Kiss Árpád (Valea Lungă, Prahova m., 1902. szept. 1.  – Kolozsvár, 1965. jún. 16.) – református lelkész, tanár, szerkesztő, festő. Szegény, Regátba kivándorolt szülők hatodik gyermeke. Apja, Kiss Barabás (szül. 1860. okt. 15.) zsellér családból származott, cipészmesterséget tanult. Anyja, Salamon Margit (szül. 1870 körül), egykori birtokos család sarja, vagyontalan árva, önerőből tanult meg varrni. Komollóról első gyermekük születése után, a megélhetés reményében vándoroltak át a Kárpátokon túlra. Apja egy cipészmesternél kapott alkalmazást. Az első világháború kitörésekor, mert az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgára volt, a román hatóságok internálták. A lágerben kiütött tífusz végzett vele. Anyja, férje halála után visszaköltözött Háromszékre, azonban, hogy gyermekeit felnevelhesse, többször visszatért Valea Lungára dolgozni. Hatan voltak testvérek: Margit, Zsuzsánna, Erzsébet, Jolán, Aranka, és ő, a legkisebb. Négyen érték meg a felnőttkort, 1948-ban már csak a Magyarországra telepedett Zsuzsanna nővére élt. Felesége Seprődi János (1874–1923) tanár, folklorista lánya, Seprődi Anna (1902–1988) tanárnő, ifjúsági színműíró. Fia, Seprődi Kiss Attila (1941–2008) a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház színésze, majd rendezője, műfordító.

Elemi iskoláit Hídvégen, Harasztoson, Predeálon, a középiskolát is több helyen, egy időben Szászvároson, 1918–1919-ben Sepsiszentgyörgyön, a Református Székely Mikó Kollégiumban, majd Nagyenyeden, végül Székelyudvarhelyen, a Református Főgimnáziumban végezte, ahol 1922-ben érettségizett.

Festőművész szeretett volna lenni, de vágyába beleszóltak az anyagiak és az édesanya. Budapestre azzal a reménnyel ment, hogy elvégzi a műegyetemet, de ott lakó nővére, akitől némi támogatást várt, szintén szerény körülmények között élt. Így, hogy az anyagi alapot megteremtse egyetemi tanulmányaihoz, beállt munkásnak az Első Hazai Fésüsfonódába, ahol másfél évig géplakatosként dolgozott. Egyedül maradt édesanyja hívására hazajött, 1924-ben Kolozsváron beiratkozott a Protestáns Teológiai Intézetbe, amelynek elvégzése után 1928 júliusától 1929 októberéig a Kolozsvár Alsóvárosi Egyházközségben segédlelkész. Első lelkészképesítő vizsgáját 1929. október 11-én, a másodikat 1930. október 25-én tette le. Közben 1929. november 1-től 1930. június 1-ig a hollandiai Utrehtben tanult, ahol a teológia mellett társadalomtudományokkal is foglalkozott. Így került kapcsolatba a társadalomtudományok akkori egyik neves művelőjével, Jan Rudolph Slotemaker Brown professzorral, aki politikus, egy időben holland miniszterelnök volt.

Hazatérése után megpályázta az 1930-ban megüresedett sepsibodoki lelkészi állást, melyet 1931. június 1-jével el is foglalt. Az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlése „a lelkipásztori hivatal gyakorlására” 1931. november 22-én tartott ülésén szentelte fel, és „bocsátotta ki véglegesen” szolgálatra. Bekapcsolódott a falu gazdasági életébe. Hollandiai tapasztalatait hasznosítva sikerrel munkálkodott a helyi Fogyasztási Szövetkezet fellendítésén, melyet a tagsággal közösen gépszövetkezettel egészítettek ki, közös erővel mezőgazdasági gépeket vásároltak, kalapácsmalmot indítottak be. Mindezek mellett, mint a megyei felekezeti iskolák előadója, szívósan küzdött az anyanyelvi oktatás fennmaradásáért. Községében egy életerős két tanerős felekezeti iskolát valósított meg. Rendbe tetette az iskola, a parókia épületét, az utóbbi bejáratához két kivételesen szép székely kaput faragtatott. Közben a helyi néphagyományok kutatásával-ápolásával is foglalkozott.

