A tematikus szócikk leírása
Kalotaszeg felszegi és alszegi részén muszujként, a Kapus és a Nádas mentén bagaziaként ismerik azt a bő, ráncos, aljának belső részén posztóval vagy bársonnyal bélelt, elöl nyitott szoknyafélét, amelyet a nők kétoldalt felhajtva, az övbe szúrva vagy derékon kötő segítségével rögzítve viselnek.
A szoknyatípus használatára utaló legkorábbi írásos adat 1854-ből való, a legrégebbi datált tárgyi anyag a 19. század utolsó negyedéből származik. A Nádasmente egyes falvaiban - Magyarvista, Méra - a bagazia napjainkban is a női nagyünnepi öltözet részét képezi, bár visszaszorult a fiatalok (nagylányok, fiatalasszonyok) ruhatárába. De míg Magyarvistán a bagazia az ünnepi viselet állandó, nagypresztízsű darabja volt végig a 20. század folyamán, Mérában hosszú időre kiszorították ezt a szoknyafélét a különféle színes textilekből készült szoknyák, s mindössze 1981-től kezdődően vált ismét a nagylányok, s a fiatalasszonyok nagyünnepi öltözetének a részévé. Ezekben a falvakban a rendelkezésre álló többgenerációs ruhadarabok mellett újabbakat is készítenek a konfirmáló lányok részére.
A muszuj/bagazia alapanyaga a klott vagy a szatén. A legkorábbi leírások kék alapszínt említenek, a kék mellett azonban már nemsokára megjelenik, s a 19-20. század fordulójára uralkodóvá válik a fekete színű alapanyag.
Készítésekor általában két bő vagy 3-4 szűkebb anyagszélt helyeztek egymás mellé, a szoknya alsó bősége így kb. 260-300 cm volt. Az elejét kétoldalt - fent az övrésznél vagy a felhajtott alsó résznél - gyakran a szoknya hosszánál rövidebb textildarabbal toldták ki. Az egyenes széleket a derékrészen sűrű ráncokba szedték, a ráncokat piros vagy zöld posztópántba szegték. Az összevarratlan előrész kivételével a derékrész alatt a ráncokat a tervezett díszítmény szélességének megfelelő hosszúságú, sűrű, függőleges öltésekkel rögzítették, amelyre átcsavarásos technikájú hímzés, darázsolás került. A mintát az átcsavarás rendje, illetve a színek váltogatása adta, az alapszín többnyire piros vagy zöld volt. Az előrész kivételével az egész anyagfelületet vizesen kb. 0,5 cm-es ráncokba fogták.
Már a legkorábbi leírások is arról számolnak be, hogy a szoknyaféle alját bélelő és díszítő posztócsík színe a viselő életkora szerint különbözik. Leggyakrabban a fiatalokat megillető sárga, illetve piros aljat említik a források, de informálnak a - valószínűleg már a 19. század közepén a középkorú nők viseletéhez tartozó - kék, zöld aljú muszuj létezéséről is. A 19-20. század fordulóján már elterjedt fekete aljú változat az egészen idősek, illetve a gyászos alkalmak öltözetéhez tartozott. A korai abaposztót a muszujkészítők idővel a finomabb angliai posztóra cserélték, majd az első világháború után a posztó mellett hasonló szerepet kapott a sima, a későbbiekben a díszesen nyomott bársony. Azokban a közösségekben, ahol a muszuj/bagazia korán kiment divatból, a díszes nyomású, rezes bársonyaljakból mellényeket készítettek.
Az eleinte keskeny, legfeljebb tenyérnyi posztócsíkok egyre szélesebbekké váltak, idővel a 20-25 cm-t is elérték. A posztóaljak legkorábbi díszei a gyárilag kivarrt posztóvégjelek, illetve a két hosszú darabot egybefogó színes huroköltéses kötések. Az alj másik jellegzetes dísze a színes díszítőöltésekkel varrt, a készítés évét, a tulajdonos nevét vagy monogramját rögzítő felirat.
A 19-20. század fordulójától a kalotaszegi közösségek egy részében - pl. Sárvásáron, Kispetriben, Magyarvistán, Mérában - elterjedt a posztócsík kézi hímzése. A jellemző öltéstípusok - száröltés, laposöltés, láncöltés, huroköltés - mellett az egyszerű keresztöltés, illetve az átcsavarás is megjelenik.
Leggyakoribb a szűcshímzések mintakincsét idéző szabadrajzú, a posztócsík hosszában végigvonuló hullámvonal köré szerveződő díszítmény. A másik gyakori változat a posztócsikk övbe szúrt felső részének, vagy a teljes felületnek a különálló, gyakran ismétlődő szabadrajzú mustrával való díszítése. A nádasmenti falvakban a bagaziaaljakat a férfiaujjasokról (bujka) ismert, azok mintakincsét hasznosító gépi tűzéssel is díszítették. A hímzést utólag gyakran flitterrel, üveggyönggyel cifrázták.
A posztóval bélelt részt nagy, kb. 6-8 cm-es ráncokba hajtották, a ruhadarab tárolásakor ezeket anyagdarabbal vagy szalaggal rögzítették.
Válogatott irodalom
FARAGÓ József - NAGY Jenő - VÁMSZER Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (1949-1950). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977
KATONA Edit: Feliratos tárgyak. (A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai, 14.) Néprajzi Múzeum, Budapest, 2009
KÓS Károly: A kalotaszegi muszuj. Műveltség és Hagyomány VI. (1964) 153-180.
TÖTSZEGI Tekla: A mérai viselet változása a 20. században. A mérai magyar női viselet és kontextusai. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2009.