kaláka
A tematikus szócikk leírása
A kaláka (románul: clacă) olyan társas munkavégzési forma, amelynek keretében egy adott közösség (vagy ezen belül rokoni, területi vagy baráti alapon szerveződő csoportok) tagjai a csoport egy tagjának adott helyszínen, egyszerre, közösen munkát végeznek. A szakirodalom néha ide sorolja azt az esetet is, amikor a csoport tagjai az általuk alkotott közösségnek, intézménynek (egyházközség, gazdatársaság) végeznek valamilyen munkát, de ebben az esetben a kaláka néhány elve (például: visszasegítés) nem alkalmazható, így azt mondhatni, hogy ezek ugyan társas munkavégzési formák, de különböznek a fentebbi módon értelmezett kalákáktól. A kalákában résztvevők mintegy meghitelezik a kaláka szervezőjét, akinek aztán kötelessége az őt megsegítőknek a maga során visszasegíteni, így a tartozásoknak és hiteleknek egy több generáción átnyúló, örökölhető rendszere alakul ki, ami a helyi szimbolikus tőkék és presztízs termelődésében is szerepet játszik.
A magyar közgondolkodásban a kaláka elsősorban az erdélyi, ezen belül is különösen a székelyföldi rurális életvilágokhoz kapcsolt közös munkavégzési forma, amelyet éppen a benne megnyilvánuló közösség, kölcsönösség, önkéntesség és (feltételezett) önzetlenség okán emelt az értelmiségi érdeklődés kisebbségi szimbólummá. Mindemellett tudjuk, hogy a kaláka a magyarban módosult jelentésű román eredetű kölcsönszó, és a közös munkavégzésnek kaláka-szerű vagy ahhoz hasonló formáit gyakorolták és gyakorolják román, magyar, cigány és német közösségekben egyaránt, még ha nem is mindig ezzel a kifejezéssel nevezik meg. Ugyanakkor a magyar nyelvterület más részein is ismert, urbánus környezetben is megfigyelhető gyakorlat, amelyet Kelet-Magyarországon szintén kalákának neveznek, de ismeretes a móva és a koceta kifejezés is (Bácska, Nagykunság), de nevezik egyszerűen segítségnek is.
Noha írásos emlékek viszonylag késői korszakokból (17. század) maradtak fenn a kalákák keretében történő kooperációról, kutatók feltételezik, hogy kialakulása koránra tehető, és a középkori falu életébe mélyen beágyazva már ebben a korban létezhetett, hisz a falvak mérete miatt a közösségekben sok lehetőség nyílt arra, hogy a lakosok egymást segítő csoportokba szerveződjenek. Egyes esetekben a közösség a technikai adottságokkal, a munkaerő elosztásának igényeivel, a kezdetleges szerszámokkal összefüggésben szinte megkövetelte a munkavégzés céljára való társulást. Nyelvtörténeti és történeti adatok a kaláka kialakulását két irányban teszik követhetővé: adataink vannak arra nézve, hogy a kaláka a falusi emberek szabad társulásakén jött létre és ebből a formából intézményesedett, mint ahogy adataink vannak arra is, hogy a földesúrnak végzendő szolgáltatások késztették a parasztokat társulásra, tehát a feudalizmus idején a földesúr által a jobbágyokra kivetett munkavégzési terhek is megkövetelték az összeállást. Ma már nehéz volna megmondani, hogy a földesurak már kialakult és a gyakorlatban csiszolt formákra támaszkodtak, vagy pedig a nekik járó kötelezettségek késztették a jobbágyokat társulásra, az viszont biztos, hogy egyes munkák jobbágyi és földesúri érdekeket is szolgáltak. E kérdéskörrel - és érintőlegesen a székely kaláka és a székely communitas kérdésével - összefügg annak felvetése is, hogy a szabad jogállás és a bizonyos fokú autonómia eredményezi-e a kaláka jellegű szabad munkatársulást, vagy a jobbágyi kötöttségekkel együtt járó terhek vezetnek - eredetileg nem teljesen - önkéntes társulásokhoz. Noha erre a kérdésre ma válaszolni igen nehéz, a kalákákra vonatkozó kutatásokból az látszik körvonalazódni, hogy ennek a társas munkavégzési formának a gyakorlása nem a valamikori társadalmi jogállással áll összefüggésben, hanem azokkal az ökológiai, gazdasági és társadalmi rezsimekkel, amelyekben az egyes közösségek mindennapjai folynak.
