Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: KÖNCZEI Csongor
1. A hagyományos népi tánckultúra „táncos" háznál rendezett, a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen formájú táncalkalma. A táncház sajátos formája alakult ki a mezőségi Széken, ahol a nemzedékenként kialakult rend szerint szombat este, vasárnap és néha hétköznap - például farsang, sorozás, vagy névnap esetében - táncoltak. Széken Felszeg, Csipkeszeg és Forrószeg szerint elkülönülve, akár egyidejűleg is tarthattak táncházat, mivel minden szegnek állandó zenekara volt. A táncéletnek ez a sajátos megnyilvánulása, amelyik magában foglalja a táncrendezés, a táncillem, azaz táncbéli viselkedés és a táncrend szabályrendszerét, a parasztság közösségi életrendjének régies mozzanatait őrizte meg.
A kezdetek táncházzenekarjai (Barozda, Bodzafa és Ördögszekér zenekarok tagjai), 1970-es évek vége
2. Ezt az elnevezést és formát vették át azok az értelmiségi fiatalok, akik a 1970-es években - néhány néptáncegyüttes és azok vezetői, valamint néprajzos szakemberek, népzene- és néptánckutatók (ez utóbbiak közül hangsúlyosan Martin György), és nem utolsó sorban a kor vezető humánértelmiségének hathatós segítségével - a mezőségi Szék község táncházait mintának tekintve megszervezték 1972-ben Magyarországon a városi táncházak revival (‘egy hagyományos szokás újraélesztése') jellegű mozgalmát. A folklorizmus jelenségeként tárgyalható táncházmozgalom alapvető célként a hagyományos néptánckultúra megismerését és elsajátítását, valamint ennek a magas kultúrába való beemelését és minél szélesebb körben való népszerűsítését fogalmazta meg. A városi táncházak megjelenését először a beat nemzedékre jellemző újhullám sajátságos kelet-európai változatának érzékelte mind a közvélemény, mind a társadalomkutatás, egyféle „folkdivatnak", amelyik magába egyesíti a tudományos, a reprezentációs, sőt a mindennapi folklorizmus sajátosságait. Azonban ennek a spontán tánckedvet szolgáló, meghatározott idő- és térparaméterekhez igazodó szórakozási formának a művi úton való megszervezése megváltoztatta a táncház, mint intézmény, és a néptánc, mint kultúrelem alapvető funkcióit. A folklorizmus funkciója ugyanis szorosan összefügg a tudatos kultúraőrzéssel: a hagyományos kultúra transzponálásán keresztül a folklorizmus a múlt, a tradíció jelenbeli feldolgozását célozza. Viszont a tradíció a folklorizmusban nem mint folyamatosság, hanem mint megszakítottság testesül meg, a jelentől elválló múlt és hagyomány eseménnyé, attrakcióvá való válását fejezi ki. A hagyomány így egzotikumként átélve más, a múlt pedig a némi nosztalgiával színezett, de feltétlenül meghaladott volt szimbolikus letéteményese lesz. A kultúraőrzés, a „folklórmentő elhivatottság" felértékelte a táncház nevelő szerepét, kiemelte „hasznosságát". És ettől a ponttól a különböző ideológiai megkötöttségekig már csak egy lépés volt. Mert a városi táncházakat megjelenésük óta próbálja kisajátítani megannyi ideológia, hatalmi és/vagy politikai erő. Először a kommunista propaganda próbálkozott: annak ellenére, hogy a táncházak (bizonyos fokú) ellenzéki jellege már az indulás pillanatában nyilvánvalóvá vált, működésükhöz részben elnyerték az akkori hatalom támogatását, amelyik keretet és anyagi hátteret jelentett. (Igaz, ugyanakkor a gyanakvás, a megfigyelés állandó volt, és nem egy esetben tiltottak be - általában koholt ürügyek miatt - táncházat. Viszont az is tény, hogy sok esetben azt a bevált gyakorlatot alkalmazták, hogy ha már a táncház a fennálló rendszer ellen/mellett alakult társadalmi és kulturális jelenség, akkor legalább vonják ellenőrzés alá - így például Erdélyben sok helyen a Megéneklünk Románia fesztivál keretébe próbálták terelni a táncházakat