Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: PÁL Judit
Az örmények tömegesen a 17. század utolsó harmadában telepedtek meg a Erdélyben. A hagyomány és a régebbi szakirodalom betelepedésüket egyetlen dátumhoz, 1672-höz kötötte. Az örmények azonban jóval korábban megjelentek Erdélyben, és betelepedésük kisebb csoportokban folytatódott a 18. század első felében is. Az örmények egy nagyobb csoportja azonban valószínűleg 1672 körül menekült el Moldvából az általuk jól ismert szorosokon, és telepedett le kezdetben ezek közelében: Besztercén, Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvizen, Görgényszentimrén, Petelén, Marosfelfaluban és az Apafi-birtokon, Ebesfalván.
Az erdélyi örmények ún. közvetítő kisebbségként jelentek meg Erdélyben. Mindezekre a kisebbségekre, akik egy gazdasági rést töltenek be egy-egy ország gazdasági életében, jellemző nagy szerepük az illető térség pénzforgalmában, illetve kereskedelmében, valamint társadalmi téren egy köztes pozíció az elitek és az alsóbb rétegek között. Miután kiváltságokat kaptak Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől, Erdélynek a Habsburg Birodalomba való integrálódása után nem csak hogy megtartották kiváltságaikat, hanem az újonnan berendezkedő Habsburg-hatalom még tovább gyarapította ezeket. Gazdasági szerepkörükből adódó fontosságukat jelzi, hogy sikerült néhány fontos privilégiumot megszerezniük, így közösségeik közigazgatási és bíráskodási autonómiát élveztek.
Az erdélyi örmények a 18. században nagyobb számban négy településen éltek Erdélyben. Szamosújvár városát az örmények alapították Gerla falu mellett, a vár szomszédságában. A területet a kincstártól bérelték. Szintén kincstári birtokon, az egykori Apafi-birtok, Ebesfalu mellett épült fel Erzsébetváros. Mindkét település várossá fejlődött, és Erdélyben egyedülálló módon a 18. század végén elnyerték a szabad királyi városi rangot. Ezt azonban az erdélyi rendek csak jóval később ismerték el, így a szabad királyi városok egyik kiváltságával, az országgyűlésen való képviselettel először csak 1841-ben élhettek. A két említett város mellett a székelyföldi Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvizen volt nagyobb, önkormányzattal bíró örmény közösség.
Az örmények lélekszáma a 18. század elején az összeírások szerint mintegy 1200-1500-ra tehető. Ez a 18. század közepéig folyamatosan gyarapodott, utána a folyamat lelassult. Az 1850. évi népszámlálás alkalmával 7687 örmény írtak össze Erdélyben, ez a népesség 0,4%-a volt. A későbbiekben számuk egyre fogyott, illetve bizonytalan a besorolásuk, mert 1880-től kezdődően a népszámlálások az anyanyelvre, és nem a nemzetiségre kérdeztek rá. 1880-ban 3523 fő vallotta magát örmény anyanyelvűnek Magyarországon, az örmény katolikusok száma 3223 volt, de nyilván ennél jóval többen voltak örmény származásúak, akik túlnyomó többségükben magyarnak vallották magukat.
A sikeres beilleszkedés egyik feltétele a 17-18. század fordulóján a vallási unió volt. A Habsburgok mindenhol támogatták a katolicizmus terjedését, de ez különösen fontos volt a multikonfesszionális Erdélyben. Ennek egyik már kipróbált formája a vallási uniók szorgalmazása volt. Míg a románok esetében ez nagy nehézségek árán és csak részlegesen sikerült, az erdélyi örmények - vallási vezetőjük, Oxendie Verzerescu rábeszélésének is köszönhetően - jobban felismerték az ebből adódó lehetőségeket, bár ez az örmények esetében sem volt zökkenőmentes folyamat. Az örmények röviddel Erdélybe való betelepedésük után csatlakoztak a katolikus egyházhoz. Akárcsak a görög-katolikus románok vagy ruténok, ők is megtarthatták ősi rítusukat és az egyházi nyelv továbbra is az örmény maradt, tehát az egyház hosszú időn keresztül az összetartás és az etnikai tudat ápolója maradt. A katolikusokkal való egyesülés egyúttal megkönnyítette az újabb kiváltságok megszerzését, és a beilleszkedést az erdélyi rendi társadalomba. Verzerescu az uniót kihasználva arra törekedett, hogy az örményeket Erdély negyedik politikai nemzeteként ismertesse el, ez azonban végül is a rendek ellenállásán elbukott.
