A kulturális nemzet egységét a magyar baloldal a közép-európai népek sorsközösségén alapuló konföderációs elképzelésekben és a kétoldalú kapcsolatok bővítésével látta kezelhetőnek. Csakhogy a KOMINFORM Jugoszláviát elítélő 1948-as döntése hátterében épp az állt, hogy Sztálin semmilyen regionális ellensúlyt vagy önszerveződést nem tűrt meg a kommunista mozgalmon belül. Így nem maradt más, mint a lenini nemzetiségpolitika (a nyelvi, egyéni jogok biztosítása a szocializmust építő, a demokratikus centralizmust és a párt vezetését elfogadó kisebbségeknek) számonkérése. Ezt azonban a nemzetiségpolitikát felülíró ideológiai tételek miatt nem lehetett érvényesíteni. Ilyen volt az automatizmus elvének elfogadása, amely szerint az osztályharccal a nemzeti ellentétek is eltűnnek, illetve a nemzetiségi kérdés minden ország belügye, hiszen a szocializmushoz való viszony felülírja a nemzeti különbségeket.
A korszak korlátozott magyarországi nyilvánosságában 1947–1949 között a csehszlovák–magyar lakosságcsere kapcsán még konfliktusként jelent meg a határon túli magyarság problémája. Majd 1956 őszéig a téma teljesen eltűnt a sajtóból. A forradalom leverése utáni propagandában a nacionalizmus és a revíziós szándékok elítélésekor jelent meg újra a külhoni magyarok kérdése. A hatvanas évek végétől Illyés Gyula és a kulturális, tudományos elit néhány tagja tematizálták a kisebbségek ügyét. A nyolcvanas évektől a demokratikus ellenzék illegális kiadványaiban (Beszélő, Párizsi Magyar Füzetek), mint emberi jogi kérdést tárgyalta a magyar kisebbséggel kapcsolatos diszkriminációt. Az egyre sokszínűbb nyilvánosságban 1983-tól jelenhettek meg – döntően Románia vonatkozásában – a kritikus helyzetjelentések.
A Rákosi-korszak külkapcsolataiban a kommunista párt nem tudta befolyásolni a békeszerződést és a magyar–csehszlovák lakosságcserét sem, a hatalom megszerzése után (1948) abban bízott, hogy más országok kommunista vezetőivel (és oldalukon az ottani magyar kommunistákkal) könnyen megegyezhet a magyar állami és kulturális érdekek védelmében. Ebben a tekintetben a csehszlovák vezetéssel folytatott egyezkedések során sikerült némi eredményt elérni. Sikerült lezárni a lakosságcserét (1948 vége) és megakadályozni újabb dél-szlovákiai magyar kitelepítéseket (1949 október).
Románia esetében, a király lemondatása és az államosítások után a kapcsolatok lefagyásáról beszélhetünk. Ennek előzménye, hogy mindkét pártvezetés Moszkva támogatásával küzdött a béketárgyalások során Erdélyért, és ezzel belpolitikai súlyát remélte erősíteni. Ez csak Bukarestben lett sikeres, mivel a Szovjetunió egyértelműen Románia érdekeit támogatta. A régi-új határok miatti magyar elkeseredést együttműködési propagandával, az MNSZ eredményeinek felmutatásával próbálták mindkét országban kezelni. A magyar állam és jogi személyek romániai államosított vagyona kérdésében nem tudott a két fél megegyezni, ezért kölcsönös lemondással végződtek a tárgyalások. (Ez magyar részről 200 millió USD körül volt.) 1949 után megszűnt a kettős birtokosok határátlépése, a teljes személyforgalom, valamint a kétoldalú kereskedelem is visszaesett.
1949 után Magyarország a Titó ellenes propaganda élharcosa volt a szocialista országok között. Míg a Jugoszláviában élő magyarság esetében, az ottani pártvezetés egy új kisebbségi magyar kulturális elit létrejöttét tette lehetővé, iskolahálózatot, kulturális intézményeket biztosított, addig a magyarországi szerb, horvát, szlovén nemzetiség lakta településeket komoly diszkrimináció érte.
