszer keleti párhuzamait és a szláv kölcsönzéseket azonosította. A kutatások kezdeményezői papok, történészek, nyelvészek (Otrokocsi Fóris Ferenc, Cornides Dániel, Horváth János, Csengeri Antal, Kandra Kabos, Ipolyi Arnold), a 19. század végétől etnológusok (Kálmány Lajos). Az irányzatot kiteljesítő szintézis Ipolyi Arnold Magyar Mythologia c. munkája (1854) (mitikus lények és a mágia specialistái: istenek, szellemek, ördög, boszorkány, papok; a világ szerkezete és elemei: állatok, növények, égitestek, természeti jelenségek; élet és halál: lélek, túlvilági élet, temetés; szertartások: varázslás, bálvány, áldozatbemutatás, eskü). A kutatási paradigmát Diószegi Vilmos magyar és szibériai terepen, leningrádi és szibériai archívumokban végzett kutatásai zárták le az 1950-1960-as években. Megállapításai a samanizmus továbbélő motívumaira (kettős lélekképzet, a táltos elragadása, révülése, fölös csontja, viaskodása) vonatkoznak. Összefoglaló munkája A pogány magyarok hitvilága (1978). Solymossy Sándor és Berze Nagy János a népmesék keleti hiedelemrétegét tárták fel (égig érő fa, kacsalábon forgó vár, sárkány, vasorrú bába) (Solymossy 1922, 1927, Berze Nagy 1958). Pais Dezső a magyar szókészletből gyűjtötte össze a „magyar ősvallás nyelvi emlékeit" (hajgatás, hejgetés, áld, átkoz) (Pais 1975).

Az etnogenézisre és az ősvallásra irányuló kutatásokat Róheim Géza általános etnológiai paradigmába irányította át. 1925-ben megjelent, A magyar néphit és népszokások című szintézise a táltos és a mitikus lények szerepkörét, az égitestekre, a halotti szertartásra és a kalendáris ünnepekre vonatkozó adatokat értelmezte. A szláv hiedelmek hatását mutatta ki.

Pócs Éva a magyar hiedelemrendszer mediátori szerepeinek, rontásformáinak közép-európai és balkáni párhuzamait vizsgálta (Pócs 1989, 2001).

Pócs Éva az 1990-es évek közepén kezdeményezte a transzcendenciával kapcsolatos képzetek és kommunikációis formák interdiszciplináris értelmezését (Pócs szerk. 1998, 2001, 2002, 2004, 2007, 2008)

Hiedelem és szövegműfaj. A hiedelmek kutatásának másik paradigmája a nyelvi-textuális-műfaji aspektusok vizsgálata. A magyar etnológiai irodalom (Kálmány Lajos, Honti János) európai ösztönzésre a 20. század során a monda terminussal jelölte meg a hiedelemtörténeteket. A monda legalább egy epizódból álló epikus szövegműfaj, amely a szüzsé megformálásában és nyelvi megjelenítésében esztétikai szempontokat érvényesít. Az epikus műfajok rendszerében a hiedelemmonda közel áll az eredetmondához és a történeti mondához, valamint a mítoszhoz, a legendához, a népmeséhez, az igaztörténethez. Különböző tipológiák szerint elkülönül a személyes élménytörténet (memorat) és a terjedés során letisztult igaztörténet (fabulat), a helyi monda és a vándormonda. A mondakutatók 1963-ban Budapesten megtartott nemzetközi értekezletét követően került sor a nemzetközi mintához igazodó, de a magyar gyűjtéseken alapuló magyar mondakatalógus elkészítésére. A munkálatokat Körner Tamás indította be (Körner 1967, 1970), majd Bihari Anna végezte el és zárta le (Bihari 1980). A magyar hiedelemmondák tematikus csoportjai: 1. sors, végzet, előjelek, 2. kísértet, 3. szellemek vonulása, 4. túlvilágjárás, 5. természeti démonok, 6. váltott gyermek, 7. elvarázsolt léányek, átváltozás, 8. ördög, 9. betegségdémonok, 10. természetfeletti (mágikus) javakkal és erővel rendelkező emberek, 11. mitikus állatok és növények, 12. kincs, 13. természetfeletti lények, 14. mágikus tárgyak, 15. tabu. Az európai hiedelemrendszerben a magyar hiedelemmondák sajátossága a természetfeletti (mágikus) javakkal és erővel rendelkező emberekről (boszorkány, tudós pásztor, tudós kocsis, gyógyító ember, néző, halottlátó, tudós bába, táltos, garabonciás diák, továbbá a kevésbé ismert patkányos ember, tudós molnár, tudós vadász, tudós méhész, tudós kertész, tudós pap, tudós koldus, ördöngös báró) szóló történetcsoportok nagy száma, valamint az Európában népszerű, a természeti démonokhoz és az emberi létesítmények szellemlényeihez kötődő történetek alacsony száma, illetve hiánya.

