Utolsó frissítés: 2010-12-13
Szerző: TÁNCZOS Vilmos
A katolikus egyház Mária-dogmái között vannak olyanok, amelyeket a népi vallásos szemlélet csak tudomásul vett, passzívan elfogadott, de a népi paraliturgikus gyakorlatban alig van nyoma a hivatalos tanításoknak. Mária szüzességének dogmáját például, amit a II. konstantinápolyi (553), majd a lateráni (649) zsinatokon hirdettek ki ünnepélyesen, a népi képzelet jobbára csak a humoros oldalról tudta megközelíteni, és az egyházi tanítások nyomán anekdotikus történetek több típusa is keletkezett. Vagy Mária istenanyasága ünnepének (január 1.) egyáltalán nincs vallásos folklórja, holott Máriát már az epheszoszi zsinat (431) óta „theotokosznak" (istenszülőnek) tartja az egyház. Mária mennybevitelének dogmája ellenben, amit csak 1950. november 1-jén hirdetett ki XII. Pius pápa, már jóval a hivatalos elfogadás előtt nagy tiszteletnek örvendett a népi vallásos tudatban, és Mária „elszenderedésének", majd Nagyboldogasszony napi (augusztus 15.) mennyberagadásának gazdag népi kultikus formái alakultak ki. A népi képzeletet ugyanis mindig élénken foglalkoztatta a halál és a testi enyészet legyőzésének gondolata, ezért a Mária romolhatatlan testéről és a test azonnali égi megdicsőüléséről szóló egyházi tanítások valóban „szervesültek a néplélekben": a halottak koporsójába helyezett Nagyboldogasszony napi virágok vagy a Mária halálát és mennybevitelét elmesélő hosszú, epikus legendaballadák ennek a felülről jött egyházi tanításnak népi, illetve félnépi - a vallásos ponyváknak köszönhetően a magyar nyelvterület egészén elterjedt - lecsapódásai. A későn elfogadott dogma nagy népszerűségének és a népi vallásosságban való korai „szervesülésének" gyökere azzal magyarázható, hogy a józan, teológiai okoskodásokra kevéssé hajló népi képzelet sohasem tudta magáévá tenni a középkori egyház aszkétikus életszemléletét, amely megvetette az emberi testet, és Krisztus édesanyjának - az egyház által is hirdetett - végső testi megdicsőülésében a halál legyőzését és az emberi test végső felmagasztalását látta.
A népi Mária-kultusz alakulására az eddig említett Mária-dogmáknak alig volt hatásuk, néhány más dogma (szeplőtelen fogantatás, Mária mint közbenjáró stb.) jelentősége viszont alapvető.
A népi Mária-kultuszt még a Mária eredendő tisztaságára (immaculata conceptio) vonatkozó képzeteknél is jobban áthatja a „segítő Mária" képzet, azaz az a hit, hogy Mária a hozzá folyamodóknak csodálatos égi kegyelmeket tud közvetíteni. Mária közbenjáró („mediatrix", „advocata") szerepét az egyház nem tekinti dogmának, hanem Mária egyik olyan címének (titulusának), ami a voltaképpeni Mária-dogmákból egyértelműen következik, és ami így az egyház tanító hivatalai révén kihirdethető, vagyis dogmatizálható.
Mivel a magyar népi vallásosság Isten-képe minden korban elvont és voltaképpen személytelen volt (pl. a messzi lévő, passzív és mérhetetetlenül fölöttünk álló Istent csak veszélyhelyzetben szoktuk személyesen megszólítani), az égi istenségekhez való személyes, emberközeli viszony voltaképpen a Máriával való személyes kapcsolatban valósult meg. A Csíksomlyói Szűzanya így lett a bűnösök szószólója, a betegek, az árvák, az elhagyatottak közbenjárója, akit az év minden napján sokan keresnek fel.
Kétségtelen, hogy a Máriához fűződő erősen alanyi, közvetlen viszony nemcsak a magyarságra (vö. Mi Asszonyunk, Boldogasszony Anyánk stb.), hanem más népekre is jellemző (vö. Madonna, Notre Dame, Our Lady stb.), de a Maria advocata-képzet a magyar nemzeti közösség egészét tekintve mégis egészen sajátos jelentőségű. A magyar nép Mária népe, hiszen Szent István országfelajánlása által a történelmi Magyarország Mária országává (Regnum Marianum) lett, a Szűzanya pedig Magyarország patrónusává (Patrona Hungariae) és az országot jelképező Szent Korona kizárólagos tulajdonosává vált, úgyhogy minden Szent István után következő magyar uralkodó voltaképpen Mária kegyelméből uralkodik. Ennek a körülménynek a Habsburg-uralkodóház is tudatában volt, aminek egyik nyilvánvaló példája, hogy I. Lipót császár 1695-ben megújította a Szent István-i országfelajánlást, és Mária oltalmába ajánlotta országát, családját és önmagát. A középkorban Mária képét pénzekre verték, zászlókra varrták, rátették az országházra, és századokon át gyakran hangzott fel a „sub tuum presidium refugimus" („a te oltalmad alá menekülünk") akklamáció, hiszen a magyarságban erős volt az a hit, hogy a reá bízott országot a Szűzanya pusztulni nem engedi, és az ország ellen törőket - mivel az ország őt magát jelképezi - megbünteti.