1956-ban a Nagy Imre-kormány (két hetes) működése során és az országos forradalmi követelések között nem szerepelt a határon túl élő magyarok kérdése. A forradalom utáni propaganda állításával szemben sem kormányzati, sem helyi szinten nem merült fel a területi revízió igénye. A forradalom két vonatkozásban azonban jelentős hatással volt a külhoni magyarokkal kapcsolatos politikára. Egyrészt kiderült, hogy a romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai és a Szovjetunióban élő magyarság a rádión keresztül érkező hírek alapján azonosult a budapesti történésekkel és az ideológiai, politikai átalakulást a magáénak érezte. Ez a fajta „integrálatlanság” a többségi kommunista vezetők számára Kárpátalján, Szlovákiában és Romániában állambiztonsági kérdéssé tette a kisebbségi magyar törekvéseket. S ezzel indoklást nyertek a későbbi látszólag integráló, valójában homogenizáló és diszkrimináló intézményi, oktatási, nyelvhasználati intézkedések. A forradalom leverése utáni konszolidáció azzal járt, – és ez a másik fontos következmény – hogy a Kádár-kormány a szomszédos országoktól kapott gazdasági (áruhiteleket és kölcsönt) és politikai segítséget.
A Kádár-korszak határon túli magyarokkal kapcsolatos történéseit négy szakaszra oszthatjuk.
A politikai konszolidáció időszaka 1956 novemberétől 1963 júliusáig tartott, amikor levették az ENSZ napirendjéről a „magyar kérdést”, és ezzel elkezdődött a kormányzat nyugati elismerése. A szocialista országok – már említett forradalom utáni – segítségnyújtását megköszönve, Kádár János, Münich Ferenc, Kállai Gyula 1958-ban párt- és kormányküldöttségek élén a szomszédos országokban járva többször kifejtették, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései, és az adott ország belügyének tekinti az ott élő magyarok helyzetét. Ez a szomszédos országok vezetői számára egyben a potenciális szeparatizmust hordozó magyar nyelvű intézményesség szűkítésére adott lehetőséget. Ilyen intézkedés volt a kolozsvári Babeş és Bolyai egyetemek összevonása (1959 március); a Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási határainak – ezzel a románság arányának megnövelése – megváltoztatása, majd a vezető pozíciók románosítása (1960 december). Csehszlovákiában pedig a dél-szlovákiai magyar járásokat, a tőlük északra fekvő szlovák járásokkal egyesítették (1960 április).
Az egységesítő, homogenizáló tendencia a hatvanas években valamennyi szocialista országban megjelent. Magyarországon, a többi szocialista országtól eltérően, a nemzeti függetlenség, mint legfőbb nemzeti érdek helyett az életszínvonal-politika lesz a központi kérdés. A határon túli magyarok kérdésben a hatvanas évek második feléig azért sem lépett fel Magyarország, mert a pártvezetés elkötelezett híve volt a nemzetfeletti szocialista integrációnak, például a KGST munkamegosztásának.
Politikai értelemben akkor következett be változás, amikor az integráció Szovjetunió által meghatározta vonalával szemben Románia megfogalmazta a saját különutas politikáját (1964), gazdaságfejlesztési terveit (nehézipari prioritások) és külpolitikai érdekeit (Kína és Nyugat-Európa felé). Ráadásul a román sajtó felvetette – az 1944-ben elcsatolt nagyromániai területek – Moldávia román jellegét is. Ezért a magyar pártvezetés fellépése az erdélyi magyarság ügyében a szovjet érdekeknek is megfelelt. A Magyar Írószövetségben ekkor került sor az első vitára a határon túli magyar irodalmakról, és ekkor fogalmazták meg ebben Magyarország felelősségét. A nyilvános közbeszédben a határon túli magyarokért érzett felelősséget már nem nevezték többé nacionalizmusnak.
A pártszervek is ekkortól foglalkoztak a kérdéssel: az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága 1968 márciusában tárgyalta meg a külföldi magyar irodalmi élettel fenntartott kapcsolatokat. A határon túli magyar irodalmat a magyar kultúra részének tekintették, és a felelősségen túl a támogatások bővítését kérték. Egy évvel később, 1969 augusztusában már nemcsak az irodalomról, hanem a szomszédos országok magyar anyanyelvű lakosságának kulturális helyzetéről tárgyaltak. Hivatalosan a kettős kötődés ideológiáját hirdették meg: a nemzetiségek – a magyarországiak és a határon túl élő magyarok – egyszerre kötődnek saját nemzeti kultúrájukhoz és állampolgárságuk révén az adott országéhoz. Így ezek a nemzetiségek egyben hidat is képeznek a két nemzet között, legyőzve a történelmi előítéleteket. Ezzel a nemzetiségi kérdés belügyként való kezelésében nem állt be változás, de a nyilvánosság kizárásával folytatott szomszédországi pártközi és külügyi megbeszéléseknek fokozatosan a határon túli magyar kulturális, oktatási intézmények kerültek a középpontjába.