is.) Ezt a viszonyt tükrözi sokatmondóan a táncházmozgalom definíció, amely ellentmond a hagyományos táncház funkciójának: a táncház szerkezeténél fogva nem lehet tömegmozgalom jellegű. A táncház alapjában véve egy zárt rétegkultúra, bizonyos csoportok (egyes kutatók, vélemények szerint elitcsoportok) kulturális igényeinek klubszerű formában való kielégítése, mintegy megfelelve a hagyományos táncház intézményszerepének. Ennek ellenére gyakoriak azok a tömeges megmozdulások (Kalákák, Táncháztalálkozók, különböző fesztiválok stb.), amelyek - nem mellékesen az üzleti érdekek mellett - különböző ideológiák hatásaira szerveződnek. Így meghatározza a táncházat a népi kultúra, a hagyomány ápolása és megmentése, a magyarságtudat megőrzése (ez utóbbi Erdélyben külön politikai-társadalmi, sőt etikai hangsúlyt kapott), a felnövekvő nemzedéknek nyújtandó nevelés, s megannyi magasztos cél és érdek (manapság azon mélynemzeti ideológia, amelyik eredendően nem jellemző sem a hagyományos táncház, sem a hetvenes években induló városi táncházak világára). A 1990-es években bekövetkezett kelet-európai politikai fordulatok után ezeket az ideológiákat nyíltan felvállalták a hatalom képviselői is, legyen az akár helyi vagy kisebbségen belüli. A „megideologizáltság", a hivatalos irányelvek kialakulásai azonban akaratlanul a táncház azt az ellenkultúra jellegét szűntetik meg, amely a népi kultúrával szemben az egyik legfontosabb kapcsolódása. Az ellenkultúra öntevékeny kisközösségekre épít, amelyik belső értékrendet alakít ki, meghatározza a kulturális elemek cseréjét, az erkölcsöt, szokásokat, normákat, a sajátos viseletet (például a tarisznyát viselő táncházasok öltözéke) stb., mintegy védekezve a külső, hivatalos társadalom hatása ellen. Fontos kiemelni, hogy az ellenkultúraként konstruálódott városi táncháznak ez a funkciója elősegített egy erőteljes folklorizálódási folyamatot a táncházas életben, magyarán a táncházról, mint önálló kulturális jelenségről megállapítható, hogy egy folyamatosan folklorizálódó folklorizmus, azaz a két folyamat egymást nemcsak kiegészíti, hanem állandóan változtatja is. A városi táncházas körökben az elmúlt évtizedekben bekövetkezett nemzedékváltások olyan táncházas legendák és rítusok születését is jelentették, amelyek által a táncház megteremthette a saját hagyományozódását. A táncháznak története van, a történeteknek hősei, amire és akikre lehet hivatkozni. A piacgazdasággal együtt megjelentek a táncház sztárjai is, akiket lehet bálványozni vagy elutasítani. Így vagy a létező táncházas hagyományok szerint, vagy éppen ezek ellen, de mindenféleképpen ezekhez valahogyan viszonyulva lehet csak táncházasnak lenni. A táncházasok fiatalabb nemzedéke tisztelettel tekint a különböző táncházak alapító tagjaira, azokra, akik „elkezdték", ugyanakkor a hetvenes évek táncházasai nosztalgikus atyáskodással kezelik a fiatalabb nemzedéket, hiszen ők „már nem érthetik meg", a valóságban pedig nem élhették meg az első táncházak hangulatát és jelentőségét. A jelenleg táncházba járók már nem a falusi hagyományőrző táncosokon, énekeseken és muzsikusokon, hanem szinte kizárólag az időközben kinevelődő tánc-, ének- és zeneoktatókon keresztül ismerkednek meg a népi tánckultúrával. Ezért a mostani táncházakban sok olyan táncmotívum, figura látható, énekszöveg hallható, amelyeket maga a táncház, mint egy nem hagyományos közegben élő folklórteremtő hely, és nem az eredeti hagyomány alkotása. Az archív gyűjtésekből való tanulás már eleve egy bizonyos szakmai képzést igényel, ezért - paradox módon - végül is természetes folyamatnak tekinthető a táncházak folklorizációja, hiszen kitől tanuljon meg táncolni, zenélni egy fiatal, ha nem az idősebb, tapasztaltabb táncházas nemzedéktől?