Egyházközsége beleegyezésével 1935-ben a püspökségtől egy évi szabadságot kért, és tanulmányútra utazott Bázelbe, ahol kilenc hónapot töltött. Ottléte alatt Karl Barth teológiai professzor előadásait hallgatta. Alkalma volt megismerkedni néhány svájci lelkésszel, akik közül a gamtenbeini lelkész meghívására 1937 januárjától három hónapi tanulmányúton vehetett részt. Bejárhatta Svájc protestáns vidékeit, 90 alkalommal tarthatott német nyelven prédikációt. Időközben megszerezte a középiskolai vallástanári képesítését, melyről a hivatalos igazolványt 1936. október 20-án kapta meg. 1940. szeptember 1-i hatállyal a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumba hívták meg vallástanárnak. Két hónapra rá, 1940. november 8-án a debreceni Református Theológusok Munkaközössége titkos szavazással a Coetus Theologorum „működő tagjai”, 1944 januárjától az Erdélyi Múzeum Egyesület a rendes tagjai közé választotta.

Feleségével együtt, aki addig Székelyudvarhelyen tanított, Sepsiszentgyörgyre költöztek. Kollégiumában egyik kezdeményezője és szervezője volt a Diákkaptárnak, amely mint egy „iskolai fogyasztási szövetkezet” működött, a tanulók kedvezményes áron szerezhették meg a tanszereket. Egyidejűleg tanított a Tanonciskolában, ugyanakkor a Jókai-nyomda Rt. ügyvezető igazgatója, a Székely Nép vezetőségi tagja volt. 1942-ben beválasztották az Országzászló Intézőbizottságának a tagjai közé is. A Székely Nép munkatársaként ebben az időszakban általában ő írta a jelentősebb egyházi ünnepek alkalmával a vezércikkeket, de tartott ismeretterjesztő előadásokat is. Ilyen volt például 1942 nyarán Az ősi magyar dallam útja Ázsiától újbóli felfedezéséig stb. 1944 júniusában behívták munkaszolgálatra a III. erődítési parancsnokságra, Gyergyószentmiklósra, ahonnan Lomás-patakra a munkaszolgálatos egyetemi hallgatók mellé oktatónak rendelték ki. Eközben felesége és kisfia Túrkevére menekült. Miután a szolgálat alól felmentették, ő is Magyarországra ment. Átélték Budapest ostromát. Sepsiszentgyörgyre 1945. április 2-án érkeztek vissza. Habár eddig is tagja volt a Magyar Pártnak, aztán az Erdélyi Pártnak, a pártéletnek nem volt aktív részese, de új reményekkel tele 1945 áprilisától bekapcsolódott a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) munkálataiba. Előbb jegyző, majd végrehajtóbizottsági tag, kultúrfelelős, 1946-tól alelnök a Háromszéki szervezetnél, ugyanakkor a Tanári Szakszervezet és az ARLUS (Asociația Română pentru Strângerea Legăturilor cu Uniunea Sovietică) tagja, 1946 júniusától a Jókai-nyomda alelnöke.

Tanári pályájának, munkásságának leggyümölcsözőbb éveinek az 1945–1948 közötti időszak tekinthető. Feleségével közösen fáradhatatlan szervezőképességgel életre keltette az iskolai színjátszást, újraindította az iskolaszövetkezeti mozgalmat, a helyi könyvkiadást. Közadakozásból korszerűsítette a kollégium tornaterméhez toldott színpadot. Rendezésében került színre a Református Székely Mikó Kollégiumban 1945-ben a Kérők, 1946-ban a Liliomfi, A helység kalapácsa és a Bajusz, 1947-ben közreműködésével Sombori Sándor rendezésében a Háry János, 1948-ban felesége rendezésében a Csongor és Tünde. Mielőtt háttérbe „tuszkolták” volna, a Kiss házaspár 1949-ben még színre vihette Seprődi Anna A Szent Anna-tó regéje című mesejátékát, 1950-ben Szolovjovtól a Csendháborítót.

Helyi könyvszerkesztőként is említésre méltó a munkássága. Három éven át, 1946–48-ban szerkesztésében jelent meg a gazdag irodalmi anyagot tartalmazó Székely Naptár című kalendárium. Az elsőben hasonmás kiadásban újraközölte Kós Károly Átila királról Ének című kézírásos művét, melyből különnyomat is készült. Székelyföldi Gyermekkönyvtár címmel egy könyvsorozatot indított el, melyből két kis kötet, a Kitrákotty mese (felesége, Seprődi Anna ötlete alapján Kriza János nyomán állították össze, illusztrátora B. Parádi Erzsébet dési iparművész) és az Elfutott a kemence (Molnár-Lajtha-féle gyűjtésből egy válogatás) jelent meg. Felesége, K. Seprődi Anna mesejátékait és „kis színdarabjait”, az Andris Meseországbant és A síró-nevető királykisasszonyt a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda Ifjú Erdély Kiadása sorozatában jelentette meg 1946-ban, Sombori Sándor (1920–1998) felsőbb osztályos diákok és egyetemi hallgatók részére szánt A világosság százada. A felújulás korának irodalma című monográfiáját pedig A Mikó Iskolaszövetkezet kiadásában tette közzé 1947-ben.