A hiedelemtudattal kapcsolatos egyéb szövegműfajok a ráolvasás (Pócs 1985-1986), az archaikus imák (Erdélyi 1974), a szent levelek, a szerencse lánclevele, valamint a nyelvi agresszió szövegformulái (átok, káromkodás).

Hiedelem és rítus. A mágikus funkciójú hiedelemcselekvések rendszerezése Ipolyi Arnold és Róheim Géza mellett több kutató érdeklődési körében állt. Sebestyén Gyula a 20. század fordulóján rendszerezte a regölés formáit és funkcióit, a regösénekek típusait (Sebestyén 1902, 1902a), Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos az átmeneti rítusok és kalendáris ünnepek (temetés, napforduló) hiedelemcselekvéseit (Szendrey Á. 1928, 1941, 1959, Szendrey Zs. 1937, 1937a, 1941, Szendrey Zs.-Szendrey Á. 1940). Gunda Béla és Ujváry Zoltán az agrárrítusok, a foldművelés és állattenyésztés mágikus eljárásait (Gunda 1989, Ujváry 1969), Ujváry Zoltán a maszkos alakoskodások formáit és funkcióit kutatta (Ujváry 1983-1988).

Szintézisek. A hiedelemrendszer első összefoglalását Solymossy Sándor készítette el A magyarság néprajza számára. A Babonás hiedelmek és eljárások fejezet a mindennapi cselekvések mágikus formáit (gyógyítás, rontás, szerelmi varázslás, jóslás), A magyar ősi hitvilág fejezet az animizmus, a totemizmus, a samanizmus nyomait, a mitikus lények hiedelemköreit foglalja össze (Solymossy é. n.) Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága című munkája tárta fel a magyar néphit történetét (a kereszténység előtti kor, a kereszténység felvétele, a felvilágosodás új szellemi áramlata), mutatta be a hiedelemvilág nagy területeit (mitikus lények, mágia és jóslás, kozmogónia, időjárás, népi vallás, élők és holtak viszonya) (Dömötör 1981). A Magyar néprajz című monografikus munka Néphit fejezetében Pócs Éva új rendszerbe illesztette a hidelemelemeket. A magyar hiedelemrendszer területei a világkép (a Föld, az ég, a világ tagoltsága, az égitestek, a természet), a természetfeletti lények (kísértet, természeti szellemek, tündér, szépasszony, házi- és segítőszellemek, helyek szellemei, démonikus lények, fiktív lények, átmeneti lények), a természetfeletti képességű emberek (táltos, halottlátó, garabonciás, néző, látó, tudósok, boszorkány), az emberi világ szerkezete (tér és idő, az ember, az élet és a halál), a mágia eszközei (cselekvések, tárgyak, szavak) és területei (tilalmak, a gazdálkodás mágiája, a háztartás mágiája, az egyéni boldogulás mágiája, rontás, jóslás) (Pócs 1990). A népi gyógyítás történetét és technikáit Hoppál Mihály tekintette át (Hoppál 1990).
