Meghatározás
A szubkultúrák olyan közösségek, társadalmi csoportok, amelyek különböző ismérvek alapján elkülönülnek a társadalom más csoportjaitól, vagy a társadalomban dominánsnak, széles körben elfogadottnak számító gyakorlatoktól. Ilyen ismérvek lehetnek például a közösség saját ideológiája, norma- és szabályrendszere, belső hierarchiája, hagyományai, életmódja, kulturális/társadalmi gyakorlataik, saját belső nyilvánossága, valamint a tagok öltözködése, nyelvezete. Ezek a közösségek kialakulhatnak és működhetnek lokális, transznacionális és/vagy virtuális térben is.
A fogalom használata a társadalomtudományokban
A szubkultúra fogalomának története mögött meghúzódó kulturális logika egészen a 16. századi, Erzsébet-kori Londonig vezethető vissza, amikor a városi társadalmakban (főleg Londonban) az akkori bűnözők, csalók alvilági hálózatai irodalmi alkotásokon keresztül reprezentálódtak (erről bővebben lásd: Saldago 1977[1]). Ezek a hálózatok jól szervezett társadalmi világok voltak, amelyek kialakították a saját törvényeiket, szabályaikat és a rájuk jellemző nyelvet („tolvajnyelv”).
Az első szisztematikusabb és társadalomtudományi módszerekkel történő vizsgálatok a 20. század elejétől, a nagyvárosi élet mindennapjainak megfigyelésén keresztül válnak fontossá. Ezek a megfigyelések leginkább a chicagói iskolához, a város ökonómiai elméletéhez kapcsolódtak, amelyek az integrálódni képtelen, saját mikro-társadalmakat alkotó bevándorló csoportokra fókuszáltak (lásd: Robert E. Park, Ernst W. Burgess, Nels Anderson, Frederic Trasher, Georg Herbert Mead). A kutatók arra a kérdésre keresték a választ, hogy ezek a tipikus kis, elszigetelt közösségek miért szegregálódnak, miért távolodnak el egymástól, „morális miliőket” hozva létre, amelyek a város egy-egy területén társadalmi és kulturális autonómiákká alakulnak, ahelyett, hogy bekapcsolódnának a város „vérkeringésébe”. Ezek a kutatási irányok és vizsgálódások azonban megmaradtak az absztrakció szintjén. A kutatók nem figyeltek a társadalmi viselkedés részleteire, a személyes élettapasztalatokra, hanem sokkal inkább egy normatív társadalmi szerkezethez képest próbálták megfogalmazni a megfigyelt társadalmi problémákat. A vizsgálatok nagyrészt ugyanarra jutottak: a deviancia és nonkonformitás jelenségét leginkább a társadalmi viszonyok és a társadalomban elfoglalt pozíció határozza meg. A hobókra, hajléktalanokra (lásd Anderson[2] munkáit), szezonmunkásokra (például lásd Park[3] munkáit a migráció és marginalizáció összefüggéséről), etnikai szempontból elkülönülő közösségekre (lásd Frazier[4] munkáit), táncterekre és szórakoztatóiparra (lásd Cressey[5] kötetét), fiatal bűnözői csoportokra (lásd például Thrasher[6] könyvét) fókuszáló aprólékos terepmegfigyeléseken keresztül alapozták meg a később diszciplinárisan megkülönböztetett szubkultúra-kutatást. A szubkultúra fogalma ebben a gondolati kontextusban leginkább deviáns részkultúrát, sajátos, elkülönülő alkultúrát jelöl.
A szubkultúrák vizsgálata szempontjából a chicagói iskola több évtizedes munkájából kiemelkedően fontos Howard Becker tanulmánygyűjteménye,[7] mert a deviánsnak minősülő közösségeket – a harmincas években született elméletekhez képest – nem egy adott normatív keretben, hanem saját logikájuk mentén mutatja be. A jazz-zenészeket, majd később a „művészeti világokat”[8] sajátos, kooperatív szervezeti hálózatként, tudástermelő közösségekként írja le, a közösségen belüli hitelességre, a jellemző stílusra, a külvilághoz való viszonyra is kitérve.
