Biró István, dr. (Nagyenyed, 1906. aug. 27. – Budapest, 1974. ápr. 8.) – ügyvéd, behívott országgyűlési képviselő, miniszteri biztos, lapszerkesztő. Feltehetően azonos azzal a marosvásárhelyi dr. Biró Istvánnal, aki fényképeivel részt vett 1935-ben a Marosvásárhelyen rendezett országos fényképkiállításon. Az 1940-es években az egyik újság sombori előnévvel említette.
Nem ismert a szülei neve, illetve középiskolai és egyetemi tanulmányai helyszíne. Feltehetően az 1920-as évek második felében végzett a jogon, majd ügyvédi vizsgát tett. Marosvásárhelyen, mint ügyvéd majd mint az Országos Magyar Párt Maros-Torda vármegyei és Marosvásárhely városi tagozatának főtitkára működött. Támogatta, kivette részét a Maros megyei magyar közéleti és művelődési életből. 1936 júniusában, mikor a Magyar Párt helyi tagozata „nagyarányú falumunkába” kezdett, dr. György Józseffel bejárták a vármegye valamennyi magyarok által lakott települését, hogy személyesen győződjenek meg a magyarság helyzetéről. Tapasztalataikat a pártmunkában hasznosították. Tagozati főtitkárként gyakorlatilag folyamatosan küzdenie kellett a román hatóságokkal.
A második bécsi döntés után a Maros-Torda vármegyében is megalakított Védelmező Bizottság tagjául választották. Rövidesen, mint a „fiatal nemzedék legkitűnőbb vezető tagja” Marosvásárhely törvényhatósági jogú szabad királyi város behívott országgyűlési képviselője lett. A Magyar Országgyűlés Képviselőházában 1940. október 10-én foglalta el a helyét, október 22-én a Közjogi, a Közgazdasági és Közlekedésügyi, a Társadalompolitikai és a Földmívelésügyi Bizottságok tagjává, ugyanakkor az Erdélyi Magyar Képviselők Pártonkívüli Csoportja néven külön parlamenti egységbe tömörült erdélyi képviselők csoportjának főtitkárává választották. Rövidesen az Erdélyi Párt színeiben politizált. 1942. március 12 után a Véderő bizottságban, a Földmívelésügyi Bizottsági tagsága megszűnése után 1944. november 6-áig az Igazságügyi Bizottságban tevékenykedett. Aktív tagja volt a Képviselőháznak, részt vett a törvénytervezeti vitákban, hét alkalommal szólalt fel, fejtette ki véleményét, pártja álláspontját. Képviselői teendői mellett a Marosvásárhelyi Iparkamara titkára, a Székelyföldi Kereskedelmi Bank Rt. igazgatósági tagja, Marosvásárhely városi törvényhatósági bizottságának tagja. 1941 januárjától tagja a Magyar Úszó Szövetség igazgatótanácsának, 1943 májusától az Országos Balneológiai Egyesület igazgatóválasztmányi tagja. 1941 januárjában beválasztották a Nemzeti Önállósítási Tanácsba, ezzel egyidőben Teleki Pál miniszter az erdélyi fürdők helyzetének tanulmányozásával, állapotának felmérésével bízta meg. Vezetésével alakult meg az Erdélyi Fürdők Szövetsége, melynek ügyvezetőelnöke lett. A miniszterelnök és az Erdélyi Párt megbízásából tervezetet dolgozott ki a fürdők fejlesztése, modernizálása, népszerűsítése céljából. Egyidejűleg kidolgozta a fürdőhelyekre való közlekedés megkönnyítésére irányuló tervezetét is, melyet új vasúti összeköttetések és megfelelő autóbuszjáratok beállításával látott megvalósíthatónak. Érdemeiért Horthy Miklós kormányzó 1941. december 6-án a Nemzetvédelmi Kereszttel tüntette ki. 1943 elején kérelmezte, hogy Székelyföldről két propaganda, mai szóval reklámfilmet készítsenek. A minisztérium ezt jóvá is hagyta, egyik a székely háziiparról, a másik a borvizekről és az idegenforgalmi érdekességekről készült volna.