A romániai hiedelemkutatások
Az 1980-as évektől kezdődően a hiedelemkutatás kiterjedt a Partium (Bartha-Balog Emese, Füvessy Anikó, Pete-Komáromy Sára), az erdélyi Mezőség (Gráfik Imre, Keszeg Vilmos, Tatár Erzsébet Tímea), Aranyosszék (Fodor Attila, Komáromi Tünde), Udvarhelyszék (Gagyi József), Erdővidék (Zakariás Erzsébet), Csíkszék (Pócs Éva), a Szilágyság (Czégényi Dóra, Párhonyi Soós Tímea, Nagy Magdolna) vidékére, a gyimesi csángó (Bosnyák Sándor, Salamon Anikó, Salló Szilárd,Tankó Gyula, Pócs Éva), moldvai csángó régióra (Bosnyák Sándor, Csoma Gergely, Peti Lehel, Sers András, Kinda István, Kocsis Mónika). A romániai magyar nyelvterületen a 20. században ismert mitikus lények az időjárásdémonok (sárkány, forgószél), a természeti démonok (tündér, a törpék vagy kicsi ördögök; az óriás a gyimesi és moldvai magyarok hiedelmeiben, a kincsőrző fehér ember a Mezőségen és Kalotaszegen), a kísértők (a kísértet, a hazajáró halott, a lüdércszerető; az ördög Moldva vidékén, a halál a bukovinai csángók körében), a segítők (ördög; a fehér ember a Mezőségen), az áldottak (a szent asszonyok a bukovinai magyarok körében), az átkozottak (a kereszteletlen gyermek; a bolygó mérnök Moldva és Bukovina vidékén), a büntetők (a kedd asszonya a Mezőségen). Szórványosan tűnik fel a rontó csuma a Mezőségen és Bukovinában, az öngyilkosságra ösztönző piros sipkás ördög a Nyárád vidékén, az erdők vadleánya és a rekegő a Gyimesek vidékén, a vízbeölt gyermekből lett vartyogó Moldovában. A román mitológia megerősítő hatását tükrözi a Mezőségen ismert sztrigoj (időjárásdémon), a Bukovinai székelyek körében ismert erdők anyja, a Mezőségen a vârcolac néven ismert kereszteletlen gyermek, a marţolea néven ismert kedd asszonya. Emberfeletti képességgel rendelkező személyek a kutyává változó idegbeteg ember, a prikulics a Mezőségen és környékén, a rontó tekintetű igéző, a váltott gyermek, a tudományosok közül a táltos, a garabonciás, az esőhozó a Mezőségen és Moldvában, az esőkötő a Mezőségen és Bukovinában, a boszorkány, a tudós pásztor, a tudós kocsis, a román pap, a halottlátó, a jós vagy néző, a gyógyító vagy javas. A Mezőségen az esőhozó solomonár néven is ismert. Mitikus-mágikus erővel rendelkező állat a szalamandra, a fehér kígyó, a gyík, a földi kutya, a víziborjú, a menyét, a fecske, a gólya, a növények közül a vasfű és a matraguna.

A hiedelmek áttekintése gyakran egy-egy folklór- vagy településmonográfia keretében történt meg (Magyarózdról Horváth István 1971. 43-62; a Gyimesek vidékről Salamon Anikó 1987, Tankó Gyula 1996, Pócs szerk. 2008; Magyaróról Zsigmond József-Palkó Attila 1996. 272-282.; a Felső-Nyikó mentéről Zsidó Ferenc 2000; a Barcaságról Seres András 1984; Klézséről Pozsony Ferenc 1994, 216-230., Aranyosszékről Keszeg Vilmos 2004. I. 328-344.)

