Utolsó frissítés: 2011-02-05
Szerző: P. Kovács Klára
Lektorálta:
Kód: BN-II-m-A-01465
Datálás: XV–XVI. század, átalakítások a XVIII–XIX. században
A Főtér délkeleti sarkát képező telket, a régészeti leletek tanúsága szerint, már a 13. századtól kezdve beépítették. Egy bőrfeldolgozó műhely nyomait azonosították a kutatók ebből a korszakból, amelyet utólag egy kovácsműhely váltott fel. E korai faházak helyére feltehetően a 15. század vége fele emelték az első kőépületet, amely akkoriban még csak földszintes lehetett. A ház történetére vonatkozó adatok a 16. századtól kezdve jelentősen megsokasodnak. Az első ismert tulajdonosa Andreas Beuchel, egy tehetős besztercei polgárcsalád leszármazottja, 1520 táján kerülhetett az ingatlan birtokába. A krakkói tanulmányairól frissen hazatért Beuchel jelentős karriert futott be a város vezetésében: jegyzőként kezdte pályáját, 1523-ban beválasztották a belső tanácsba, utóbb, 1525-1526 között a főbírói tisztet töltötte be. A volt főbíró pályája azonban hirtelen megtört az 1520-as évek végén. A város és a moldvai vajda, Petru Rareş közötti háborús időszakban Beuchel árulás gyanújába keveredett, aminek okán 1532-ben a város piacán lefejezték.
1533-ban a város elárverezte a házát, amely így Christian Pomarius birtokába került. Az egykori főbíró utódai végül peres úton visszaszerezték az ingatlant, és 1538-ban Johann Maurernek adták el. A feltehetően besztercei származású kőműves és kőfaragó előzőleg Petru Rareş szolgálatában dolgozott Moldvában egy templom építésén. A templom összeomlása miatt kellett Erdélybe menekülnie, így került vissza(?) Besztercére, ahol megvásárolta Beuchel egykori házát. Néhány évre rá, 1546-ban, Szebenbe költözött. A mester moldvai adóságai fejében besztercei házát a város 1546-ban lefoglalta, utóbb 1549-ben Paul Budakernek adta el. 1556-ban, hosszas fellebbezési eljárások után Johann Maurer jogot nyert egykori besztercei ingatlana visszavásárlására, a ház birtoklástörténetének folytatása azonban egyelőre ismeretlen. A meghiúsult moldvai templomépítés ügyében folytatott hosszas per anyagának feltárása és Iohannes Murarius (Johann Maurer) biográfiájának rekonstruálása óta kezdték az általa Besztercén birtokolt házat „Ioan Zidaru-házként" emlegetni. Ennek ellenére nem valószínű, hogy az adóságai elől menekülő mester építkezett volna besztercei ingatlanján.
Az épület számos, a gótika és reneszánsz közötti átmeneti időszakra datálható faragványa utal arra, hogy a 16. század harmadik-negyedik évtizedében a ház nagyobb átépítést szenvedett. Erre az időszakra datálható a félköríves kapu, ami arra enged következtetni, hogy ugyanekkor boltozták be a kapugangot és húztak emeletet is a házra. Az emeletre vezető lépcsőt, a falkutatási eredmények alapján, a földszinti terem és az alagsor között alakították ki. A lépcsőház megépítését követően boltozták be a földszinti termet, hiszen ennek a boltozati bordái részben a lépcsőház elhatárolását szolgáló válaszfalról indulnak. A kapualjból nyíló ajtókeretek is ebből a korszakból származnak. Egy korabeli városi bejegyzés, amely szerint a házat Beuchel legnagyobbrészt a város köveiből építette („zum grössten Teile aus städtischen Steinen erbaut habe") utal az egykori főbíró idejében (1520 k.-1532) végzett munkálatokra. Elképzelhető, hogy az őt követő tulajdonosok tovább szépítgették az ingatlant, ám pontosabb adatokkal erre vonatkozóan nem rendelkezünk, a század közepéig egymást viszonylag sűrűn követő birtokosok beavatkozásainak nyomait szétválasztani a mai épületen pedig, írott források hiányában, aligha lehetséges.