A legkonfliktusosabb a magyar–román viszony volt. Míg 1968-ban a romániai magyar irodalmi elit kikérte magának, hogy a Magyar Írószövetség beleavatkozzon a romániai magyar irodalomba, addig a hetvenes évek közepétől, a bukaresti pártközpontnak írt tiltakozásokkal párhuzamosan az Aczél György meghatározta magyar kultúrpolitikához fordultak segítségért. Ez annak volt köszönhető, hogy Ceauşescu homogenizációs politikájának meghirdetése, többek között a kisebbségi iskolai osztályok indításának megnehezítése és a nem román származású külföldiek szálláskorlátozása (1974) miatt jelentősen romlott a romániai magyarság helyzete.
A magyar diplomácia a nemzetközi kapcsolatok szintjén először az ENSZ ohridi kisebbségvédelmi konferenciáján (1974 július) vetette fel nyíltan, hogy a kisebbségi kérdés kezelésének elengedhetetlen feltétele az anyaország és az adott állam közti jó együttműködés. Kádár János az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet helsinki zárókonferenciáján (1975. július 31.) elmondott beszédében először utalt az 1100 éves magyar európai jelenlétre; az első világháború utáni területvesztésre. De ennél a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó beszédnél is fontosabb volt, hogy a szomszéd országok újabb garanciát kaptak határaik sérthetetlenségére, Magyarország pedig az egyezmény ún. harmadik kosarában az eszmék szabad áramlása elve alapján jogalapot kapott a külföldi magyarsággal való kapcsolattartás erősítésére. Egy évvel később (1976 december) – a hatalom legfontosabb döntéshozó szerve – az MSZMP PB is foglalkozott a határon túli magyarok problémáival. Továbbra is belügynek tekintették a kérdést, de Magyarország számára egyben külpolitikai feladatnak. A problémák kezelésére a pártközi kétoldalú tanácskozásokon való fellépést, a magyarországi nemzetiségekkel való példamutató törődést és a támogatáshoz szükséges állami-költségvetési koordináció megszervezését tartották a legalkalmasabb eszközöknek.
Már ennek az új koncepciónak a jegyében került sor Kádár János és Nicolae Ceauşescu (1977. júniusi) találkozójára, melynek egyedüli eredménye új konzulátusok megnyitása volt. Mindez azonban a Románia egyre központosítottabb, homogenizációs politikáján és diszkriminatív magyarságpolitikáján semmit nem változtathatott.
A nyolcvanas években több vonatkozásban is megváltoztak a körülmények. Új magyar kisebbségi elitcsoportok jelentek meg azzal a felismeréssel, hogy a kisebbségi kérdést a szocializmus antidemokratikus keretei között nem lehet kezelni. A másik nagyon fontos változás az volt, hogy a történelmi, nemzeti, emberi jogi viták már jórészt a nyilvánosság előtt zajlottak. Mindez összekapcsolódott a puhuló magyar diktatúrával szemben más fejlődési pályára lépő, megmerevedett romániai és csehszlovákiai rendszer ideológiai védekezésével és ellenségkép-teremtésével.
Ebben az 1975–1977-től kezdődő szakaszban fordulópontnak tekinthetjük az 1982-es évet, amikor Romániában hivatalos támogatással szélsőségesen magyarellenes munka jelent meg – Ion Lăncrăjan Gondolatok Erdélyről –, amely nem csak a romániai magyar baloldalt, de Kádár Jánost is revizionistaként állította be. Az év őszén pedig elfogták, majd az országból való távozásra kényszerítették az Ellenpontok c. erdélyi magyar szamizdat szerkesztőit. Pozsonyban, ugyanazokban a hetekben felforgatás vádjával letartóztatták Duray Miklóst, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának vezetőjét. Mindhárom esetben komoly nemzetközi figyelem mellett magyarországi tiltakozó akciókra került sor. A hivatalos magyar kormányzati válasz azonban inkább halogató, tűzoltó jellegű volt, és a további tárgyalásokra helyezték a hangsúlyt. A pártvezetés nem akart nemzeti vitákba bocsátkozni, és ha kiállt volna Duray Miklós vagy Szőcs Géza (az Ellenpontok szerkesztője) mellett, akkor kelet-európai disszidenseket, a szocializmus ellenségeit támogatta volna.