Több kutató kísérelte meg a hiedelmek átmeneti rítusokban, a mindennapi munkavégzésben és életvezetésben alkalmazott formáinak és ezek funkcióinak rögzítését. Makkai Endre és Nagy Ödön a két világháború közötti erdélyi falvak téli néphagyományait rendszerezve tette közzé a lányok férjjósló eljárásait, az újesztendő és a tavaszi jeles napok egészségre, termésre vonatkozó mágiáját (Makkai-Nagy 1939). A mágikus cselekvésre alkalmas időpontok az év és évszakkezdés időpontjai, a jeles napok (szilveszter, január 1, vízkereszt, Szent Iván, nagypéntek, Katalin, András, Luca napja, karácsony), a hét kiemelkedő napjai (péntek), kiemelt napszakok (reggel, naplemente, éjfél). A kolozsvári hóstáti temetési rítus szokáselemei előrejelezték a bekövetkező halált, lépésről lépésre biztosították a haldokló nyugalmát, a meghalt személy lelkének nyugalmát, az élők biztonságát a halott közelében, a halottakkal való kapcsolattartást (visszasírás, tükör letakarása, tűz kioltása, a főzési tilalom, kenyérevési tilalom, halottmosó víz elöntése, beköszönés a halottas házhoz, virrasztás, koporsóba helyezett tárgyak, gombok, kötések kioldása, a sírásás) (Kovács 1944). Balázs Lajos Csíkszentdomokoson az emberélet három fordulója egészségre és szerencsére, a lélek nyugalmára vonatkozó mágikus eljárásait, élők és holtak kapcsolatára vonatkozó narratívumokat gyűjtötte össze (Balázs 1994, 1995, 1999). Virág Magdolna a haldoklás és a temetés tövisháti hiedelmcselekvéseit (a halál bekövetkeztének megjóslása, a halott nyugalmának biztosítása, a visszajáró halott) gyűjtötte össze (Virág 1994). Az erdővidéki asszonyok tudásának részét képezte a szerelmi varázslás és a hathéti tilalom (Zakariás 2000). Péntek János és Szabó Attila Kalotaszeg népi növényismeretének kutatásakor a hiedelemcélú növényhasználatot is regisztrálta. Több növény alkalmas ártó lények távoltartására vagy megidézésére, betegségek gyógyítására és megelőzésére, tejhaszon biztosítására (Péntek-Szabó 1985). Zsigmond Győző a romániai magyar égitestmagyarázásokat, az égitestekhez kapcsolódó, az emberek és az állatok egészségét, a termést befolyásoló preventív és serkentő mágia eljárásait gyűjtötte össze (Zsigmond 1999). A szerző etnomikológiai kutatásai tárták fel a gombának a boszorkánykodással való kapcsolatait (Zsigmond 2009). A preventív, a serkentő és gyógyító mágia gazdag területe a népi humán- és embergyógyászat (Keszeg 1981, 2007, Vasas 1985, Czégényi-Keszeg szerk. 2009). Vajkai Aurél 1943-ban foglalta össze a borsa-völgyi népi gyógyászat rendszerét. Materiális és pszichikai okok mellett betegséget idézhetnek elő a mitikus lények és mágikus erejű személyek (a lidérc, a prikolics, az ördög, a csuma, a boszorkány), továbbá az isteni büntetés, a rontás (a csinálmány, az igézés, a ráböjtölés, az átok). Ennek megfelelően a gyógymódok között gyakran szerepel a szómágia (ráolvasás, fogadalom, ima), az átviteli és homeopatikus (hasonlósági) mágia, a nekromancia (halott testrészének alkalmazása). A gyógyító személyek egyik része kivételes adottsággal, képességgel, tudással rendelkezik (néző, javas, táltos, bába, román pap) (Vajkai 1943). Keszeg Vilmos az írás és az írott szövegek vallásos és mágikus célra való felhasználását dokumentálta (Keszeg 2008. 116-125.)

Csőgör Enikő monografikus munkában tárta fel a mezőségi Tordatúr hiedelemrendszerét (világkép és alkalmazott mágia) (Csőgör 1998). Keszeg Vilmos az erdélyi Mezőség településein végzett kutatás alapján foglalta össze a természetfeletti lényekről és a mágikus erővel rendelkező személyekről való beszélés helyzeteit is finalitásait. A hiedelemről való beszélés egy sajátos kozmikus, egzisztenciális, szociális élményt nyújt, a valóságot (tér és idő) értelmezi, cselekvési, viszonyulási és értelmezési normákat közvetít, személyes élményeket értelmez, közösségi tapasztalatot és tudást örökít át, a lokális emlékezet formája. A hiedelemnarratívumok narratív paradigmái a találkozás-, az elhárítás-, a rontástörténet, az 'ember a hibás' típusú történet (Keszeg 1999). A hiedelmek narratív megjelenítését több tanulmány vizsgálta (Bartha-Balog 2001, Balássy 2001, Czégényi 2001).