A barokk kortól kezdve jól dokumentálható az a gondolat, hogy a csíksomlyói Máriát az egész nemzet védelmezőjének, a Regnum Marianum tulajdonosának tekintették, és kultusza ilyen értelemben is kiteljesedett. A Tota pulchra es Maria... himnusznak a Kájoni-féle énekeskönyv 1719-es kiadásában található latin és magyar szövege (különösen a „Regnum istud" kifejezés) ezt a misztikus jogviszonyt egyértelműen kifejezi: „Te a mü nemzetünknek vagy tisztessége, Te a bűnösök szó-szóllója, [...] Könyörögj érettünk a mi urunk JESUS Kristusnál, hogy meg-mentse Országunkat." Illetve az idézett szövegrész latinul: „Tu honorificentia populi nostri. Tu advocata peccatorum. [...] Intercede pro nobis ad Dominum JESUM CHRISTUM: ut defendat Regnum istud."
A népi vallásos tudatban mindig is elevenen élt az országfelajánlás emlékezete és a „régi magyarok" „királyné asszonyához" számos ima, vallásos népének fohászkodik. „Ó, áldott Szűzanya, tégy nagy csodát, / s csak még egyszer add vissza a szép magyar hazát" - hangzik fel újra és újra a csíksomlyói búcsú éjszaki vigíliáin.
Az európai katolicizmus egyetemes Mária-kultuszának néhány alapvető dogmája - különösképpen a Mária eredendő tisztaságára és a közbenjáró segítségére vonatkozó keresztény tanítások - az erdélyi Mária-kegyhelyek esetében kivételes jelentőségre tett szert. A csíksomlyói kegytemplom főoltárán álló kegyszobor egyszerre szimbolizálta Máriának mindezeket a kiváltságait, ezért a csíksomlyói Mária-tisztelet 18. századi fokozódásának folyamatát mintegy betetőzte és megkoronázta az az egyházmegyei vizsgálat, amelynek nyomán Batthyány Ignác erdélyi püspök a csíksomlyói Mária-szobrot 1798-ban csodákkal jeleskedőnek, azaz csodatevőnek nyilvánította, vagyis Máriának egy újabb kiváltságát ismerte el és törvényesítette. A katolikus teológia nem ismeri ugyan a „csodatevő Szűzanya" dogmáját, de a püspöki jelentés végül is szentesítette a székelység körében általánosan elterjedt erős vallásos meggyőződést a csíksomlyói Mária csodatevő erejéről, és ezáltal mintegy dogmatizálta a csíksomlyói Szűzanya „segítő Mária" titulusát. A csíksomlyói népi Mária tiszteletben a „pulchra" (szép, szeplőtelen, szent), a „beatus" (boldog, gazdag, állapotos), az „advocata" (közbenjáró égi édesanya) és a „csodatevő szent" képzetekből olyan Nagy Anya archetípus teremtődött, ami a Csíksomlyói Szűzanyát előbb a székelyek és csángók, majd az egész nemzeti közösség védelmezőjévé és segítőjévé tette. A Nagy Anyával való érzelmi (és kevésbé intellektuális) azonosulás hozta létre nemcsak a pünkösdszombati nagy csíksomlyói búcsú rituális drámáját, hanem azt a gazdag egyházi és népi jellegű költészeti hagyományt és vizuális reprezentációk sokaságát is, ami ezt a mély vallásos élményt századok óta kifejezi.
Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz elméleti és gyakorlati megalapozója, korai munkáiban gyakran beszél arról, hogy az európai kereszténység tanításai „termékeny talajra találtak" és „szervesültek" a magyar néplélekben. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kereszténység tantételei és rítusai a népi kultúrában idővel összekeveredtek a keletről hozott ősibb vallásos képzetekkel, egyetlen világképbe olvadtak össze, vagyis lassan az idegen elemek is a magyar népi kultúra valóságos és szerves részeivé váltak.
Kétségtelen azonban, hogy a befogadás mértéke a különböző keresztény tanítások és liturgikus formák esetében nem volt egyforma. Voltak közöttük olyanok, amelyek egyáltalán nem, vagy csak alig mozgatták meg a népi képzelőerőt és lelkületet, mások „szervesülése" ellenben annyira átható volt, hogy a népi vallásgyakorlás gazdag rituális formáit alakították ki, vagy éppen kivételes szépségű népi vallásos folklóralkotásokat hoztak létre.
ISTVÁN Anikó: „Most segíts meg, Mária..." A futásfalvi Sarlós Boldogasszony-napi búcsú szövegrepertóriuma. (Kriza Könyvek, 20.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003.
KÁLMÁNY Lajos: Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya. Budapest, 1885.
MAJSAI Mór: Szűz Mária tisztelete Magyarországon Szent István királytól napjainkig. In: Boldogasszony anyánk. Budapest, é. n., 7-200.
MOHAY Tamás: A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás. Történet, eredet, hagyomány. Nyitott Könyv-L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.
NAGY Ilona: Szűz Mária halála az apokrifekben és a folklórban. In: PÓCS Éva (szerk.): Lélek, halál, túlvilág. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Balassi Kiadó, Budapest, 2001. 337-371.
SZIKSZAI Mária: Szövegek, képek, kultúrák. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010.
VASS Erika: A búcsú és a búcsújárás mint rituális dráma. Lexika Kiadó-MTA Könyvtára, Budapest, 2009.
Képek