Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: DÁVID Gyula
Az első erdélyi nyomdák az 1529-ben Nagyszebenben és 1535-ben Brassóban létesült szász nyomdák voltak, amelyekben azonban magyar nyelvű művek is jelentek meg. A növekvő magyar olvasmányigény kielégítésére Heltai Gáspár Kolozsváron már 1550-ben, a Bécsből Erdélybe telepedett Hoffhalterek pedig Nagyváradon 1565-ben alapítottak nyomdát. A 16. század második felében ezeket követte a gyulafehérvári (1567), a szászvárosi (1581), az abrudbányai (1596) könyvnyomtató műhely, amelyekben együttesen 242 könyv készült e században, s ezek közül 134 volt magyar nyelvű (103 latin, 5 német vagy román). A nyomtatott könyv iránti érdeklődést s az anyanyelvű magyar könyvkiadást a protestáns-katolikus hitviták is fokozták.
A 17. században újabb nyomdaalapításokról vannak adataink: Szenczi Kertész Ábrahám Nagyváradon 1640-ben alapít nyomdát, amely 1659-ben Kolozsvárra költözik, ahol 1693-tól Misztótfalusi Kis Miklósnak, 1696-tól pedig az unitárius egyházközségnek is működik nyomdája. További könyvnyomtató műhelyekkel gyarapodik az erdélyi nyomdászat a 18. században: Balázsfalván (1744), Nagykárolyban (1754), Nagyenyeden (1765), Temesváron (1771), Besztercén (1773), Marosvásárhelyen (1785), Gyulafehérváron (1778), sőt Bihardiószegen (1788) alapított nyomdákról tudunk. A 19. század első felében Arad (1819), Máramarossziget (1829), Szatmárnémeti (1846), Kézdivásárhely és Lugos (mindkettő 1848-ban) csatlakozik a sorhoz; a század második felében pedig az iparosodás hullámában közepes, sőt törpenyomdák sokasága jön létre (számuk az első világháborúig eléri a másfél százat). A nyomdatörténész Krizsó Kálmán adatai szerint 1918-ban 69 erdélyi helységben összesen 238 nyomda volt magyar tulajdonban, s ezekben állították elő az erdélyi magyar könyvek és sajtótermékek 70-75%-át.
Az 1918-as hatalomváltozást és a trianoni békét követő évtizedekben - a két világháború között -, a román tőke erőteljes előretörése következtében a magyar nyomdászat helyzete hátrányosan változott meg. A gazdasági válság miatt számos kis nyomdának be kellett zárnia kapuit. De a sok évtizedes, sőt évszázados hagyományokra épülő erdélyi magyar nyomdászat ebben az időszakban is erős gazdasági és szellemi tényező maradt. Monoki Istvánnak az 1919-1941-es időszak romániai magyar könyvtermelését összegező adatai szerint a 22 év alatt kiadott 6968 könyv 70 erdélyi és Kárpátokon túli nyomdában jelent meg; ennek a könyvmennyiségnek 22,5%-a (1563 mű) a kolozsvári Minerva Nyomda Rt. műhelyeiben készült. Jellemző a könyvtermelés elaprózottságára, hogy 67 helységben 287 nyomda volt, amely 10-nél kevesebb művet jelentetett meg, 10-50 művet 27 helységben működő 87 nyomda, 51-100 művet 6 helységben működő 14 nyomda (a Brassói Lapok Könyvnyomdája, a dicsőszentmártoni Erzsébet Könyvnyomda, a kolozsvári Concordia, Deutsche Bote, Fraternitas, Graphic Record, Gutenberg, Pallas, Providentia, Schildkraut, a lugosi Husvéth és Hoffer, a szatmárnémeti Szabadsajtó, valamint a székelyudvarhelyi Globus Nyomda és Könyvnyomda Rt. - összesen 103 művet, azaz a 22 év alatti könyvtermés 1,48%-át), ugyanakkor 5 helységben 11 nyomda (az aradi Vasárnap, a kolozsvári Corvin, Gloria, Grafica, Lapkiadó és Szent Bonaventura, a nagyváradi Kálvin, Sonnenfeld és Szent László Nyomda, a temesvári Moravetz Testvérek Könyvnyomdája és a tordai Füsi József-nyomda) volt az, amely összesen 1369 művet, azaz az akkori magyar könyvtermés 19,65%-át állította elő.
