A Magyarország határain kívül élő kárpát-medencei magyarok száma 1930 körül 2,6 millió fő volt. Ugyanezen a területeken 1910-ben 3,3 millióan, 1941-ben a terület-visszacsatolások után 3,24 millióan vallották magukat magyarnak (1910-ben anyanyelvi, máskor nemzeti népszámlálási adatokról van szó). A térség valamennyi országában jelentősen megnőtt az államalkotó nemzetiség aránya a kisebbségek rovására.
Számbelileg Csehszlovákiában volt a legnagyobb a magyar népesség csökkenése (kb. 30%), arányait tekintve pedig Burgenlandban, ahol a magyarság közel egyharmadára csökkent. A két világháború közti magyar kisebbségi népességfogyás okait két csoportba sorolhatjuk. Voltak valós folyamatok, és voltak olyan népszámlálási technikák, amelyekkel manipulálni lehetett az eredményeket. 1918–1924 között több százezren költöztek át az elcsatolt területekről Magyarországra (197 000 fő Erdélyből, 107 000 Felföldről, 45 000-ren Délvidékről). Tovább csökkentette a magyarság létszámát a rendezetlen állampolgárságú magyarok tömege is. Csehszlovákiában kb. 30 000, Romániában 100 000 ott élő magyar így külföldinek minősült. A betelepítések egy része az eltávozott magyar tisztviselői réteget pótolta. A kolonizációs telepek létrehozása a Magyarországgal határos övezetekben biztonságpolitikai és szociális okokra hivatkozva a magyar többségű nyelvi tömbök megszakítását célozták meg. Kárpátaljára és Szlovenszkóba közel 120 000 cseh tisztviselő, munkás és telepes költözött be. Romániában 34 000 családot telepítettek a Partiumban és a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 000 olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született. Délvidéken a határ melletti 50 km-es sávban a jugoszláviai földrefom során több mint 50 000 szláv telepes kapott földet és hozott létre kolóniákat.
Az 1918 utáni szomszédországi népszámlálások a magyar anyanyelvű zsidóságot külön nemzetiségként kezelték, és őket döntően nem a magyar anyanyelvűekhez sorolták. Hasonlóképpen a magyar anyanyelvű görög katolikusokat Kárpátalján ruszinnak, Erdélyben románnak tekintették. Ugyanitt a cigányokat és a csángókat a többségi nemzethez sorolták.
Az etnikai térszerkezetet tekintve Csehszlovákiában a nyelvhatáron lévő kisvárosokban (Pozsony–Nyitra–Léva–Komárom–Losonc–Rimaszombat–Kassa–Tőketerebes –Ungvár–Munkács–Beregszász) a többes identitású (magyar/német/zsidó/ruszin/szlovák) polgárság csehszlovák orientációja – 1930-ig ez egy kb. 100 000 fős asszimilációt jelentett – és az előbb ismertetett jelenségek miatt zsugorodott a magyarság jelenléte. Hasonló folyamat játszódott le a Partiumban (Szatmárnémeti, Máramarossziget, Nagybánya, Nagykároly, Nagyvárad) is, azzal a különbséggel, hogy itt jelentős román nemzetiségű bevándorlás történt. Jugoszláviában a földreformmal, a magyar, zsidó, német birtokok kisajátítása révén az ott dolgozó mezőgazdasági cselédség is kicserélődött dél-szerbiai bevándorlókkal.
A városi népességen belül a kétnyelvű, több kötődésű polgárság alkotta felföldi városokban történt a legnagyobb változás. Míg 1910-ben a későbbi Szlovákia városi lakosságának 44%-a volt magyar nemzetiségű, 1930-ra ez 11%-ra csökkent. A négy legnagyobb városban 1910–1930 között Pozsonyban 40,5%-ról 16,1%-ra, Kassán 75,4%-ról 17,9%-ra, Ungváron 80,3%-ról 17,7%-ra, Munkácson pedig 73,4%-ról 22,5%-ra változott a magyarság aránya. Ez egyben azzal járt, hogy az utóbbi város kivételével a magyarság elvesztette a hivatalos nyelvhasználati jogait, amely Csehszlovákiában a 20%-os arányhoz volt kötve.