Az 1990 utáni hiedelemkutatások figyelme három kérdésre összpontosult: a hiedelemtudás rendszerbe szerveződésére, narratív természetére és funkcióira. Keszeg Vilmos, Nagy Magdolna, Cégényi Dóra egy-egy személy, Szabó Enikő egy család hiedelmeinek szerveződését mutatta be (Keszeg 1991, 2003a, Nagy 2001, Szabó 2001). Gagyi József, Peti Lehel a 20. század középi, a kollektivizálás és a kommunista ideológia kezdetével összefüggő, látók körül kibontakozó, udvarhelyszéki és moldvai vallási mozgalmakat és rejtezés-, látomástechnikákat tárta fel (Gagyi 1998, Peti 2007, 2008, 2009, 2010). Több kutatás 20. századi rontók és gyógyítók, javasok működését, a lokális társadalom kapcsolattartási problémáinak kezelésében játszott szerepét elemezte (Soós 2002, Párhonyi 2004, Mátyus 2004, Keszeg 2005, Salló 2008, Komáromi 1998, 2009), kiemelten a papok szerepét (Keszeg 1996, Komáromi 1996, Czégényi 2004, Gagyi 2008). Több tanulmány elemezte a lüdérc, az ördög általi megszállottság eseteit (Keszeg 2003, Komáromi 2007). Keszeg Vilmos szintézist készített a mezőségi jóslási technikákról, valamint a cseberbenézést mint divinációs technikát elemezte (Keszeg 1997, 2001).

Válogatott irodalom

BALÁSSY Enikő: Egy székelyhodosi család hiedelemvilága. In: CZÉGÉNYI Dóra-KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001. 77-111.
BALÁZS Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1994.
BALÁZS Lajos: Menj ki én lelkem a testből... Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Monográfia. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1995.
BALÁZS Lajos: Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Monográfia. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1999.
BARTHA-BALOG Emese: Hit és kétely a hiedelemszövegben. In: CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001. 47-76.
BERZE NAGY János: Égigérő fa. Pécs, 1958.
BIHARI Anna: Magyar hiedelemmonda katalógus. (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 6.) MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1980.
BOSNYÁK Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága. FA 6, 1977.
BOSNYÁK Sándor: A moldvai magyarok hitvilága. FA 12, 1980.
BOSNYÁK Sándor: A gyimesvölgyi magyarok hitvilága. Fa 14. 1982. 68-157.
CSOMA Gergely: A moldvai csángómagyarok szerelmi varázslásairól. In: HALÁSZ Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991. 634-647.
CSŐGÖR Enikő: Tordatúr hiedelemvilága. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1998. CZÉGÉNYI Dóra: A hiedelem és hiedelemszöveg mint reprezentáció. In: CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG, Kolozsvár, 2001. 141-206.
CZÉGÉNYI Dóra: A román pap alakja egy szilágységi közösség hiedelemrendszerében (Gyógyítás és rontás). In: PÓCS Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi Kiadó, Budapest, 2004. 382-394.
CZÉGÉNYI Dóra: Kollektív hagyományok az egyén hiedelemtudásában. In: PÓCS Éva (szerk.): „Vannak csodák, csak észre kell venni." Helyi vallás, néphit és vallásosos folklór Gyimesben 1. L'Harmattan-PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest, 2008. 77-93.
CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.): A beteg ember. Betegségek, betegek és gyógyítók. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009.
DACZÓ Árpád: A gyimesi rekegő. In: KÓS Károly - FARAGÓ József (szerk.): Népismereti Dolgozatok 1981. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. 197-201.
DIÓSZEGI Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978
DÖMÖTÖR Tekla: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest, 1981.
ERDÉLYI Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető, Budapest, 1974 (1976, 1978, 1999)
FRANK Tibor - HOPPÁL Mihály (szerk.): Hiedelmrendszer és társadalmi tudat. I-II. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1980.
