Utolsó frissítés: 2010-11-23
Szerző: VAJDA András
Berekméri István Andrásé (1877-1953) Sáromberkén született, szegényparaszt családban, a család egyetlen gyermekeként. Iskolai tanulmányait a sáromberki felekezeti iskolában végezte. Szorgalmával hamar magára vonta tanítója figyelmét, aki arra ösztönözte a szülőket, hogy küldjék a nagyenyedi kollégiumba tanulni, ám szűkös anyagi helyzetük ezt nem tette lehetővé.
Apját 12 éves korában veszítette el. A család anyagi megélhetésének biztosítása érdekében 1895-től inasnak szegődött a Zejk családhoz. 1902-től Sáromberke község kisbírója, 1910-től a Hangya Fogyasztási és Hitelszövetkezet titkára lett. Időközben a református egyház presbitériumának is tagjává választották.
1898. március 15-én sorozták be katonának, de családfenntartó lévén csupán nyolcheti kiképzésen vett részt. Leszerelése után, alig egy évnyi udvarlást követően, 1899. március 7-én feleségül vette Szőcs Máriát, akitől az évek során nyolc gyermeke született.
1914. augusztus 1-jén, az általános mozgósítás elrendelésekor vonult be Marosvásárhelyre. Innen alakulatával együtt Bukovinába vitték, ahonnan szeptember 28-án, a Visó völgyén előrenyomuló orosz csapatok feltartóztatására Máramaros megyébe rendelték át. Az orosz túlerő hamar megsemmisítette a magyar csapatok harci erejét, számos katonát ejtve fogságba. Berekméri István Andrásé is ekkor esett fogságba. A többi fogollyal együtt a máramarosszigeti kaszárnyába szállították, majd innen Lengyelországon át a kijevi gyűjtőtáborba, onnan pedig a szibériai Vlagyivosztokra hurcolták. 1916 júliusában Penzába, onnan egy Szentpétervár melletti fakitermeléshez, innen pedig a Don vidékére, a svatovói szénbányákhoz került. Ide érkezett családjától a „szomorú" levél, melyben fia haláláról értesítették, s itt írta meg Fiam haláláról szól című versét. 1918. március 15. a vörös hadsereg szállta meg a Don környékét. Elfoglalták a szénbányát, a rabokat pedig szabadon bocsátották. 1918. június 13-án érkezett haza Sáromberkére.
A második világháború idején Sáromberkét a megszálló orosz csapatok elől, hatósági rendeletre, 1944. szeptember 10-én ürítette ki a magyar tábori csendőrség. Berekméri István Andrásé családjával és sok más falubelivel együtt Bősházáig menekült. Hétheti távollét után, 1945 végén értek haza.
1947-ben, hetvenedik életévének betöltése alkalmával, földjeit szétosztotta gyermekei között, a felosztás mikéntjét és feltételeit az élettörténetében mint egy végrendeletet rögzítette.
A közéletből 1948-ban vonult végleg vissza. Ekkor a központi fogyasztási szövetkezet tisztújító gyűlést rendelt el, melynek során lemondásra kényszerítették. Az események hatására a református egyháznál betöltött presbiteri tisztségéről is lemondott.
1953-ban halt meg, koporsója felett az általa kiválasztott textus alapján mondott gyászbeszédet a lelkipásztor.
A század első felében az íráshasználat nem volt általánosan elterjedt a településen. Berekméri István Andrásé az életmódváltás (gazdálkodóból szövetkezeti titkár) révén került kapcsolatba az írással. A toll vagy a ceruza számára naponta használt szerszám lett, a bevételek és kiadások feljegyzése pedig kötelező tevékenység. Munkája során rászokott az írásra, ezt a hivatali gyakorlatot ültette át magánéletébe. Ugyanakkor a társadalmi-politikai élet alakulása, az embertelenség és igazságtalanság erőteljes megnyilvánulásai is arra késztették, hogy számot vessen eddigi élettapasztalataival. A háború borzalmait a versírás által teremtett világ békéjével ellensúlyozta. Az írás ebben a helyzetben egy megélhető világ megteremtésének lehetőségével kecsegtetett, illetve lehetőséget adott az élmények feldolgozására, kanalizálására. Rabul ejtve az írás örömétől tollát nyugdíjazása után sem tette le, idejét teljes egészében a családi hagyomány, a családi mitológia megkonstruálásának szentelte.
Az orosz fogságban töltött idő alatt írta meg verses önéletrajzát Szomorú idők emléke címen. Miután hazatért a fogságból, az eseményeket a családi biblia hátsó, üres lapjain is megörökítette. A második világháborúról szintén rövid feljegyzést készített a családi biblia következő lapján. A biblia és az imádságos könyvek hátsó lapjaira bejegyzéseket készített, több helyen is megörökítve a család nevezetesebb eseményeit. Születések, elhalálozások, házasságkötések dátumai kerültek az üres lapokra. Egy-egy név mellé az évek során több feljegyzés szerveződött. A teljes lapfelületeket írás borította el. A gazdasági élet eseményeit a református kalendárium lapjaira jegyezte fel. A református kalendáriumot az 1890-es évektől rendszeresen megvásárolta, darabjait összefűzte, megőrizte.
1946-1949. között prózában is elkészítette életútjának rekonstrukcióját. Ezúttal egy szövetkezeti számadó könyv üresen maradt lapjaira írta le önéletrajzát közel száz oldal terjedelemben.
Az írás a vallásgyakorlásban is jelentős szerepet játszott. Vallásos tárgyú könyveibe feljegyezte a vásárlás évét, utódait a könyv tiszteletére és őrzésére szólította fel. A lapok szélére bibliai idézeteket és azok egy-két mondatos kivonatait jegyezte fel. Ezekhez néhány esetben „saját kezű" gondolatokat fűzött. A családi bibliában sűrűn fordulnak elő aláhúzások.
Az írás mellett az olvasás is fontos szerepet töltött be életében. Érdeklődését leginkább a történeti tárgyú írások kötötték le. Rendszeresen megvásárolta a Nemzeti Könyvtár sorozat filléres füzeteit. Emellett az Erzsébet királynő halálának alkalmából készült emlékalbum, illetve az Észak-Erdély visszacsatolása után nem sokkal készült A Székelyföld írásban és képekben egy-egy példányát is őrizte. Ez utóbbiban külön megjelölte azokat a részeket, melyek szülőfalujáról szóltak. A kötet függelékében található rövid biográfiák között kereszttel jelölte az ismerős személyeket. Olvasmányai során szerzett ismereteit belefoglalta élettörténetének szövegébe.
Versei és történetei a családban és a közösségben egyaránt ismertek és népszerűek voltak.
Képek