Az örmények főleg kereskedelemmel - a 18. században ők monopolizálták ennek a legjövedelmezőbb ágát, a marhakereskedelmet -, és bizonyos kézműves iparágakkal foglalkoztak: különösen sokan voltak közülük tímárok, szűcsök, mészárosok. Befogadásuk nem volt akadálymentes. Az erdélyi - alapvetően agrártársadalom - számára ők mint kereskedők és kézművesek idegenek voltak nem csak etnikailag, nyelvileg (bár fő foglalkozásuk a kereskedés lévén, nagyon gyorsan megtanulták az Erdélyben beszélt nyelveket), szokásaikban, hanem idegen volt foglalkozásuk, mentalitásuk is. Idegenségük, gyors gazdasági térnyerésük gyanús volt, félelmet váltott ki. A jöttment idegen--tősgyökeres hazafi ellentétpár visszatérő motívuma ezeknek a 18. századi vitáknak, amelyek egyrészről az örmények, más részről pedig a magyar és szász városi polgárok, illetve székelyek között bontakozott ki.
A helyzet a 19. század első felében azonban fokozatosan megváltozott, a negatív etnikai sztereotípiák eltűntek. Az újonnan kialakult képet jól mutatja Orbán Balázs jellemzése a 19. század közepéről: „ők a kereskedést csaknem mindenütt kezeikbe véve felgazdagodtak, meglépesedtek, mint a székely mondja, új hazájoknak sok édes mézit betakaríták; de ne irigyeljük ezt tőlük, sőt örülhetünk előmenetelükön, mert e nemzettöredék nem vala hálátlan e hazához; (...) Ők átvették a mi nyelvünket, műveltségünket, ők érdekegységi szövetégre léptek, s ekként rokonultak velünk." Az örmények elvesztették tehát azokat a negatív tulajdonságaikat a magyarok szemében, amelyekkel általában a közvetítő kereskedelemben résztvevő népcsoportokat szokták jellemezni. A változás okait egyrészt az örmények zárt csoportjának bomlásában és a meginduló asszimilációs folyamatban, másrészt abban a tényben kereshetjük, hogy a reformkori liberális nemesség és értelmiség az örményekben most már szövetségest látott az alig létező magyar polgárság pótlására.
Az örmények sikeres asszimilációjához több tényező is hozzájárult. Elősegítette ezt társadalmi státuszuk, vallásuk és viszonylag kis számuk is. Az, hogy a magyar volt a domináns politikai nemzet csak egyike volt elmagyarosodásuk okainak, hiszen ekkor még más-más utat jártak a hasonló helyzetben levő etnikai csoportok. A két székelyföldi telep esetében a dominánsan magyar környezet hatására a nyelvváltás már a 18. század végére végbement, akárcsak az erdélyi és magyarországi szórványban élő örménység esetében. Ez a folyamat Szamosújvár és Erzsébetváros esetében részben még a 19. század második felére is áthúzódott, hiszen itt a nagyobb arányszám, a helyi elit, valamint az örmény iskolák hatására a nyelvet tovább sikerült megőrizniük, de már a. század elejétől itt is a magyar javára tbillent át az egyensúly.
A 19. század első felében bekövetkező változások lassan az erdélyi örmények gazdasági hanyatlásához vezetett, piacuk beszűkült, gazdasági pozícióik gyengültek. A külkereskedelemről egyre inkább áttértek a belkereskedelemre, a szegényebb örmények szétköltöztek a falvakba, a gazdagabbak már korábban a Bánságban és az Alföldön béreltek pusztákat, később birtokot vásárolva fokozatosan át is költöztek Magyarországra. Sokan nemességet szereztek (53 örmény eredetű család kapott magyar nemességet, 5 család pedig bárói címet szerzett), így egyéni utakat kerestek az érvényesülésre, és választották a domináns politikai csoporthoz való asszimilálódást.
A 19. század közepe mindenképpen fordulópontot jelentett történetükben. 1848 után az örmény közösség (is) elvesztette rendi jellegű kiváltságait, és ez tovább gyengítette különállásukat. Az 1848-as eseményeknek nagy szerepe volt a magyar-örmény identitás alakulásában. Az örmények integrálódása, illetve asszimilációja korábban megkezdődött és részben már 1848 előtt végbement. 1848 azonban kulcsfontosságú szakaszt, valóságos fordulópontot jelentett ebben a folyamatban. A század végén egy ünnepség alkalmával a szamosújvári pogármester szónoklatában kiemelete 1848-49 jelentőségét: „Ekkor olvadott bele a hazai örménység a magyar nemzetbe - örökre, és mint ilyen tud is, akar is küzdeni ott, hol arról van szó, hogy a magyar kultúrát hazánk bármely részében meg kell védni." Korábban az örmények a rendi magyar nemzet részeként integrálódtak a sajátos erdélyi három politikai nemzet és négy bevett vallás rendszerébe. 1848-ban az örmény közösség (is) elvesztette rendi jellegű kiváltságait, és ez tovább gyengítette különállásukat. A rendi identitás helyett 1848-49 a közös nemzethez tartozás élményét kínálta. Ezért játszott olyan nagy szerepet az erdélyi magyar-örmény identitásban a forradalom emlékeinek ébren tartása, az ekkor hozott áldozatokra, a szabadságharc magyar-örmény hőseire (pl. az aradi 13 vértanú közül Kiss Ernő és Lázár Vilmos, Czecz János tábornok stb.) való hivatkozás.