Az épület jelentős átalakításokat szenvedett a 18-19. században. Az 1700-as években építették az alagsor jelenlegi boltozatát, és talán ezzel egy időben került sor a félemelet kialakítására is. Az eredetileg csak a pince elejéig terjedő boltozott kapualjat meghosszabbították a jelenlegi mélységig, ugyanakkor az emeleten is beépítették a kapugang feletti teret. Ugyancsak a 18. században terjesztették ki az épületet az udvar fele, minek során újabb földszinti és emeleti helyiségeket nyertek. A 19. században építhették a jelenlegi lépcsőházat, a 20. században kicserélték a mellékhomlokzat nyíláskereteinek legnagyobb részét.
Az 1972-1976 között végzett restaurálási munkálatokat régészeti ásatás és falkutatás előzte meg. A felújítási munkálatok során rekonstruálták a mellékhomlokzat két térfelőli emeleti ablakának reneszánsz keretét, valamint a három emeleti faragott kő ajtókeretet. Ekkor bontották ki az elfalazott emeleti erkélynyílást, illetve a falszövetben feltárt faragványtöredékek alapján rekonstruálták a főhomlokzati erkélyt.
A Főtér és az egykori Posta (ma Vasile Naşcu) utca sarkán álló épület „L" alaprajzra épült, 13 méteres főhomlokzata a Főtérre néz. A kisutca felőli mellékhomlokzata ennél jóval hosszabb, utolsó harmada táján egy törés észlelhető a fal síkján, ami az épület utólagos meghosszabbítását jelzi. Az ház négyszintes: a földszinti terem mögött, kb. fél méterrel mélyebben, húzódik az egykor pinceként szolgáló alagsor, az utóbbi fölött félemelet van. A félemelet és a földszint fölött húzódik az emelet.
A főhomlokzat aszimmetrikus, tagolása bizonyos mértékben tükrözi a ház egymást követő építési fázisait. A földszint jobb oldali tengelyében nyílik a félköríves záródású, szedett élű kőkeretes, kora-reneszánsz nagykapu. Tőle balra, a két földszinti ablak között gyalogkaput alakítottak ki. Egyenes záródású kőkeretének a profiljából ítélve, a keret a múlt századi helyreállítások eredménye, ugyanakkor kérdéses magának a nyílásnak az eredeti funkciója is. A gyalogkapu kétoldalán 1-1 félköríves záródású, kora reneszánsz tagozatos, viszonylag alacsony, kőkeretes ablak található. A nagykapu felőli ablaknak a könyöklője hiányzik. Az említett nyílás mellett, egy késő gótikus, mérműves indítású ablakkeret töredékét tárták fel a falkutatók. Ez minden bizonnyal a ház 15. század végi periódusához tartozott. Két ilyen ablak világította meg akkoriban a földszinti termet, amely - a gótikus töredék magas nyílásából ítélve - eredetileg fafödémes volt. Négy nyílás van a főhomlokzat emeletén is, de ezek közül csak a jobb szélső ablak van tengelyben a földszinti nyílással. A három emeleti négyzetes ablakkeretet két-két osztósudár és egy-egy keresztosztó hatfele tagolja. Az ablakok kőkeretének profilozása a gótika és reneszánsz közötti átmeneti stílust képviseli: a tagozatok a sarkokon derékszögben átfordulnak, a pálcák viszont metszik egymást. Az osztókat utólag restaurálták. A három jobb oldali tengely előtt húzódó erkélyt a 1970-es években építették újjá a falszövetben azonosított eredeti konzolmaradványok alapján. Ez eredetileg famellvédes lehetett, jelenlegi karéjos díszű kő(?) mellvédje a múlt századi beavatkozások eredménye. A restaurálások alkalmával bontották ki az erkélyre vezető, korábban elfalazott, ajtót is. Szemöldökgyámos, tagolatlan kőkeretének a kialakítása a gótikus előképek nagyon leegyszerűsített változata, így elképzelhető, hogy a 16. század első harmadában készült.