A Marosvásárhelyen 1941. december 11-én induló politikai napilapnak, a Székely Szónak az egyik alapítója, kezdetektől főszerkesztője volt. A lap híradása szerint 1944 júniusában azért vált meg az újságtól, mert a miniszterelnökség olyan rendeletet bocsájtott ki, melynek értelmében főszerkesztő vagy felelős szerkesztő csakis hivatásos újságíró, a sajtókamara I. osztályú tagja lehet.
A front közeledtével, feltehetően 1944 augusztusában elmenekült. A háború után Budapesten telepedett le. Távollétében a Kolozsvári Népbíróság azzal vádolta meg, hogy társaival „részesei voltak annak a pusztításnak, amely Magyarország lerombolásához, a magyar nép és a vele együttlakó népek százezreinek a kiirtásához vezetett”, emellett elősegítője volt „sok ezer ember kiutasításának, elhurcolásának és megsemmisítésének”, és 10 évi politikai jogvesztésre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte. Kiadatására nem került sor. Annyi tudunk róla, hogy Budapesten élt, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának 1946. november 16-i jelentése szerint tárgyalt Sulyok Dezsővel, a Magyar Szabadság Párt alapító elnökével, akinek pártját nem sokkal később feloszlatták, Sulyok pedig 1947-ben Nyugatra menekült. Az 1950-es években többször felkereste sorstársát, a Bonyhádon élő Adorján Imrét, akivel rendszeres telefonkapcsolatot tartott fenn. Lakhelye Budapesten a II. kerületi Nyúl utcában volt. Haláláig visszavonultan élt. Végrendeletében marosvásárhelyi ingatlanokat hagyományozott a budapesti Vakok Intézetének.
Az Alföldi Géza által szerkesztett, Bajorországban megjelenő, és a magyar nemzeti emigráció egyik legradikálisabblapjának tekintett Hídverőkben, 1960-ban az olvasható, hogy a baloldal állítása szerint Biró Istvánnal szemben „a román időkben is hűséges magyarok” a Magyar Országgyűlés Képviselőházba való behívásakor komoly érveket hoztak fel. Azt állították, hogy ügyvédként pénzért „katona-szabadítással, adómérséklésekkel” foglalkozott, a legnehezebb időkben „nagyon az oláhok kedveltje” volt, és az erdélyi „bankkörök” nyomására került be a Képviselőházba. Mint képviselőnek „főfoglalkozása” a könnyelmű élet hajszolása és a szoknyavadászat volt. Jó barátja a Hitelbanktól a Corvin-áruház akkori igazgatójává lett dr. Neuhauss Ferencnek, aki kapcsolatban állt a szociáldemokratákkal és a fővárosi zsidó egyházi és világi szervezetekkel. „Szolgálataiért pénz hiányában természetbeni kielégítést is elfogadott fiatal csinos zsidó lányoktól s asszonyoktól egyaránt.” Találkáit a Corvin-áruház személyzeti palotájában bonyolította le.
Felhasznált irodalom
BOTLIK József: Nemzetünket szolgálták. Budapest, 2020, 433–435.
Gazdasági, pénzügyi és tőzsdei kompasz 1942–1943. évre. XVIII. évf. 1–2. kötet. Budapest, 1942, 486.
Hídverők, 1960. 15. sz., 546.
Keleti Ujság, XVIII. évf., 1935. dec. 6., 280. sz.
KUSZÁLIK Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989. Budapest, 1996, 166. Online elérhető: https://kuszalik1.adatbank.ro (Letöltve: 2022. dec. 10.)
Magyar Szó, XIV. évf., 1940. okt. 9., nov. 15., 17., 145, 176, 178. sz.; XVI. évf., 1941. jan. 8., febr. 1., 15., márc. 9., 12., 13., 21., 26., 5, 26, 38, 47, 57, 59, 60, 66.
Népi Egység, II. évf., 1946. máj. 17., 110. sz.
Reggeli Ujság, XI. évf., 1941. jan. 8., 5. sz.; XII. évf., 1942. márc. 19., 64. sz.
Székely Szó, III. évf., 1943. jan. 22., máj. 9., okt. 2., 17, 104, 223. sz.