Habár nem szokás a szubkultúra-kutatások iskoláihoz sorolni az ötvenes-hatvanas évek amerikai gyökerű beat-nemzedékét, annak önreflektív munkáit, de fontos életmódbeli, ideológiai, stílusbeli hagyományokat teremtett. A beat-nemzedékre jellemző különleges életmód, annak kifejezése és a saját hétköznapi praxisok megfigyelésének és leírásának módszere nagyban hatott a nyolcvanas évek közép-kelet-európai underground világára is.[9] Például olyan szerzőket kell megemlítenünk, mint Allen Ginsberg, Gregory Corso, Jack Keruac, William S. Burroughs, Peter Orlovsky.
A szubkultúrák vizsgálatában a hetvenes évektől a birminghami iskola (a birminghami Kortárs Kritikai Kultúrakutatási Központ) vált meghatározóvá, ami a látványos, stílusorientált ifjúsági kultúrák elemzésére, tágabban a tömegkommunikáció és tömegkultúra megfigyelésére fektette a hangsúlyt. A kritikai kultúrakutatás egyik területeként a társadalmi egyenlőtlenségek és meghatározottságok, például a társadalmi nem, rassz, osztály prizmáján keresztül szemlélte a kutatás tárgyát. Az irodalom- és a társadalomtudományok találkozása ezekben a kutatási irányokban is jól megmutatkozik, mivel az elemzések nagy része a szubkultúrák külső megjelenésének, „látványosságának” szemiotikai elemzésére is vállalkozik. A szemiotikai elemzéseken keresztül felfejtendő olvasatok, rejtett jelentések halmaza a társadalmi struktúrában megjelenő változások és feszültségek látleletei, vagyis az iskola kutatói szerint a látványos stíluson keresztül megérthetővé válnak az osztályok közötti viszonyok, a társadalmi struktúrák erőviszonyai is (például a rockerek külseje és a társadalmi struktúrában elfoglalt helyük elemzése).
A birminghami iskola szubkultúra-felfogása leginkább a munkásosztálybeli fiatalok második világháború utáni, megváltozott helyzetét próbálta megérteni. Abból indult ki, hogy a brit munkásosztályi kötelékek, a családcentrikus hagyományok, társas kapcsolatok és az erre épülő gazdasági viszonyok egyfajta válságba jutottak, amely két strukturális törést hozott létre. Az egyik törés a munkásosztályi családok szülői rétege és a következő generáció, míg a másik a hegemón, középosztályi kultúra (közoktatási elvárások, kulturális kényszerek, domináló normák rendszere) és a munkásosztálybeli fiatalok között húzódik. A kutatók szerint a töréseket méginkább elmélyítette a fogyasztói kultúra új formája és tömegesedése. Ez azzal is fenyeget, hogy a hagyományos munkásosztályi („tisztességes”, „eredeti”) életmód és kultúra feloldódik a fogyasztói társadalom mindent semlegesítő tengerében, ugyanakkor az osztálynélküliség vagy középosztályhoz való felzárkózás sem történik meg, mivel strukturális szinten folyamatosan újratermelődnek az egyenlőtlenségek. A felfogás szerint a látványos ifjúsági szubkultúrák a strukturális helyzet, a törések és ellentmondások feloldására jönnek létre, válaszként arra az igényre, hogy létrehozzák a maguk sajátos kisközösségeit. Ezek a közösségek legtöbbször szembeszegülnek a külvilággal, a középosztályi értékekkel és domináns rendszerrel.
Ezt az összefüggést hangsúlyozza a mára embelmatikussá vált tanulmánykötet címadása is: Resistance through Rituals: Youth Subcultures in Post-War Britain.[10] A birminghami kutatási irányok érdeme, hogy olyan fogalmakat – ezzel együtt kutatási kérdéseket – honosítottak meg az ifjúsági kultúrákkal kapcsolatos szakirodalomban, mint a strukturális homológia.[11] A fogalom arra utal, hogy egyes jellemzők, tulajdonságok egymásmellettisége nemcsak pillanatnyi véletlenszerű összefüggés, hanem mélyebb, belső logikát tükröz (például a skinhead csoportok által használt szimbólumok és jelek, a mögöttük meghúzódó ideológia és a strukturális helyzet együtt járnak). Vagy említhetjük a levi-straussi bricolage fogalmat,[12] amely a kulturális jegyek egymás mellé helyezését, stíluselemek kisajátításán, eredeti kontextusából való kiemelésén és átértelmező technikáin keresztül valósítja meg. Másrészt a lányok helyzetére rákérdező bedroom cultures vagy teeny bopper (hálószoba kultúrák, tini rajongói kultúrák) jelenségeit említhetjünk, amely a serdülő lányok (akik alapvetően háttérbe szorultak a szubkultúrákat célzó vizsgálatok során) zenefogyasztását, közös időtöltését, kulturális gyakorlatainak kialakítását járta körül (lásd Angela McRobbie és Jenny Garber munkáit). A szubkulturális vállalkozó kategóriája[13] például azokhoz a szubkultúrákhoz szorosan kapcsolódó gazdasági tevékenységekhez kapcsolódik, amelyek a szubkulturális stílus kialakításában alapvető szerepet játszanak.