FÜVESSY Anikó: Nézéssel való rontás (igézés) és gyógyítása a Fekete-Körös vidékén. Néprajzi Látóhatár. VI. évf. (1997) 1-4. 560-567.
GAGYI József: Jelek égen és földön. Hiedelem és helyi társadalom a Székelyföldön. KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja - Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998. (Helyzet könyvek)
GAGYI József: „Az egy szent testület..." A kalugerek társadalmi szerepe egy székelyföldi faluban. In: PÓCS Éva (szerk.): Démonok, látók, szentek. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 380-394.
GUNDA Béla: A rostaforgató asszony. Múzsák, Budapest, 1989.
HOPPÁL Mihály: Népi gyógyítás. In: DÖMÖTÖR Tekla (főszerk.): Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 693-724.
HORVÁTH István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
IPOLYI Arnold: Magyar Mythologia. Heckenast Gusztáv, Pest, 1854.
ISTVÁN Anikó: A somoskai vartyogó-hiedelem. Művelődés. LV. (2002) 10. 27-28.
KESZEG Vilmos: A mezőségi Detrehemtelep népi gyógyászata. In. FARAGÓ József- KÓS Károly (szerk.): Népismereti Dolgozatok 1981. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 97-117.
KESZEG Vilmos: A hiedelemtudás szerkezete. Erdélyi Múzeum. 1991. 1-4. 122-124.
KESZEG Vilmos: A román pap és hiedelemköre a mezőségi folklórban. Ethnographia CVII. (1996). 1-2. 335-370.
KESZEG Vilmos: Jóslások a Mezőségen. Etnomantikai elemzés. Bon Ami, Sepsiszentgyörgy, 1997.
KESZEG Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999.
KESZEG Vilmos: Egy látomás. Az esemény, a reprezentáció és az ítélkezés. Kalligram 1-2. (2001) 132-148. Újraközölve: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2002. 28-59.
KESZEG Vilmos: Történetek a lüdércről. In: CZÖVEK Judit (szerk.): Imádságos asszony. Tanulmányok Erdélyi Zsuzsanna tiszteletére. Gondolat-Európai Folklór Intézet. Budapest, 2003. 146-167.
KESZEG Vilmos: Tájban élő ember: hiedelem és biográfia. In: VIGA Gyula et alii. (szerk.): Vándorutak - Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkalmából. Archaeolingua, Budapest, 2003a. 133-150.
KESZEG Vilmos: Aranyosszék népköltészete. Népi szövegek, kontextusok. Monográfia. I-II. Mentor, Marosvásárhely, 2004.
KESZEG Vilmos: Egy rontáseset. Esemény és interpretációk. In: BÁRTH Dániel (szerk.): Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. ELTE Folklore Tanszék, Budapest, 2005. 165-188.
KESZEG Vilmos: Magyarszovát népi gyógyászata. Művelődés LX. (2007). 6-9. 53-60.
KESZEG Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Egyetemi jegyzet. KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG - BBTE, Kolozsvár, 2008.
KOMÁROMI Tünde: Cipő és talisman. Egy megszállott fiatalember története. In: PÓCS Éva (szerk.): Maszk, átváltozás, beavatás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi Kiadó, Budapest, 2007. 448-468.
KOMÁROMI Tünde: Rontásformák Aranyosszéken. A gyógyító román pap. Néprajzi Látóhatár V (1996). 87-98.
KOMÁROMI Tünde: Igézés az aranyosszéki Szentmihályon. In: BOÉR Hunor (szerk.): Acta - 1997. II. Csíki Székely Múzeum-Székely Nemzeti Múzeum. Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy, 1998. 217-228.
KOMÁROMI Tünde: Rontás és társadalom Aranyosszéken. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2009.
KOVÁCS László, K.: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1944. 299-318.
KÖRNER Tamás: A magyar hiedelemmondák rendszerezéséhez. Ethnographia, LXXVII. 1967. 280-285.
KÖRNER Tamás: Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda katalógusból. Ethnographia LXXXI. 1970. 55-96.
