Kulturális intézmény alatt kulturális értéket termelő, megőrző és közvetítő szervezeteket értünk. A kulturális intézmény a művelődésnek, a szellemi élet egészének vagy meghatározott részének szervezését, irányítását, fejlesztését, valamely művelődési feladat végzését ellátó szervezet.
A kultúra intézményrendszerének meghatározása ennél sokkal bonyolultabb, nem mellőzheti a történeti-társadalmi-gazdasági megközelítést. Értelmezési nehézségek adódnak akkor is, ha rokonítható rendszerek, az oktatás vagy kutatás rendszereihez való viszonyán keresztül próbáljuk meghatározni. A kulturális intézmények között jelentős különbségek vannak működési területük, tevékenységi körük, felépítésük tekintetében. Átfogó, valamennyi kisebbségi közösségre és szervezeti típusra kiterjedő vizsgálat a határon túli magyar kultúra és közművelődés vonatkozásában az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete (ENKI) által koordinált Határon túli magyar kulturális és közművelődési szervezetek katasztervizsgálata (2003–2004) c. kutatás volt, amely kiterjedt a hét Magyarországgal szomszédos ország kisebbségi magyar kulturális és közművelődési intézményhálózatára. A kutatás számtalan osztályozási, besorolási problémát felvetett, kiderült, hogy a magyarországi közművelődés leírására kidolgozott fogalmi rendszer nem alkalmazható kisebbségi kulturális intézményekre. Négy főbb intézménytípust (ezeken belül tizenhat altípust) neveztek meg: közgyűjtemények (könyvtárak, levéltárak, múzeumok és egyéb gyűjtemények), kiadók, írott és elektronikus sajtó (könyvkiadók, sajtó, elektronikus média, internetes portálok), művészeti intézmények (színház-opera-bábszínház, zeneművészeti csoportok, táncművészeti csoportok, irodalmi körök, képző-, ipar-, fotó-, népművészeti alkotóműhelyek, filmművészeti alkotóműhelyek, ismeretterjesztő, honismereti /helytörténeti szervezetek), valamint komplex kulturális szervezetek (több kulturális tevékenységet gondozó szervezetek, mint kultúrházak, művelődési házak és egyesületek, ifjúsági szervezetek, rendezvényszervezők) (Blénesi– Mandel–Szarka, 2005).
A második világháborút követően beszélhetünk a magyar kisebbség kulturális intézményrendszerének felszámolásáról, új struktúrák létrehozásáról, a kulturális asszimilációs törekvésekről. Állami tulajdonba kerültek a magán-, az egyházi-, az iskolai gyűjtemények és a kulturális intézmények gyűjteményei, valamint a magyar egyházi levéltárak. Az 1980-as években a Kriterion Könyvkiadónál indexre kerültek a magyar identitást erősítő kiadványok, néprajzi, művészettörténeti, nyelvészeti és irodalomtörténeti sorozatok kiadását tiltották be, bezárták az RTV marosvásárhelyi és kolozsvári területi stúdióit, megszűnt az RTV magyar nyelvű adása. A művészeti intézményekben a repertoárt a pártszervek szigorúan szabályozták. Indexre került a romániai magyar drámaírók legtöbbje, de a kortárs magyarországi szerzők is. (Magyar Kisebbség, 2008)
Falun az ötvenes évek gyökeresen változtatják meg a korábbi állapotokat: az egységes pártállami irányítás, a központosítás kiterjedt a kulturális életre is, és ezzel egyidőben elkezdődött egy intenzív közművelődési kampány. Lövétén például a gyerekek szereplését kötelezővé tették, és ezeket rendszeresen „a nagy mise alatt tartották a népházban, hogy a szülők oda menjenek és ne a templomba. »Az előadások alatt az iskolásoknak nem vót szabad a templomba menni. Erre a tanítóik felügyeltek, s ha kellett erőszakkal is bévitték a gyermököt Népházba.«” – idézi adatközlőjét Mihály János. (Mihály 2006:45)
Míg az ötvenes évek a „kultúragitáció” korszakaként jellemezhetők, a 1960-as években előtérbe került a közművelődés, a szórakoztatás és az összetett kulturális szolgáltatás, nagyobb színházak turnéja, a filmvetítések. A pedagógusoknak kötelező volt az iskolán kívül is pluszmunkát végezni, úgynevezett „kulturális munkát”, és a „községi dolgozók” nevelésében részt venni. A párt által rájuk rótt feladatuk volt ugyanakkor, hogy az általuk vezetett műkedvelő csoportok tevékenységét bekapcsolják a Megéneklünk Románia fesztivál és a Daciada mozgalom minden szakaszába. A nagy, országos fesztiválokon kívül számos megyei vagy helyi rendezvény volt a nyolcvanas évek végén, ahol a művelődési otthon keretén belül működő műkedvelő csoportok kötelező módon jelen voltak, mint pl. a bányásznap Lövétebányán, a vasas nap a Székely Szeltersz völgyében, a Szejke Fesztivál a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn, Nárcisz Fesztivál Szentegyházán stb. (Mihály 2006:47)
A fenti példák jelzik azt a társadalmi-kulturális kontextust, amelyben az 1989 előtti kulturális intézmények léteztek és működtek: állami keretben, központi finanszírozással, szoros ideológiai ellenőrzés alatt. A pedagógusok mellett a falvakban a „kultúrigazgató” által vezetett községi művelődési ház jelentette a művelődési tevékenység számára a hivatalos és elfogadott keretet. A korábbi egyleti és egyesületi formák megszűntek, a helyi kezdeményezéseket, az önszerveződés minden formáját gátolta a rendszer.