Sokoldalú elfoglaltsága mellett időt szakított a továbbtanulásra. 45 éves volt, amikor beiratkozott a Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történelem Karára. Filozófiát, pedagógiát, magyar nyelv- és irodalmat tanult, többek között Gaál Gábor, Csehi Gyula, Jancsó Elemér előadásait is hallgatta. Mivel főiskolai végzettségét és külföldi tanulmányait beszámították, 1948-ban „részletvizsgák” letétele után harmadéves lett, 1949-ben negyedévesként filozófia-pedagógia szakból tanári oklevelet szerzett. Időközben, az államosítással megszűnt a vallástanári állás a Református Székely Mikó Kollégiumban, egykori iskoláját az „új szellem jegyében” átkeresztelték, őt az 1. számú Általános Iskolához nevezték ki, onnan 1950-től a szemerjai 4. számú Általános Iskolába került. Tanított fizikát, kémiát, rajzot, éneket, testnevelést, műhelygyakorlatot, rajzot, éneket, egyszóval mindenes volt. Ő indította el művészi pályáján Kiss Béla képzőművészt, valamint Nagy B. János tanítót, amatőr képzőművészt. Az iskolában színjátszó csoportot hozott létre, mellyel 1955–58 között I., II, III. díjakat nyertek a Marosvásárhelyen megrendezett pionírversenyeken. Szabadidejében a sepsiszentgyörgyi Petőfi Kultúrotthon színjátszó csoportját segítette. Feleségével közös rendezésben 1955-ben színpadra vitte a Textilgyár műkedvelőivel az országos sikernek örvendő Székely lakodalmast. Népi játékokból, dalokból összeállított és színpadra alkalmazott Nagyszünetben című színdarabját a Pionír című ifjúsági lap 1958. március 20-i száma közölte. 1957–1959-ben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa Oktatás- és Művelődési Osztálya jóváhagyásával a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művészeti tanácsának a tagja. Élete utolsó évtizedében festőként is jelentkezett, hatvanéves volt, amikor beiratkozott a Mattis János festőművész vezette Művészeti Népiskola képzőművészeti körébe. 

1962-ben nyugállományba helyezték. Nyugdíjasként a festészetnek és a fotózásnak élt. Halála előtt Kolozsvárra utazott, hogy néhai apósa, Seprődi János népzenekutató kéziratos hagyatékát kutathassa, kiadásra előkészíthesse. Hatvanhárom éves korában, levélírás közben hunyt el Kolozsváron.

Nyughelye a szemerjai református temetőben felesége, Seprődi Anna mellett van. Emlékére 1992. december 4-én a Szemerjai Általános Iskola egykori és akkori tanárai, növendékei, a szülőbizottság létrehozták a Kiss Árpád-alapítványt. A szemerjai iskola 340 éves évfordulója alkalmával, 1993. május 15-én felvette Kiss Árpád nevét, azonban azóta az elnéptelenedő iskolát megszüntették. Csak az épület falára felhelyezett, arcképét ábrázoló emléktábla hirdeti, hogy itt valamikor egy népes magyar iskola működött.

Felhasznált irodalom

BOTOS Ferenc: Kiss Árpád 1902–1965. Kézirat. 2012.

DÁVID Gyula (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon. III. kötet, (Kh–M). Bukarest, 1994,. 41. Online elérhető: https://kriterion.ro/glossary/kiss-arpad-valea-lunga-prahova-megye-1902-szept-1-%C2%96-1965-jun-16-kolozsvar/. (Letöltve: 2022. nov. 24.)

HORVÁTH Jolán Márta – BOTOS Ferenc – HENNING Edit (szerk.): Szemerjai Általános Iskola 1652–1992. Sepsiszentgyörgy, 1993, 25–31.

JANCSÓ Árpád: Kiss Árpád, aki másokért szolgált. Háromszék, 2018. jún. 20., 8425. sz.

Székely Nép, LX. évf., 1942. jan. 1., máj, 20, 24, jún. 7., 1, 113, 117, 127. sz.

JÓZSEF Álmos – KERESZTES László (összeáll.): Mikós képzőművészek tárlata. SZMK 150. Sepsiszentgyörgy, 2009.

KÖLLŐ Zsolt Ágoston: Iskoláink névadói. A háromszéki tanintézmények névadóinak rövid bemutatása. Sepsiszentgyörgy, 2011, 81.

Népi Egység, III. évf., 1946. júl. 24, 25., nov. 14., 166, 167, 259. sz.

S[ALAMON] S[ándor]: Kiss Árpád (1902–1965). Gyökerek, II. évf., 1968. 6, 13. sz.