Az integrálódás lassan asszimilációhoz vezetett, ez a folyamat a 19. század végére véglegessé vált. Ekkora az erdélyi örmények körében kialakult a magyar nemzeti érzés, és ezzel párhuzamosan végleg megszűntek irányukban az előítéletek is. Az integráció sikerét kétségkívül jelzi a dualizmus korának számos örmény származású politikusa, gazdasági szakembere, művésze, akik jelentős karriert futottak be. (Erre néhány példa: Lukács László pénzügyminiszter, majd miniszterelnök, Dániel Ernő, Gorove István, Lukács Béla miniszterek, Hollósy Simon festőművész, Hollósy Kornélia operaénekesnő, Csiky Gergely és Petelei István írók stb.)
A felgyorsult asszimiláció azonban identitásválságot is okozott. Válaszként az örmény értelmiség egy része - főként a szamosújvári elit - a 19. század második felében mozgalmat indított az örmény-katolikus egyház autonómiája érdekében, sőt egy örmény püspökség létrehozását tűzték ki célul. Tulajdonképpen végig az örmény püspökség „visszaállítását" kérvényezték Oxendie Verzerescu példájára hivatkozva, azt állítva, hogy ő az erdélyi örmények püspöke volt.
A 19. század végén a Szamosújváron megjelenő havi szemle, a Szongott Kristóf által szerkesztett ArmArmenia enia folyóirat körül kialakult értelmiségi csoport dolgozta ki az armenizmus ideológiáját, amely az identitásválságra való válaszként született meg a 19. század második felében, és amely két síkon próbálta megfogalmazni a magyarországi örmények önazonosságát: politikai értelemben a magyar nemzet részeként határozták meg magukat, kulturális értelemben viszont örmények kívántak maradni. E historizáló ideológia révén egyrészt igazolni akarták az örmény nép világtörténelmi kivételességét - lásd az Ararát mítoszt, a kereszténység elsőként való felvételét -, másrészt pedig azt szerették volna bizonyítani, hogy az örmények nélkülözhetetlenek a magyar történelemben. Az armenizmus ideológusainak nehéz dolguk volt. Nem volt könnyű ugyanis azt állítani, hogy az örmény egy kiválasztott nép, dicsőíteni az örmény múltat és szokásokat, ugyanakkor elfogadni az asszimilációt mint pozitív folyamatot. Ezt végül is a nemzetfogalom kettősségével kívánták áthidalni: kulturális értelemben örményként határozták meg magukat, politikailag viszont a magyar nemzet részeként, amely még az „igazi" magyaroknál is magyarabb.
Az armenizmus örménység-képében nagy szerep jutott azoknak a tulajdonságoknak, amelyek az örményeket szimpatikussá tehették a magyarok szemében. Az önkép kulcsfogalmává az alkalmazkodás képessége, a hűség vált, amely lehetővé tette a két közösség közti kapcsolatot. Az új nemzetkarakterológia szerint az örmények könnyen alkalmazkodók, vallásosak, sőt kegyesek, becsületesek, de ugyanakkor mobilisak, könnyen feltalálják magukat, szorgalmasak, takarékosak, de nem fukarok, sőt egyenesen nagylelkűek, puritánok a családi életet illetően, de tudnak jól élni és nem utolsósorban jó hazafiak. Egyes tulajdonságok komplementerek a magyar nemzetkarakterológiával, kiemelve, hogy ők egyben a legjobb magyarok is.
Az armenizmus ideológiája azonban nem tudta megállítani a 19. század végére - 20. század elejére igencsak előrehaladott asszimilációs folyamatot. Az asszimiláció azonban nem jelentette a gyökerek megtagadását, az örmény identitás egy részét - úgy tűnik - a leszármazottaknak a mai napig sikerült megőrizni. Az örmények kitartottak a magyarságuk mellett az I. világháború után bekövetkezett impériumváltás nyomán is, esetükben nem indult meg disszimilációs folyamat, mint például az erdélyi zsidók esetében.