3. Erdély első városi táncházát 1977 februárjában rendezték a Kolozsvári Bábszínház próbatermében, majd rövidesen - ezzel a kezdettel párhuzamosan és/vagy összefüggésben - sorra nyíltak a táncházak Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen stb. Az erdélyi táncházak közvetlen elindításában és kibontakozásában meghatározó szerepet játszott Könczei Ádám, aki a gyakorlati táncházszervező tevékenysége mellett cikkeivel, tanulmányaival és előadásaival nem csak a táncházak népszerűsítését, hanem azok szakmai alapokra való helyezését is szorgalmazta. A táncházak - és hangsúlyosan a táncházzenekarok - működését nagy mértékben segítette útmutatásaival és gyűjtéseinek önzetlen közrebocsájtásával Kallós Zoltán népzenekutató is. A magyarországi táncházmozgalom kétségkívüli hatása mellett az erdélyi táncházak közvetlen előzményei közé tartozott az iskolai néptáncoktatás, és az ennek eredményekénti néptáncelőadások szervezése, az autenticitást mellőző korabeli stilizált színpadi „néptánc" elutasítása, valamint az 1970-es évek ifjúságának folk- és régizenei mozgalma is (lásd például a kolozsvári Visszhang Rádió, a Harmat együttes, az Ifjúmunkás matinék, különböző folk- és régizene fesztiválok stb.), hiszen a táncházak kibontakozása összefonódott a tradicionális hangszeres népzene hiteles megszóltatásával: táncházzenekarok alakultak, így Kolozsváron a Bodzafa és az Ördögszekér (így Kolozsváron egy időszakban párhuzamosan két táncház is működött), Csíkszeredában a Barodza, Székelyudvarhelyen a Venyige, Marosvásárhelyen a Regősök, hogy csak a legismertebbeket említsük. A városi táncházak sikeres elterjedésében (s nem mellesleg a táncházakat első pillanattól megfigyelés alatt tartó kommunista hatalom irányába való legitimizálásban) jelentős szerepet vállalt a romániai magyar média, elsősorban a bukaresti közszolgálati Román Televízió magyar adásának szerkesztősége, amelyik 1977-től sorra szervezte különböző helyszíneken a Kalákákat, valamint társszervezőként közvetítette az évente tartandó országos Táncháztalálkozókat. Az első táncháztalálkozóra 1978 szeptember 23-24. között került sor Székelyudvarhelyen, ahol 1982-ig öt ilyen jellegű rendezvényt szerveztek, Kolozsváron viszont csak egyszer, 1981. április 5-én sikerült országos táncháztalálkozót szervezni. Ezeken a talákozókon a táncházzenekarok és táncházasok mellett a hangsúly a különböző régiók falusi hagyományőrző táncosainak és zenészeinek fellépésén volt, ezzel is hangsúlyozva a városi táncházak elkötelezettségét a tradicionális népi tánc- és zenekultúra mellett, kapcsolatát és tudatos értékmentő és -őrző elhivatottságát. De nem csak a televízió vagy rádió hullámhosszain, hanem az írott sajtóban is visszhangra lelt a táncházak elterjedése, tevékenysége. A különböző napilapok (Előre, Igazság stb.) mellett A Hét, az Ifjúmunkás, a Korunk, az Utunk, de főképp a Művelődés hasábjain számos írás tárgyalta és vitatta a városi táncházak elméleti és szakmai kérdéseit, amelyeknek nyílt megvitatására is sor került az éveken át megrendezett táncháztalálkozókhoz kapcsolódó tudományos konferenciákon. Az erdélyi táncházak népszerűsége egyúttal a táncházzenekarok népszerűségét is jelentette, ezt kihasználva az 1980-as években az Electrecord Hanglemezgyár több táncházlemezt jelentetett meg.