A 89-es rendszerváltás utáni kulturális intézményrendszerről a Határon túli magyar kulturális és közművelődési szervezetek katasztervizsgálata (2003–2004) c. kutatásnak köszönhetően alkothatunk átfogó képet. Eszerint Erdélyben összesen 1632 intézményt azonosítottak. Az adatok igazolják az Erdélyen belüli regionális különbségeket: Bánság, Partium, Közép-Erdély és Székelyföld régiókra osztva. A legtöbb felmért intézmény a Székelyföldön fordul elő, az intézmények 38,8%-a, ezt a közép-erdélyi régió követi az intézmények 34,9%-ával, majd Partium 22,2%-kal, legkevesebb intézmény pedig a Bánságban található (4,1%).
Városon sokkal magasabb az intézményekkel való ellátottság, itt található a kulturális intézmények 59,1%-a, holott az erdélyi magyarság 47 százaléka falun él.
Kolozsváron található az intézmények 11,5%-a, Nagyváradon pedig az összes intézmény 6,1%-a, ezt követi két székelyföldi város, Csíkszereda és Székelyudvarhely, ahol együtt az összes intézmények 8,5%-a található.
Az írott sajtó intézményeinek is vannak regionális eltérései: míg Székelyföldön ezek aránya nem éri el a 4%-ot, a közép-erdélyi régióban arányuk majdnem 13%.
Székelyföld jellegzetes intézménytípusának tekinthetők az elsősorban tájházakat fedő „egyéb gyűjtemények”. A zeneművészeti csoportok a Bánság kivételével egész Erdélyben számosabbak, mint a Kárpát-medencében, tánccsoportok működése elsősorban a Székelyföldre jellemző.
A magyar többségű területeken a községi könyvtárak a meghatározóak, a közép-erdélyi régióban viszont a megyeközpontokban koncentrálódnak. A falvakon található könyvtárak nagy része az önkormányzatok által működtetett költségvetés finanszírozta könyvtár.
A felmért 46 múzeum fele a Székelyföldön található, egynegyede a Partiumban, a többi egyenlően oszlik meg a közép-erdélyi és a bánsági régióban. A székelyföldi múzeumok nagy száma a falusi tájházak-emlékházak elterjedtségének tulajdonítható.
A kiadók nagyjából egyenlően oszlanak meg a Székelyföld, Közép-Erdély és a Partium között: Kolozsvár és Nagyvárad a könyvkiadás két kiemelkedő központja, őket Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy követi. Működési forma tekintetében a gazdasági szervezeti forma a domináns, amellett alapítványi és költségvetési formában is működnek kiadók. Az írott sajtó több mint fele a közép-erdélyi régióban található (52,1%), közel egynegyede a Partiumban, a Székelyföldön kevesebb mint 20%-a, a Bánságban pedig 7,1%. A kiadványok profilját nézve leggyakoribbak a közéleti sajtótermékek, érthető módon, hisz a napi és hetilapok nagy része mellett a falun megjelenő lapok döntő része is közéleti jellegű. A sajtótermékek 16,4%-a kulturális és irodalmi kiadvány, 7,8%-a tudományos-szakmai jellegű.
Színházak tekintetében 34 színház mellett három bábszínház, a Kolozsvári Magyar Opera került az adatbázisba, valamint 12 olyan intézmény, amely ezekbe az intézménytípusokba nem tudta besorolni magát. 51 társulat közül 12 professzionális, 39 amatőr. A megyeközponti és városi színházak mellett gyakoriak a falusi színjátszó csoportok is, különösen a Székelyföldön.
A komplex intézmények az összes lekérdezett intézmény 43,9%-át alkotják. Leggyakoribbak a falusi művelődési otthonok. Ide sorolhatók a diák- és ifjúsági szervezetek, a középiskolákban működő diáktanácsok. A vallási ifjúsági szervezetek csoportját a történelmi egyházak által ösztönzött, centralizáltan szervezett egyesületek területi szervezetei képezik, és ide sorolhatók az egyházi kötődésű nőszövetségek is.