A rendszerváltozások nyomán mind Magyarországon, mind Erdélyben újabb kísérletek történtek az „elveszett identitás" felélesztésére egyfajta „neoarmenizmus" jegyében. Érdekes jelenség mind Magyarországon, mind Romániában az örmények különböző csoportjainak - mivel nem homogén közösségekről van szó - egymáshoz való viszonya 1989 után. Magyarországon az erdélyi örmények leszármazottai - akik már nem beszélik őseik nyelvét - kerültek konfliktusba a nagyrészt az egykori Szovjetunióból (Örményországból) bevándorolt örményekkel, míg Romániában az örmény népirtás elől menekültek leszármazottai, akik román-örmény identitással rendelkeznek viszonyultak nemegyszer kritikusan a magyar anyanyelvű erdélyi „magyar-örményekhez". Mindkét országban több örmény egyesület alakult, folyóiratokat adnak ki, amelyek mind a már elveszni látszó örmény identitást próbálják erősíteni. Bár nincs önálló örmény katolikus egyház, de Szamosújváron és Gyergyószentmiklóson tartanak örmény rítusú miséket, valamint működnek különböző vallásos egyesületek is.
Kali Kinga a mai magyar-örmények identitását vizsgálva ezt pozicionális identitásnak nevezte, mivel önmeghatározásuk viszonylagos, a környezettől függ, hogy éppen magyarként vagy örményként határozzák meg magukat. Az erdélyi örmények identitástudatát alapvetően a magyarság kisebbségi helyzete határozza meg. A népszámlálások alkalmával magyarnak vallják magukat, az örmény identitás hordozói közül talán a legfontosabb az egyház.
Daniel Bein, Armenier in Siebenbürgen. ZeiZeitschrift für Siebenbürgische Landeskundetschrift für Siebenbürgische Landeskunde, 21. (92.) Jg., 1998, Heft 2. 143-167.
Kali Kinga: Vasárnapi Örmények. In: Őze Sándor-Kovács Bálint (szerk.): ÖrmÖrmény diaszpóra a Kárpát-medencébenény diaszpóra a Kárpát-medencében. II. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2007.145-155.
Kádár József: SzaSzamosújvár szab. kir. város, a vár és uradalom történetemosújvár szab. kir. város, a vár és uradalom története. Dés, 1903.
Kovács Bálint: Az erdélyi örmény katolikus egyház és a Sacra Congregatio de Propaganda Fide a 18. század első évtizedeiben. In: Őze Sándor-Kovács Bálint (szerk.): ÖrmÖrmény diaszpóra a Kárpát-medencébenény diaszpóra a Kárpát-medencében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2006. 47-68.
Nagy Pál: Armenizmus: örmény identitás és kulturális ideológia a XIX. század végén Erdélyben. In: BarBaranyai történelmi közleményekanyai történelmi közlemények. VII-VIII. Pécs, 1994-95.
Pál Judit: Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete a 18. században. ErdErdélyi Múzeumélyi Múzeum LIX (1997) 1-2. sz. 104-120.
Pál Judit: ArmArmeni în Transilvania. Contribuţii la procesul de urbanizare şi dezvoltare economică a provinciei / Armenians in Transylvania. Their Contribution to the Urbanization and the Economic Development of the Provinceeni în Transilvania. Contribuţii la procesul de urbanizare şi dezvoltare economică a provinciei / Armenians in Transylvania. Their Contribution to the Urbanization and the Economic Development of the Province. Cluj-Napoca, Romanian Cultural Institute, Center for Transylvanian Studies, 2005.
Pál Judit: Örmények Erdélyben a 18-19. században. In: Őze Sándor-Kovács Bálint (szerk.): ÖrmÖrmény diaszpóra a Kárpát-medencébenény diaszpóra a Kárpát-medencében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2006. 27-38.
Pál Judit: Az örmények integrálódása és az örménységkép változásai Erdélyben a 18-19. században. In: Őze Sándor, Kovács Bálint (szerk.): ÖrmÖrmény diaszpóra a Kárpát-medencébenény diaszpóra a Kárpát-medencében. II. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2007. 77-94.
Szongott Kristóf: SzaSzamosújvár szab. kir. város monográfiájamosújvár szab. kir. város monográfiája. I-III. Szamosújvár, 1901.
Tarisznyás Márton: GyeGyergyó történeti néprajzargyó történeti néprajza. Bukarest, 1982.
Tóth K. József: Örmény identitás a dualizmuskorban. In: Őze Sándor-Kovács Bálint (szerk.): ÖrmÖrmény diaszpóra a Kárpát-medencébenény diaszpóra a Kárpát-medencében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2006. 133.
Veress Ilka. A romániai örmény kisebbség kulturális reprodukciós stratégiái. ProPro Minoritate Minoritate, 2009 tavasz, 123-140.