Erdély alapvetően falusias világnak tekinthető a Felföldhöz képest, hisz itt – 1930-ban – a lakosság 83%-a falun élt, és a városi lakosság 1/3-a mezőgazdasággal foglalkozott. 1910-ben az erdélyi városi népesség 59%-a volt magyar, 23,1%-a román és 16,2%-a német anyanyelvű. 1930-ra a magyarok aránya 45%-ra esett vissza. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a városokból kb. 50 000 magyar – jórészt tisztviselő – repatriált Magyarországra, valamint ugyanennyien megélhetési okokból falura költöztek. A második ok, hogy 10 települést városi rangra emeltek, és ezek közül csak 2 volt magyar többségű. Harmadrészt mintegy 120 000 nem erdélyi születésűt tartottak számon 1930-ban az erdélyi városokban. Így alakult ki az a helyzet, hogy míg 1918-ban 49 erdélyi városból 32 volt magyar többségű, addig 1930-ra 27 lett ezek száma. A román többségű városok száma 8-ról 18-ra nőtt, ugyanakkor a 9 német városból 4-ben maradtak a németek többségben. (A magyar többségét elvesztett városok: Déva, Gyulafehérvár, Lugos, Belényes, Fogaras, Vajdahunyad, Erzsébetváros. 1930-ra relatív magyar többségű város lett Temesvár a gyorsan növekvő magyar munkásság révén.)
A határon túli magyarság két világháború közti foglalkozási szerkezete Csehszlovákiában kedvezőtlenebb, Romániában kedvezőbb volt az országos átlagnál, Délvidéken pedig csak a régión belül volt rosszabb a többségi nemzetekhez képest. Csehszlovákiában a magyarság 65,4%-a dolgozott a mező- és erdőgazdaságban (az országrész népességében ugyanez a szektor 57,4%-ot képviselt). Az iparban (16,9%) és a kereskedelemben (6,3%) is alulreprezentált volt a magyarság (az országrész mutatói: 18,8%, 10,1%). Az önálló foglalkozásúak aránya a magyarok és szlovákok között a közel azonos volt (38,7% ill. 37,8%) és ugyanez vonatkozott a munkásságra is (25,2% ill. 26,8%). A többségiekkel szemben a legnagyobb eltérés a tisztviselők (4% ill. 6,8%) és a segédhivatalnokok (4,2% ill. 6,8%) körében volt. A németség 34%-a az iparban, a zsidóság 55%-a a kereskedelem és pénzügyben, a ruszin népesség 90%-a a mezőgazdaságban dolgozott. Így azt mondhatjuk, hogy a nemzetiségek közül a magyar állt legközelebb a szlovákság foglalkozási szerkezetéhez.
Erdélyben a magyarság a németséghez és a zsidósághoz hasonlóan felülreprezentált volt az ipari és a szolgáltató szektorban.
Miközben az erdélyi népesség 26,7%-a volt magyar nemzetiségű 1930-ban, az iparban dolgozók 40%-a (a kisipar 70–80%-a) a hitel és a kereskedelemi dolgozók 39,9%-a, a bányászok 33%-a a közlekedési dolgozók 30%-a volt magyar nemzetiségű. Ugyanakkor hasonló sorrendben az 1910-es arányok a következők voltak: ipar: 52,5%; kereskedelem: 58,8%; bányászat 41,2%, közlekedés 74,2%. Tehát még felülreprezentáltságról volt szó, miközben a magyar társadalom mindezt leépülésként élte meg. Ezt erősítette egyes értelmiségi pályákon a magyarság visszaszorulása. 1913-ban az erdélyi ügyvédek 73,1%-a volt magyar anyanyelvű, míg 1935-ben ez az arány már csak 20,4% (542 fő) volt. Hasonló leépülésről beszélhetünk az orvosok vonatkozásában is (1930-ban Kolozsvár 257 orvosából 27 volt magyar. Ugyanez 1935-ben Maros-Tordában 1913:157/1935:24; Udvarhely 34/10; Bihar 64/5). 1936-ban a körorvosok között Erdélyben 10,9% volt a magyarok aránya. A megyei közigazgatásban szintén leépült a magyar részvétel 11,9%, a helyi közjegyzői karban pedig még rosszabb volt az arány 2,4%-os részesedéssel.