A kilencvenes évektől az osztályalapú ifjúsági kultúrák helyett inkább a hétköznapi gyakorlatok, a stílus és öltözködés, a fogyasztás színterei és a zenei ízlés határozták meg a kutatások irányvonalait, vagyis a fogyasztásra, a fogyasztás kontextusaira tették a hangsúlyt a kutatók. Eljutva egészen odáig, hogy akadtak olyan szerzők is, akik magának a szubkultúra fogalmának a használhatóságát is megkérdőjelezték. Ezt azzal indokolták, hogy az angol nyelvterületen a fogalomnak történetileg kialakult negatív konnotációi vannak, ami a jelentést összekapcsolja a bűnözői, alvilági hálózatokkal, deviáns kategóriákkal, és így az értéksemleges kutatói attitűd nem tud megvalósulni. A kilencvenes évektől a legjelentősebb szerzők a szubkultúra fogalmát sokszor szinonimaként használják olyan más jelenségek megragadására, mint a klubkultúra (egyes klubok köré szerveződő közönségek: Steve Redhead,[14] Sarah Thornton[15] és Silvia Rief[16] munkáiban), hobbi- vagy csoportkultúra,[17] rajongói kultúra (lásd Henry Jenkins[18] munkáit), neo-törzs (például Andy Bennett[19] egyes munkái), miliő (lásd Peter Webb[20] könyvét), életstílus-csoport (az adott életstílus vagy jelenség köré csoportosuló közönség) vagy színtér (adott kontextusok meghatározó szerepét hangsúlyozza a kulturális termelésben és fogyasztásban: Keith Negus,[21] Sara Cohen,[22] David Hesmondhalgh[23] és mások). Nemcsak a fogalmi lehetőségek, hanem az irányok is szerteágazóak, ami az ifjúsági vagy közösség alapú kultúrák vizsgálatát illeti, mivel azok sokszor összefolynak rajongó-kutatásokkal, a populáris zene- vagy a sportkutatások különböző témáival. Mindennek ellenére a szubkultúra fogalom használatát leszűkíthetjük három nagyobb jelenségkörre: egyrészt a zenei alapú (olykor ifjúsági) szubkultúrákra, színterekre, a különböző sportok köré szerveződő közösségekre és egyes queer-szcénák, szubkultúrák vizsgálatára.
A szubkultúra fogalma a magyar társadalomtudományokban
Az ifjúsági kultúrák vizsgálata a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi kontextusában erősen összefüggött az általános kultúr- és oktatáspolitikai ideológiával. A magyar nyelvben a szubkultúra fogalma később, a kilencvenes évektől került be a nyilvánosságba, ezért annak – az angolszász irodalomban megfigyelhető – negatív értelme nem annyira hangsúlyos. A legtöbb kutató leginkább a már jól bejáratott underground, esetenként ellenkultúra fogalmak szinonimájaként használja, de a vizsgálatok sok esetben a hippiket, hobókat, rockereket, droghasználókat, ifjúsági ízlésközösségeket, hálózatokat mutatják be.
A kilencvenes évektől a magyar ifjúsági kultúrák, zenei színterek, rajongói kultúrák és populáris kultúra kutatása csatlakozott a nemzetközi trendekhez, a fennebb vázolt kortárs irányokat követi. Jelenleg három kialakult intézményes kerete van ezeknek az irányoknak, egyrészt a Gábor Kálmán ifjúságszociológus nevéhez fűződő Sziget-kutatások,[24] a fiatal kutatókból álló Zenei Hálózatok Egyesület,[25] valamint a Pécsi Egyetem Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékén folyó populáris kultúrakutatások.[26]
Jegyzetek