Az ökológiai és gazdasági rezsimek (kedvezőtlen természeti erőforrások, specializálódásra kevésbé alkalmas földek, alacsony terméshozamok, több lábon álló gazdálkodás, kisgazdaságok, falurendszerű gazdálkodás, piacoktól való távolság, alacsony technikai ellátottság, sűrű kapcsolatháló) tehát szerepet játszanak abban, hogy egyes közösségeken belül a társas munkavégzésnek milyen formái alakulnak ki: a kaláka például a specializálódó alföldi településeken korábban visszaszorult, mint Erdélyben. A kaláka megléte és működése ugyanakkor összefügg a közösségen belüli egyéb kooperációs felületekkel és készségekkel, valamint azzal, hogy miként épül be a mindennapi élet gyakorlatába és a habitusokba a kooperációra való hajlam. Történeti és recens adatok is azt támasztják alá, hogy a valamennyire homogén közösségekben, az azonos vagyoni helyzetű gazdaságok között, a több felületen is együttműködő közösségekben, ahol más kooperációs formák is működnek (közös földhasználat, közös legelőhasználat, közös állattartás, közbirtokosság) a kaláka inkább előfordul, mint tagolt, individualizált közösségekben. A kaláka gazdasági és társadalmi funkciója mellett (munkavégzés és munkába nevelődés) egy komplex kulturális forma is, amelynek keretében lehetőség nyílik az ellenőrzésre (az egymás mellett dolgozó tagok figyelemmel követik a többiek munkavégzését), a szolidaritás kifejezésére, de feljegyzéseink vannak arról is, hogy egyes kalákák közben a közösségek tagjai mágikus cselekedeteket is végrehajtottak. Nem elhanyagolható ugyanakkor, hogy a kalákák legtöbbször szórakozási (így párválasztási, ismerkedési) alkalmak is voltak egyben, ezért rögzülhetett a nyelvünkben a kalákatánc szó, ami a fiataloknak a kalákát követő táncát jelentette.
A kaláka gyakorlatát a falusi közösségek leginkább a fő mezőgazdasági munkák elvégzésekor éltették, illetve fontos volt a kaláka a házépítéskor is. Így kalákát szerveztek többek között kaszáláskor és a szénamunkák egyéb fázisában, aratáskor és csépléskor, a kapásnövények megjelenését követően kapáláskor, a trágya kihordásakor, kukoricatöréskor és kukoricafosztáskor, de tudomásunk van szilvaízfőző-kalákákról, kendermunkákkal kapcsolatos kalákákról is. Házépítés esetén kalákában lehetett megszervezni az anyagok összehordását (például kő és fa), de fontos volt magának a házépítésnek a folyamata, amit szintén kalákában végzett a közösség. Ezekre a munkaalkalmakra vagy meghívta a szervező gazda a közösség egyes tagjait, vagy azok - tartozásuk tudatában - maguktól ajánlkoztak, és a munkától függően, szerszámmal, szekérrel meg is jelentek a kérdéses nap reggelén. A kalákákat különösen aratásokkor kísérték mulatságok: a kalákatánc jelenthette például azt, hogy a fiatalok learatták egy gazda búzáját, és ezt a gazda táncmulatság, ital és zene biztosításával viszonozta. De elmondható, hogy a kaláka általában ünnepi alkalmat jelentett, hisz valamilyen fontos munkamozzanat elvégzését (széna behordása, ház felépítése stb.) jelentette, ezért a szervező családnak bőséges ételről és italról kellett gondoskodnia.
Bár a korábban említett, ideológiai töltetű gondolkodásban a kaláka mint az erdélyi magyar (székely) falu állandó jellegzetessége konstruálódik meg, az utóbbi 150-170 évben igen sokat változott. A kaláka (mint általában az egyenlő felek közötti reciprokatív kapcsolatok) leginkább az azonos gazdasági teljesítőképességű családok munkaerejének az allokációjára alkalmas, ezért a 19. század gazdasági folyamatai - földbirtokok elaprózódása és a másik oldalon a földbirtok-koncentráció, az elszegényedés és a vagyonosodás - nem kedveztek a kaláka fennmaradásának, hisz egy szegényparasztnak nem érte meg egy gazdagparaszttal kaláka jellegű kapcsolatot fenntartani. Ebben a korszakban a gépesítés is a kalákák visszaszorulása irányába hatott. A kaláka a kollektivizálást és iparosítást követően veszített nagyot jelentőségéből, hisz jobbára elvonták a közösségek erőforrásait, amelyek a kalákát szükségessé tették, a kalákát fenntartó közösségekből sokan ingázóvá váltak, sokan beköltöztek városra, és ezzel párhuzamosan a közösségeknek a belsőleg kialakított időhasználati szokásaikat egy kívülről meghatározott időrezsimhez kellett igazítaniuk.