MAKKAI Endre - NAGY Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. (Erdélyi Tudományos Füzetek.) Kolozsvár, 1939.
MÁTYUS Zsuzsanna: A magánélet válsághelyzetei és a kríziseket kezelő specialisták egy erdélyi faluban. In: PÓCS Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi Kiadó, Budapest, 2004. 369-381.
NAGY Magdolna: A hiedelemalakok rendszerbe szerveződése Kása Ferenc hiedelmeiben. In: CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001. 8-46.
PAIS Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.
PÁRHONYI Tímea: Egy javasasszony szerepei. In: PÓCS Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi Kiadó, Budapest, 2004. 246-283.
PÉNTEK János - SZABÓ Attila: Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985.
PETI Lehel: Ritualizált közösségi látomás: a moldvai csángók napbanézése. In: ILYÉS Sándor - JAKAB Albert Zsolt (szerk.): Lenyomatok 6. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2007. 149-166.
PETI Lehel: Vallási interferenciák és látomások: csángók a szőkefalvi Mária-jelenésen. In: ILYÉS Sándor - JAKAB Albert Zsolt - SZABÓ Árpád Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 7. Fiatal kutatók a népi kultúráról. BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék-Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2008. 63-82.
PETI Lehel: Közösségi krízishelyzeteket artikuláló látomások a moldvai csángó falvakban. In: ILYÉS Sándor - JAKAB Albert Zsolt - SZABÓ Árpád Töhötöm (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 17. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2009. 49-70.
PETI Lehel: A transzcendens kommunikáció látomásos formái a moldvai csángó falvakban. Doktori disszertáció (kézirat). Magyar Néprajz és antropológia Tanszék, Kolozsvár, 2010.
PÓCS Éva: Zagyvarékas néphite. Néprajzi Közlemények IX. 1964. 3-4.
PÓCS Éva: Magyar ráolvasások I-II. Budapest, MTA Könyvtára, 1985/86.
PÓCS Éva: Tündérek, démonok, boszorkányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
PÓCS Éva: Néphit. In: DÖMÖTÖR Tekla (főszerk.): Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1990. 527-692.
PÓCS Éva: Átok, rontás, divináció: boszorkányság a vallás és mágia határán. In. Uő. (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Osiris, Budapest, 2001. 419-459.
PÓCS Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, (Budapest) 2002.
PÓCS Éva (szerk.): Eksztázis, álom, látomás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi-University Press, Budapest-Pécs, 1998.
PÓCS Éva (szerk.): Lélek, halál, túlvilág. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi, Budapest, 2001.
PÓCS Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Európai Folklór Intézet-Osiris, Budapest, 2001a.
PÓCS Éva (szerk.): Mikrokozmosz - makrokozmosz. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi, Budapest, 2002.
PÓCS Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi, Budapest, 2004.
PÓCS Éva (szerk.): Maszk, átváltozás, beavatás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi, Budapest, 2007.
PÓCS Éva (szerk.): Démonok, látók, szentek. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi, Budapest, 2008.
PÓCS Éva (szerk.): „Vannak csodák, csak észre kell venni." Helyi vallás, néphit és vallásos folklór Gyimesben 1. L'Harmattan, PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest, 2008a.
POZSONY Ferenc: Látomások a vallásos közösségek életében. In: S. LACKOVITS Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 1. (A kötet tanulmányai az 1991. december 8-9-én Sepsiszentgyörgyön megrendezett konferencia előadásai.) VEAB Néprajzi Munkabizottsága-Caritas Transsylvania, Veszprém, 1991. 184-194.
POZSONY Ferenc: Szeret vize martján. Moldvai csángómagyar népköltészet. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1994.
RÓHEIM Géza: Magyar néphit és népszokások. Athenaeum, Budapest, 1925.
SALAMON Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Helikon Kiadó, Budapest, 1987.
SALLÓ Szilárd: Az urszita rontáshiedelem a Gyimesekben. Erdélyi Múzeum LXX. (2008). 1-2. 17-28.