4. Az erdélyi táncházak történeti kronológiájában négy korszak különböztethető meg. Az első az 1977-1983 közötti korszak, amelyik a kezdetektől az erdélyi városi táncházak széleskörű elterjedéséig, mondhatni a „mozgalmi virágkorig" terjed. Az erdélyi táncházak első korszakának egyik igen fontos sajátossága, hogy (például Kolozsváron) közönségük jelentős része falusi származású, a tradicionális néptánckultúrával nem a városi táncházakban ismerkedő, hanem azt a maga természetes közegében elsajátító, így akár hagyományőrzőnek is tekinthető fiatal volt. A második az 1983-1990-es korszak, amikor a kommunista hatalom ezeket a táncházakat fokozatosan betiltotta és/vagy működésüket ellehetetlenítette, ezért az 1990-es újraéledésig a táncházas életformának folyamatosságát a titokban, konspiratív módon szervezett, szűk körű „táncházas bulik", illetve a magyarországi táncházakkal való, inkább informális, mint formális kapcsolatok jelentették. Az erdélyi táncházasok közel kétharmada külföldre, elsősorban Magyarországra telepedett (egy bizonyos fokú elvándorlás 1990 után is jellemző), az itthon maradtak nagy része pedig felhagyott a táncházas életformával. A harmadik az 1990-es évek korszaka, azaz az újraindulás, a stílus- és generációváltások (az időközben kitelepedett vagy a táncházas életformával felhagyott táncoktatók és zenészek pótlásának), valamint a „hivatásszerű" szolgáltatás fokozatos gazdasági és szakmai alapokra való helyezésének korszaka. Az 1990-ben újraszerveződő erdélyi táncházak teljesen új helyzetben, új alapokról indultak. Az új helyzet alapvető különbségeket eredményezett a régi és az új táncházak között. Egykor minden a felügyelő hatalomtól függött, ma minden az anyagi háttértől. Egykor a táncház helyiségét kérvényezni kellett, ma mindez a teremdíjtól függ. Egykor baráti társaságok szervezték a táncházakat, ma különböző ifjúsági szervezetek vagy alapítványok (mint például a kolozsvári Kallós Alapítvány vagy Heltai Alapítvány, a marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány, a szatmárnémeti MADISZ, a Nagyváradi Táncház Egyesület, a szamosújvári Téka Alapítvány, a csíkszeredai Virtus Táncház Egyesület stb.) vagy néptáncegyüttesek (mint például a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, a kolozsvári Zurboló Táncegyüttes stb.) működtetik ezeket. Új táncházzenekarok alakultak, az 1990-es években a kolozsvári Tarisznyás és Üsztürü, valamint a nagyváradi Palló, a 2000-es években a kolozsvári Zurboló Zenekar (majd Tüske), a marosvásárhelyi Cinige, a szamosújvári Sóvirág és székelykeresztúri Cikász zenekarokból alakuló kolozsvári Harmadik, a sepsiszentgyörgyi Heveder, hogy csak a legismertebbeket említsük, és az erdélyi hivatásos magyar néptáncegyüttesek kísérőzenekarjai is gyakran működnek táncházzenekarokként. Külön említést érdemelnek a gyimesi és moldvai csángók tánczenekultúráját közvetítő zenekarok, melyek közül a legismertebbek a sepsiszengytgyörgyi Tilinka, majd később Fabatka és Folker, illetve a marosvásárhelyi Öves. 2006 óta évente rendezik a gyimesközéploki Borospatakán az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóját. Az