Csehszlovákia vonatkozásában az 1985-ös kétnyelvűsítő iskolareform és a helységnév használat ügyében a pozsonyi vezetéssel szemben Kádár a prágai vezetőktől kapott segítséget. Románia esetében történelmi polémia helyett a már 5-8 éve készülő, három kötetes Erdély történetének megjelentetésével (1986), a politikai propagandával szemben a „tudományos igazság” bemutatására helyezték a hangsúlyt. Ugyanez az elgondolás állt a Magyarságkutató Csoport (majd Intézet) létrehozása (1985) mögött is. Mindezeknek egyúttal a korabeli magyar közvéleményre – határokon innen és túl – egyfajta felszabadító és egyben nemzetesítő hatása is volt.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy a pártvezetés egésze azonosult volna a kulturális nemzet, illetve az emberi jogok kívánalmainak eszméjével és az abból következő feladatokkal. Ebben – a népi írók és a demokratikus ellenzék nyomásgyakorlása mellett – az MSZMP KB Külügyi Osztálya vezetőinek, Szűrös Mátyásnak és Tabajdi Csabának volt kulcsszerepe. A „helsinki folyamat” utótalálkozóin (1985–1988) a magyar külpolitika megfogalmazta, hogy a határon túli magyarok problémái kiemelten fontosak számára. A magyarországi nemzetiségeket és a határon túli magyarokat összekötő hídnak tekintik; elutasítják az erőszakos asszimilációt; a kormányzati nemzetiségpolitikát a pozitív diszkriminációra kell alapozni; nemzeti kisebbségek kapcsolattartását az anyaországgal magától érthetődőnek és támogatandónak tekintik; a nemzetiségi kérdés nem oldható meg végérvényesen, folyamatos problémakezelést igényel és egyben a demokrácia fokmérője. Ennek alapján, és a Romániából egyre nagyobb számban érkező menekültek sorsának rendezése érdekében Szűrös Mátyás 1988 januárjában rádiónyilatkozatban kifejtette, hogy a határon túli magyarság a magyar nemzet része, és a magyar kormány felelősséggel tartozik irántuk.
Néhány hónap múlva, 1988 júniusában engedélyezték a romániai falurombolás elleni tüntetést a Hősök terén, amely 1956 után az első engedélyezett tömegdemonstráció volt Magyarországon. Erre válaszul Románia azonnali hatállyal bezáratta a kolozsvári magyar főkonzulátust. A teljesen elmérgesedett viszonyt az új pártfőtitkár, Grósz Károly augusztusban a Ceauşescuval tartott aradi találkozóján próbálta rendezni, de nem járt sikerrel. A menekültkérdés, a fokozódó erdélyi és csehszlovákiai sérelmek, valamint a szovjet glasznoszty következtében megnőtt kárpátaljai feladatok ellátására állandó kormányzati koordinációs szerv létrehozása vált szükségessé. Ennek érdekében 1989 őszén előbb a Nemzetiségi Kollégiumot, mint meghívottakból álló tanácskozó szervet, majd ősszel az Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Titkárságát hozták létre a Minisztertanács mellett Tabajdi Csaba vezetésével. Az új szervezet feladata a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek és a határon túli magyarok problémáinak kormányzati kezelése volt. Ezzel önállósult a magyarságpolitika intézményesítése Magyarországon.
Szakirodalom
Arday Lajos: Magyarok a szomszédos államokban – külpolitikánk változása In ztálinizmus és desztálinizáció Magyarországon. Felszámoltuk-e a szovjet rendszert? EPMSZ, Bern, 1990, 204.; 177–202.
Bárdi Nándor: Tény és való. Kalligram, Pozsony, 2004.
Békés Csaba: Európából Európába. Magyarországi konfliktusok kereszttüzében 1945–1990. Gondolat, Budapest, 2004.
Bencsik Péter – Nagy György: A magyar úti okmányok története 1945–1989. Tipico Design, Budapest, 2005.
Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989. Napvilág, Budapest, 2007.
Fülöp Mihály – Vincze Gábor (vál., szerk., bev.): Vasfüggöny keleten. Iratok a magyar–román kapcsolatokról (1948–1955). Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007.
Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. Fórum, Somorja, 2006, 708.
Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1989. http://vincze.adatbank.transindex.ro/
