A tematikus szócikk leírása
Az 1940-ben a bécsi döntés következtében 768 magyar szövetkezet közül 556 Észak-Erdélyben, 212 pedig Dél-Erdélyben maradt. A dél-erdélyi szövetkezetek valamennyi típusa a Nagyenyedi Hangya Szövetkezeti Központjához csatlakozott. Az Észak-Erdély területén működő fogyasztási szövetkezetek irányítását, áruellátását és ellenőrzését az 1940. októberében megalakított marosvásárhelyi Erdélyrészi Fogyasztási Szövetkezetek Központja vette át. Az 1941/2150. sz. M. E. rendelet szabályozta a szövetkezetek működését. A rendelet a kolozsvári GHSZ-t, „Szövetség, a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja" névvel, az erdélyi szövetkezetek csúcsintézményévé tette. Ellenőrzése és felügyelete alá rendelte saját tagszövetkezetei mellett az összes erdélyrészi szövetkezeti központot: a Raiffeisen Szövetkezetek Szövetségét és a Plugarul Román Szövetkezetek Központját, valamint az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Központját. A reciprocitási tárgyalásokon a román szövetkezeti központ elnöke, Emil Haţieganu képviselte a kisebbségi román érdekeket, míg a dél-erdélyi magyar szövetkezeti érdekeket gr. Haller István nagyenyedi Hangya elnök vállalta magára.
Az 1940-44 közötti időszakban a hadiszállítások teljesítése céljából az állam kedvezményekkel és megrendelésekkel kedvezően hatott a magyar szövetkezetek növekedésére, elsősorban az újonnan létesített Erdélyrészi Hangya területén. A bécsi döntést követő időszak pozitívumai közé tartozik, hogy a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemen Szövetkezettudományi Intézetet hoztak létre, amelynek örökségét 1945-től 1948-ig a Bolyai Egyetem Szövetkezeti Tanszéke vitte tovább Nagy Zoltán személyében.
Az 1944-48 közötti időszak, a szövetkezeti mozgalom utolsó négy éve, a fennmaradásért folytatott küzdelemről szólt. Az 1944 őszi frontátvonulás, a hadi események és fosztogatások, áruraktár-lefoglalások, hadizsákmányok súlyos károkat okoztak a magyar szövetkezetek vagyonában. A marosvásárhelyi Hangya Szövetkezetek Központja és a nagyenyedi Hangya Szövetkezetek Szövetsége az 1945. szeptember 15-én tartott együttes közgyűlésükön egyesültek Kaláka Szövetkezetek Központja néven. A központ székhelye Marosvásárhely lett, kötelékébe 681 szövetkezet csatlakozott. A Kaláka hálózat 136 ezer családfő tagot (kb. 540 000 családtagot) számlált, 527 személyt (köztük szakembereket is) foglalkoztatott központjában, 14 kirendeltségén és raktárain, ipartelepein. Tagszövetkezetének 710 üzletvezetője és más alkalmazottja volt. 1945-ben 140 munkás és alkalmazott dolgozott a meggyesfalvi ipartelepen. A „Szövetség" Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központjához 421 szövetkezet tartozott. A két szövetkezeti központ összesen közel 200 ezres tagsággal rendelkezett.
Az állami intézkedések 1945-től kezdődően a magyar szövetkezetek beolvasztását célozták; a demokráciát és emberi jogokat tipró módszereket és beolvasztási politikát az INCOOP (Nemzeti Szövetkezeti Intézet) a kommunista befolyás alatti kormányzat rábólintásával végezte. A sérelmek elleni tiltakozásként 1946. április 9-10-én Marosvásárhelyen közös kongresszust tartott a két szövetkezeti központ, a visszaélés és jogtiprás csak az 1946. novemberi választások lebonyolításáig enyhült, ezután viszont folytatódott, sőt súlyosbodott a szövetkezeti autonómia megsértése, felfüggesztése. A két szövetkezeti központ elnökét, dr. Lakatos Istvánt és Korparich Edét eltávolították, másodrangú személyeket ültetve az elnöki székbe, annak édekében, hogy az 1944. októberében kinevezett kommunista intézőbiztosok kezelhessék a szövetkezeti központok vagyonát. Az EMGE elnökét, Szász Pált is leváltották, majd mindhármukat hazaárulási perbe fogták a párizsi békekonferenciára küldött memorandum aláírása miatt, amelyben a trianoni határok helyett Erdély nemzetiségi alapú megosztására tettek javaslatot.