új táncházas nemzedékek nevelése érdekébben hangsúlyossá vált a gyerektáncházak („aprók tánca") rendezése - kiegészülve játszóházak működésével -, amelyek szervezése néhány kezdeményezés kivételével (például Kolozsváron 1981-1982 között működött Aprók tánca) az erdélyi táncházak első korszakára nem volt jellemző. Az említett hivatásszerű szolgáltatás keretében említhetők a sorozatban alakult nyári táncháztáborok (az első a kalotaszentkirályi volt 1991-ben), jelenleg több mint kéttucatnyi ifjúsági és felnőtt nyári táncháztábor közül válogathatnak az érdeklődők. A rendszerváltással a táncház ellenzéki jellege megszűnt, a különböző ideológiai megkötöttségek is mérséklődtek. A táncházba járók nagy részét ma már csak a néptánc és népzene iránti érdeklődés és/vagy a puszta szórakozás ösztönzi. Az időközben bekövetkezett többszörös nemzedékváltás pedig felerősíti azt a törésvonalat, amely a régi és a jelenlegi erdélyi táncházak között feszül. Talán ezek áthidalását is szolgálta az elmúlt években szervezett évfordulós rendezvények sorozata: 1997-ben országos rendezvénnyel ünnepelték Kolozsváron az Erdélyi Táncház 20 éves, 2007-ben pedig Csíkszeredában az Erdélyi Táncház 30 éves évfordulóját. Helyi jellegű rendezvény keretében ünnepelték 2001-ben a 25 éves csíkszeredai Barozda zenekar alapítását, 2002-ben és 2007-ben a kolozsvári táncház 25, illetve 30 éves évfordulóját. Mindezeket egybevetve megállapítható, hogy a jelenlegi korszakot egy bizonyos regnálás, azaz a táncházakkal kapcsolatban egy fokozatos eszmei és társadalmi elbizonytalanodás jellemez. Ez egyrészt az egyre jobban erősödő és intézményesülő erdélyi magyar néptáncegyüttesek működésével (lásd például Romániai Magyar Néptánc Egyesület - www.neptanc.ro) áll szoros összefüggésben, amelynek hatására a táncház fokozatosan amolyan rendezvénykísérő szerepkörbe szorul, másrészt az előtérbe kerülő puszta mulatozás valamint az anyagi tényezők miatt sok helyen már nem szerveznek heti rendszerességgel, külön gyerekfoglalkozásokkal és/vagy kezdőknek tánc- és énekoktatással táncházakat, hanem inkább a „folkkocsma" műfaja válik hangsúlyossá.
FEJŐS Zoltán: A kultúraőrzés és folklorizmus. In: VEREBÉLYI Kincső (szerk.): Folklór - Társadalom - Művészet 9. Népművelési Intézet, Kecskemét, 1981. 13-25.
KELEMEN László: Szubjektív táncház-történelem az erdélyi táncház első évtizedéről. 2008: http://www.hagyomanyokhaza.hu/page/1740/
KÖNCZEI Ádám - KÖNCZEI Csongor: Táncház. Írások az erdélyi táncház vonzásköréből. (Kriza Könyvek, 24.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2004.
NIEDERMÜLLER Péter: Folklorizmus és társadalomkritika. In: VEREBÉLYI Kincső (szerk.): Folklór - Társadalom - Művészet 9. Népművelési Intézet, Kecskemét, 1981. 61-67.
PÁVAI István: Barozda 1976-2001. Csíkszereda, 2001.
PESOVÁR Ferenc: Táncélet és táncos szokások. In: DÖMÖTÖR Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 195-250. (http://mek.niif.hu/02100/02152/html/06/23.html)
SZABÓ Zsolt - KÖNCZEI Csongor (szerk.): 25 éves a kolozsvári táncház. Művelődés LV. (2002) 2. (tematikus szám)
Képek