A mellékhomlokzat tagolása teljesen esetlegesnek tűnik, ami elsősorban a 20. századi beavatkozásoknak tulajdonítható. Egyedül az alagsor kis kőkeretes szellőzőnyílásai tűnnek eredetinek. A félemelet és az emelet szemöldökgyámos, illetve egyenes záródású ablakait a 20. század első felében alakították ki, a sarok felőli két emeleti kőkeret pedig az 1970-es években került a helyére. Gazdagon tagolt, egységes párkány koronázza a homlokzatokat. A kontyolt tetőt cserép borítja.
A földszinti, Főtér felőli teremet téglabordás hálóboltozat fedi, amelynek bordái hat gyűrűkkel tagolt, kúp alakú kőkonzolra futnak le, a hosszú oldalak közepén pedig a falról indulnak. Ez a boltozattípus az 1520-as évek tájára datálható, egyidős lehet a két félköríves, reneszánsz tagozatos keretű, homlokzati ablakkal. A kapualjból a boltozott terembe vezető ajtó kőkerete a gótikus és a reneszánsz stíluselemek ötvözését példázza (szemöldöke reneszánsz, keretprofiljának pálcái viszont még átmetsződnek a sarkokon) kialakítása így szintén a 16. század első harmadára tehető.
A leírt földszinti teremből egyetlen lemezzel tagolt, egyenes záródású kőkeretes ajtó vezet az egykori lépcsőfeljáró terébe, azon túl pedig az alagsorba. Ez utóbbit három pillérről, illetve falívekről induló 18. századi, téglából falazott csehsüvegboltozat fedi.
A gang dongaboltozatát fiókok tagolják a nyílások vonalában. A kapualjból nyíló második ajtót egyenes záródású, reneszánsz tagozatos kőkeret jellemzi. Ez egykor a korai lépcsőhöz vezetett. A gang utolsó szakaszában, balra, egy félköríves záródású, szedett élű, alacsony pinceajtó nyílik. A kapualjból modern lépcsőház vezet a felső szintekre. A félemelet utólag többször újraosztott terét részben 18. századi barokk boltozatok, részben gerendafödém fedi. Az emeleten a főhomlokzat felől eredetileg valószínűleg egy nagy helyiség volt, amit utólag osztottak ketté egy a frontra merőleges fallal. A ház udvar felőli részén, az eredeti „L" alaprajznak a hosszanti szára mentén két egymásba nyíló szoba követi egymást. Ezeket napjainkban a kapualj fölött, a 18. században kialakított dongaboltozatos előtérből lehet megközelíteni egy modern, kétkarú lépcsőről. Úgy a két főhomlokzati szoba, mint az előtérből nyíló helyiség bejáratához az 1970-es évekbeli restaurálási munkálatok folytán reneszánszosan faragott ajtókereteket építettek be. Az előteret leszámítva az emeleti helyiségek nincsenek boltozva, a tér felőliek gerendafödémesek, az oldalhomlokzat felőliek pedig síkmennyezetesek. A ház 18. századi, udvar felőli toldásán, az emeleti helyiségek előtt függőfolyosó húzódik.
A főtéri egykori Beuchel-ház a 16. századi besztercei polgári építészetnek kulcsfontosságú emléke, amely kiválóan példázza a gótikus és a reneszánsz stílus közötti átmeneti korszak építészeti sajátosságait.
Orăşanu, Ana Maria: Une maison patricienne de Bistritza au XVI-e siecle. „La maison de Ion Zidaru". Revue roumaine d'histoire. XI/1976. 1. 57-69.
Dahinten, Otto: Beiträge zur Baugeschichte der Stadt Bistritz. Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde L/1941-1944. 77-79.
Entz Géza: Erdély építészete a 14-16. században. Kolozsvár. 1996. 186.
Mândrescu, Gheorghe: Renaissancestil in der Bistritzer Architektur. Cluj. 2004. 35-50.
Gaiu, Corneliu - Duda, Vasile: Topografia monumentelor din Municipiul Bistriţa. Centrul istoric. Cluj-Napoca. 2008. 73-75.