A kaláka ma - amennyiben él - legtöbb esetben visszaszorult, egész faluközösségek már ritka esetben érzik morális kötelességüknek a benne való részvételt, így leginkább rokonok, szomszédok, közeli barátok nyújtanak egymásnak ilyen jellegű szolgáltatásokat. A házépítés még mindig életre hívhat kalákákat, bár az egyre bonyolultab építéstechnikák és anyagok már speciális tudásokat feltételeznek. Egyes területeken a gépesítetlen mezőgazdasági munkák esetében szintén találkozhatunk kalákával, bár sokfele megfigyelhető, hogy igyekeznek elkerülni ezt az együttműködési formát, mert megterhelőnek érzik. A kalákát mint a szimbolikus tőkék, hosszú távú tartozások és elkötelezettségek megnyilvánulási területét a kontraktuális viszonyokkal szembeállítva felmerül a kérdés, hogy a költség-haszon arányt mérlegelve mi kifizetődőbb a családoknak: ingyen munkaerőhöz jutni annak árán, hogy ételt és italt kell biztosítani a résztvevőknek és hosszú távon adósai lesznek a nekik dolgozóknak (de ezzel ugyanakkor személyes kapcsolatokat is fenntartanak), vagy szerződéssel (vagy ahhoz hasonló szóbeli megállapodással) alkalmazott munkaerőnek fizetni, és ezzel le is zárni az ügyletet. Túl azon, hogy a rurális térségek kapcsolatainak jellegzetességei a tisztán kontraktuális viszonyokat nem mindig teszik lehetővé, a kérdés a mindennapi élet szintjén rávilágít a hagyományos életvilágok és a pénzelvű gondolkodás (itt: a legfőbb érték a pénz és mindennek az értéke kifejezhető pénzben) közötti ellentétekre, ugyanakkor a tudományos gondolkodás szintjén a szubsztantivista és a formalista megközelítési lehetőségeket példázhatja.
A kalákák jelenkori történetének és a kalákákkal kapcsolatos ideológiai tölteteknek érdekes mozzanata az értelmiségiek, közösségi vezetők által újjáélesztett vagy beindított mozgalmak (például a székelyföldi fürdők újjáépítését, felélesztését célzó kezdeményezés), amelyek a valamikori közösségi értékekre (kölcsönösség, önzetlenség, önkéntesség) hivatkozva és közösségi célok érdekében szerveznek munkákat.
Válogatott irodalom
FÉL Edit: A társaságban végzett munkák Martoson. Néprajzi Értesítő XXXII. (1940) 361-381.
HAJDÚ Farkas Zoltán: Székelyek és szászok. A kölcsönös segítség és intézményei az erdélyi székelyeknél és szászoknál. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.
JANÓ Ákos: A társasmunkák, és a kendermunkák társas jellege Szatmárban. Ethnographia LXXVII. (1966) 4. 517-527.
JANÓ Ákos: Kendermunkák és társasélet Szatmárban. Kalákák. (Folklór és etnográfia, 32.) KLTE Néprajz Tanszéke, Debrecen, 1987.
KÓS Károly: Kalákák és egyéb munkaformák a régi Bodonkúton. In: Uő. Népélet és néphagyomány. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. 81-96.
PALÁDI-KOVÁCS Attila: Munkaerő és munkaszervezet a magyar parasztok rétgazdálkodásában. Népi Kultúra - Népi Társadalom X. 1977. 103-137.
SIK Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988.
SZABÓ Á. Töhötöm: Kooperáló közösségek. Munkavégzés és kapcsolatok a falusi gazdálkodásban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009.
SZABÓ István: A középkori magyar falu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.
SZABÓ László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX-XX. században. A Damjanich János Múzeum Közleményei, Szolnok, 1968.
SZENDREY Ákos: A népi élet társasösszejövetelei. Ethnographia XLIX. (1938) 1-2. 124-138.
SZENDREY Ákos: A népi társasmunkák és összejöveteleik. Ethnographia XLIX. (1938) 3-4. 273-286.