1947-ben az INCOOP a megyei federálék Bukarestben megrendezett országos értekezletén elrendelte az egyesítést és azt, hogy a szegény népréteget vonják be a szövetkezetekbe, a vezetőségekbe pedig „a demokrata pártokban aktívan résztvevő szegényeket kell - akár szabotázs árán is - beültetni". A román megyei federálékba való beolvasztást az INCOOP 1948/461. számú rendelete pecsételte meg. A rendelet értelmében „az egyesülést a szövetkezetek igazgatósága határozza el" a közgyűlés összehívása nélkül. A szövetkezetek igazgatóságai, a sorozatos kinevezések, a kommunista ügynökök becsempészése után az autonómia mellett kardoskodók kizárásával, lejáratásával, a szövetkezeti vagyon átjátszásával immár készek voltak beleegyezni a megyei federálékba olvadásba. A magyar hitelszövetkezetek felszámolása 1948 májusában ment végbe, amikor „egységesítették" a községi szövetkezeteket, és a vidéki hitelfolyósítást azontúl a Román Nemzeti Bank végezte. Néhány hónappal később, az 1948. augusztus 3-i „tanügyi reform" következtében megszűntek az iskolaszövetkezetek is. 1948-ban megjelennek az új alapszabályok, az egyesüléssel alakult új szövetkezetek örökölték a régi szövetkezetek összes vagyonrészét.
Az 1949. április 2-i új szövetkezeti törvény nyomán „szocialista", pontosabban: sztálinista típusú szövetkezetek jöttek létre. Államosították a szövetkezetek vagyonát, autonómiájuk névlegessé vált, önkényesen leszűkítették a tevékenységi körüket és a szakmai képzési lehetőségüket, valamint tervutasításos rendszert kényszerítettek rájuk. 1949 májusában megyei szervezési bizottságok alakultak, amelyek végül egyesítették a magyar fogyasztási szövetkezeteket a románokéval - ami által a „Kaláka" központ jogilag is megszűnt. A korabeli álláspont szerint természetesen egészen másról volt szó: „a román és magyar nemzetiségű dolgozó parasztok mesterséges szétválasztása" szűnt meg. A fogyasztási szövetkezetek végső átalakítására 1950-ben került sor, amikor a március 19-21-i bukaresti szövetkezeti kongresszuson megalakították a Fogyasztási Szövetkezetek Szövetségét, a CENTROCOOP-ot, amelynek minden romániai fogyasztási szövetkezet a tagja lett.
Válogatott irodalom
Hunyadi Attila: A magyar szövetkezetek Romániában 1918-1948 között In: Csetri Elek-Egyed Ákos-Hunyadi Attila-Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. RMKT, Kolozsvár, 2007. 67-107.
László Márton: Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központja In: Csetri Elek, Egyed Ákos, Hunyadi Attila, Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kolozsvár, 2007. 185-222.
Nagy Zoltán: Az erdélyi magyar szövetkezetek a visszatéréskor. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1942.
Nagy Zoltán: Erdély gazdasági életének szövetkezeti megszervezése. Kolozsvár, 1946.
Oláh Sándor: Székelyföldi szövetkezetek 1940-44 között. In: Csetri Elek, Egyed Ákos, Hunyadi Attila, Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kolozsvár, 2007. 271-298.
Vincze Gábor: Az erdélyi magyar szövetkezetek sorsa a 2. világháború után. In: Valóság. 1998. 3. sz. 39-55.
Vincze Gábor: Az erdélyi magyar szövetkezetek félévszázada. In: Csucsuja, István, Somai József (szerk): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából. I. k. RMKT, Kolozsvár, 2002. 221-236.