A kulturális intézmények alapítását tekintve a kulturális intézmények 77,1%-a 1990 után jött létre. A kulturális intézmények működési formája tekintetében az Erdélyen belüli regionális eltérések ez esetben is jelentősek: költségvetési intézmények legkisebb arányban Közép-Erdélyben fordulnak elő, ahol arányuk mindössze 8,7%, a Székelyföldön ezzel szemben ez az arány meghaladja a 30%-ot. A költségvetési intézmények elsősorban a helyi önkormányzatok támogatását élvezik. Ez Székelyföldön jellemző, ahol az intézmények több mint egynegyedét az önkormányzatok működtetik. Az önkormányzati hátterű kulturális intézmények aránya legalacsonyabb Közép-Erdélyben, itt alig éri el a 6 százalékot. (Csata–Kiss–Kiss).
A 2003/292-es számú törvény a helyi adminisztráció keretében működő szakintézményként nevezi meg a kultúrotthonokat. Lényegében a helyi önkormányzat a kultúrotthonok fenntartója, az önkormányzat döntésén múlik, hogy van-e alkalmazott, vagy alternatív megoldásokkal működteti az épületet. Így a gazdák lehetnek: kultúrigazgatók, kultúrfelelősök, kultúrások, kulcsosok, könyvtárosok, alpolgármesterek, tanácsosok stb.
Az elmúlt években az országos, megyei és helyi kultúrház támogatási programoknak köszönhetően a falvakban egy kultúrház felújítási hullámról beszélhetünk. Kétféle átépítési koncepciót lehet tetten érni: az egyik a régi szerkezetet megőrzi (nagyterem, előtér, illemhelyiségek, konyha, raktár, öltözők) a felújítást követően is, a másik pedig új formát és funkciót teremt (színházterem, elszállásolás, oktatás stb.). A változások azt jelzik, hogy a kultúrotthont, mint a település közösségi életében központi szerepet betöltő színteret az utóbbi időben a helyi vezetők igyekeztek infrastrukturálisan működőképessé tenni, de a tartalomra kevesebb figyelmet fordítottak. Az Európai Unióhoz való csatlakozást követően megnőtt az új helyi identitások kialakításának, a lokális kulturális tradíciónak, a helyi fejlesztési forrásoknak, a lokális tudásnak a szerepe, újraértékelődik a helyi kulturális örökség, a tradicionális konyha és élelmiszer, a helyi látványosságok, épületek, népszokások és hagyományok a fejlesztés szempontjai szerint konstruálódnak újjá. Olyan szakmai tudásra van szükség, amely alapvetően fontosnak tartja a térségi kulturális értékekre és programokra való figyelést, és azt össze tudja kapcsolni a helyi fejlesztés kérdéskörével.
Szakirodalom
Biró A. Zoltán – Csomortáni Erika (szerk.): Kultúra – Térség – Jövőkép – Székelyföldi kultúrakutatások. Alutus Kiadó, Csíkszereda, 2008.
Biró A. Zoltán: Szempontok a kulturális menedzserképzés tervezéséhez és szervezéséhez In Biró A. Zoltán: Vidéki térségek: illúzió vagy esély? Pro-Print, Csíkszereda, 2006, 181–202.
Blénesi Éva – Mandel Kinga – Szarka László (szerk): A kultúra világa. A határon túli magyar kulturális intézményrendszer. MTA ENKI, Budapest, 2005.
Bodó Julianna: A formális és informális szféra ünneplési gyakorlata az 1980-as években. MTA – Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2004. /Scientia Humana/
Csata Zsombor – Kiss Dénes – Kiss Tamás: Az erdélyi magyar kulturális intézményrendszerről. http://kutatasok.adatbank.transindex.ro/download/kapcsolodo73.pdf
Lázok Klára: Államosított kultúra? A kulturális élet monopolizálásának kezdetei Romániában – 1948. Korunk, 2006, 2. sz.
Mihály János: A lövétei népház története. In Ferencz Angéla (szerk.): Kultúrázók. Falusi kultúrotthonok Hargita megyében. Pro-Print, Csíkszereda, 2006.
Oláh Sándor (szerk.): Térség és kultúra. Alutus Kiadó, Csíkszereda, 2006.
Sári Mihály: A kultúra intézményrendszereinek történeti funkcionális változásai. PTE FEEFI Pécs, 2004.
A nemzeti kisebbségek szerepe. Magyar Kisebbség, 2008, 1–2. (45–46) sz.: A kommunizmus romániai öröksége (Forrás: Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România: Raport Final. Ed. de Tismăneanu, Vladimir; Dobrincu, Dobrin; Vasile Cristian. Humanitas, Bucureşti, 2007. 332–354. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=2008_02.htm