SEBESTYÉN Gyula: Regös-énekek. (Magyar Népköltési Gyűjtemény 4.). Athenaeum, Budapest, 1902.
SEBESTYÉN Gyula: A regösök. (Magyar Népköltési Gyűjtemény 5.). Athenaeum, Budapest, 1902a.
SERES András: Moldvai csángó garabonciások. In: KÓS Károly - FARAGÓ József (szerk.): Népismereti Dolgozatok 1994. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994. 319-332.
SERES András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Sajtó alá rendezte Keszeg Vilmos. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.
SOLYMOSSY Sándor: Keleti elemek népmeséinkben. (A népmesekutatás 100 éves jubileumára). Ethnographia 33. (1922). 30-44.
SOLYMOSSY Sándor: A vasorrú bába és mithikus rokonai. Ethnographia 38 (1927). 217-235.
SOLYMOSSY Sándor: Babonás hiedelmek és eljárások. In: A magyarság néprajza. IV. é.n., Budapest. 348-360.
SOLYMOSSY Sándor: A Magyar ősi hitvilág. In: A magyarság néprajza. IV. é.n., Budapest. 402-450.
SOÓS Timea: A rontáshiedelmek működtetése válsághelyzetekben. In: SZIKSZAI Mária (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 10. Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár, 2002. 106-150.
SZABÓ Enikő: Egy székelyhodosi család hiedelemvilága. In: CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001. 77-111.
SZENDREY Ákos: Az ősmagyar temetkezés. Ethnogrphia XXXIX. (1928) 12-26.
SZENDREY Ákos: A halott lakodalma. Ethnographia LII. (1941) 44-53.
SZENDREY Ákos: A napforduló és a mágikus állatvédés összekapcsolásának kérdése. Ethnographia LXXX. (1959)
SZENDREY Zsigmond - SZENDREY Ákos: Részlet a készülő magyar babona-szótárból. Ethnographia LI. (1940) 321-336.
SZENDREY Zsigmond: A varázslócselekvések személye, ideje és helye. Ethnographia XLVIII. (1937) 13-23.
SZENDREY Zsigmond: A varázslatok eszközei. Ethnographia XLVIII. (1937a) 386-405.
SZENDREY Zsigmond: Évnegyedi szokásaink és babonáink. Ethnographia LII. (1941) 10-23.
TÁNCZOS Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél, Gyimesi és moldvai archaikus népi imádságok. Pro-Print, Csíkszereda, 1995.
TÁNCZOS Vilmos: Nyiss kaput, angyal!, Moldvai csángó népi imádságok, Püski, Budapest, 2001.
TANKÓ Gyula: Hiedelmek. In: Uő: Gyimesi szokásvilág. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1996. 84-94.
UJVÁRY Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Debrecen, 1969.
Ujváry Zoltán: Játék és maszk. Dramatikus népszokások. I-IV. Debrecen, 1983-1988.
VAJKAI Aurél: Népi orvoslás a Borsavölgyében. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1943.
VASAS Samu: Népi gyógyászat. Kalotaszegi gyűjtés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985.
VIRÁG Magdolna: Temetés a Tövisháton. Haldoklóhoz, halotthoz és temetőhöz kapcsolódó szokások és hiedelmek három szilágysági faluban. (A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára 4.), Debrecen, 1994.
ZAKARIÁS Erzsébet: Boszorkányok Erdőfülében. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 1. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1993. 182-198.
ZAKARIÁS Erzsébet: Asszonyélet Erdővidéken. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.
ZSIDÓ Ferenc: Történetiség, sorsok, hiedelmek a Felső-Nyikó mentén. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2000.
ZSIGMOND Győző: Égitest és néphagyomány. Égitestmagyarázás a romániai magyaroknál. Pallas-Akadémia, Csíkszerada, 1999.
ZSIGMOND Győző: Gomba és boszorkányság. In: Uő: Gomba és hagyomány. Etnomikológiai tanulmányok. LKG-Pont Kiadó, Sepsiszentgyörgy-Budapest, 2009. 84-88.
ZSIGMOND József - PALKÓ Attila: Magyaró néphagyományaiból. Szemelvények. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.