A két háború közötti időszakban a romániai magyar könyvtermelésben a vezető szerep Kolozsváré, amelynek 86 nyomdájában 3487 mű jelenik meg, az össz-könyvtermés 50,04%-a; Nagyvárad, Temesvár, Szatmárnémeti és Arad összesen 157 nyomdájában 1570 mű, az össz-könyvtermés 22,53%-a; Brassó 19 nyomdájában 274 mű, Bukarest 45 nyomdájában összesen 113 magyar mű jelenik meg. A Székelyföld ipari elmaradottságára vet fényt az, hogy tizenkét helység (Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Csíkszereda, Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós, Kovászna, Barót, Szászrégen, Marosludas és Nyárádszereda) összesen 62 nyomdájában mindössze 575 mű jelenik meg, abból is 373 a termelés csökkenő sorrendjében felsoroltak közül az első két városban.
A romániai magyar nyomdászatot már a II. világháború és az azt követő újabb hatalomváltozás megviselte. Dél-Erdély magyar könyvkiadása az 1940-44 közötti időszakban szinte jelképesre zsugorodott (Brassóban 1942-ben mindössze 2 mű, 1943-44-ben már egy sem jelenik meg, Temesvár a négy év alatt 37 művel, Nagyenyed - ahová a Brassói Lapok nyomdáját és személyzetét közmegegyezéssel átköltöztetik, megteremtve a Bethlen-nyomdát - 56 művel, Arad 14 művel, Lugos, Gyulafehérvár, Déva, Bukarest 2-2 művel szerepel).
A háború utáni első évek mutatnak ugyan némi fellendülést: 1944-49 között 23 városban összesen 1775 önálló mű jelenik meg. Ennek a könyvtermelésnek a központja még mindig Kolozsvár (779 művel), de közvetlenül utána már Bukarest következik (613 művel, amelyből 365 az 1949-es év termése), majd az 1950-53-as időszakra megcserélődik a sorrend (Bukarest 574, Kolosvár 537 művel), jeléül a kommunista hatalomátvételt és az államosítást követő erőteljes központosításnak. Akkoriban kis és közepes teljesítményű egykori magánnyomdák százainak felszerelését küldik ócskavas-telepre, a megmaradt - főként tartományi székhelyeken működő - nagyobb nyomdákat pedig központi nyomdaipari trösztöknek rendelik alá.
Az 1968-as közigazgatási átszervezés („megyésítés") jó néhány erdélyi városban a megyeközpontok iparosításának hullámában új nyomdák létesítését is magával hozta. Ekkor kap újra, korábban felszámolt vagy helyi szinten megrekedt műhelye helyett - legalább megyei napilap és helyi kiadványok kivitelezésére alkalmas - nyomdát Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Nagybánya, Zilah, Beszterce, ekkor kerül sor új és modern felszerelésű nyomdaipari vállalatok kiépítésére Kolozsváron, Nagyváradon, Temesváron, s ezek a vállalatok a magyar könyvtermelésben is szerephez jutnak, hiszen a „nyomdatér" központi elosztása során számukra előnyt jelent a magyar nyelvet ismerő nyomdai személyzet is. Majd csak a 80-as évektől válik uralkodóvá a „nyomdatér" központi elosztásában egy új irányzat: az a törekvés, hogy a magyar könyvkiadást - a technika útján is - elszakítsák természetes nyelvi közegétől. Mind gyakoribbak az olyan esetek, amikor magyar részleggel is működő kiadók a nyelvet egyáltalán nem ismerő román nyomdász (szedő, korrektor)-személyzettel kénytelenek dolgozni, s a „felsőbb szervek" irányában nem számít érvnek az, hogy ugyanakkor az erdélyi városokban a egyes nyomdák többségben még mindig magyar személyzete román nyelvű könyvek kivitelezését kapja feladatul.
A központi elnemzetietlenítő program része volt a magyar nyomdászutánpótlás elsorvasztása. Nyomdaipari szakképesítést csak román nyelven és csak a Kárpátokon túli szakiskolákban lehet nyerni, ahová a magyar jelöltek bejutási esélyei minimálisak voltak. A kiöregedő régi szakemberek helyét Kárpátokon túliakkal töltötték be. A magyar nyomdász szakemberek közül pedig igen sokan a Magyarországra vagy nyugatabbra való kitelepedést választották.