A Jugoszláviához került területek az első világháború előtt alapvetően falusias, mezőgazdasági területek voltak, amelyet a nagybirtokrendszer határozott meg. A kis létszámú városi lakosság jelentős része mezőgazdaságból élt, az ipar lényegében kisipart és élelmiszer-feldolgozást jelentett, a középosztály az állami, megyei hivatalokhoz kötődött. Már 1910-ben a régióban a magyar mezőgazdasági munkások között volt a legnagyobb a földnélküliek aránya (53,2%). A vajdasági birtokosok 35,5%-át, a birtoktalanok 43,2%-át, a cselédség 48,9%-át a magyarok adták. Ennél a németség, szerbség, szlovákság és a ruszinok mutatói is jobbak voltak. Ezt a hátrányos helyzetet tovább nehezítette, hogy az érettségivel rendelkező magyarok 80%-a repatriált Magyarországra az impériumváltás után. Az 1930-as magyarországi viszonyokhoz az erdélyi magyarság foglalkozási szerkezete állt a legközelebb, de ott is magasabb volt a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya. (A magyarországi viszonyítási adatok: mezőgazdaság: 51,8%; bánya és ipar: 23%, kereskedelem és hitel: 5,4%, közlekedés 3,9%.)
A közműveltség tekintetében Romániában és Jugoszláviában komoly gondot jelentett az analfabetizmus. 1921-ben Szlovákiában az 5 évnél idősebb magyarok közül 88,60%, Kárpátalján 83,17% tudott írni és olvasni. A húszas években bevezették a nyolcosztályos iskolakötelezettséget, és az írástudatlanságot csaknem teljesen felszámolták a magyarság körében. Erdélyben 1910-ben a lakosság fele nem tudott írni-olvasni. Az analfabéták 75%-át a románság adta (20% volt a magyarok és 2% a németek aránya). 1930-ra Románia 7 évnél idősebb lakosságának 42,9%-a volt analfabéta, de Erdélyben ez az arány már csak 32,6%-volt. Ezen belül a legalacsonyabb Udvarhely és Háromszék megyékben volt (14,9%, ill. 15,7%), míg a románok lakta Máramarosban, Szolnok-Dobokában volt a legmagasabb (61,2%, ill. 51%). Jugoszláviában a húszas évek közepén még 51,5%-os volt az analfabéták aránya. Ez az arány a Vajdaságban 23,3%-volt. S mivel az ott élő magyarság társadalmi összetétele átlagos vagy az alattinak tekinthető, azt feltételezhetjük, hogy a magyarság körében is 15–20% körül lehetett az analfabéták aránya. Magyarországon az első világháború előtt a mezőgazdasági keresők 1/3-a volt analfabéta, de 1930-ra ez felére csökkent épp úgy mint az iparban (5%-ra).
Az iskolarendszerben mindenhol leginkább a magyar nyelvű középiskolai képzés került veszélybe. Felvidéken és Kárpátalján öt magyar nyelvű középiskola és egyetlen női tanítóképző működött. A magyarok az ország középiskolásainak 4,97%-át adták 1929/30-ban, amely valamivel magasabb volt a magyarság országos (4,78%) arányánál. A Vajdaságban összesen két olyan középiskola maradt, ahol a magyar gimnazista korú fiatalok 14%-a tanulhatott anyanyelvén. Erdélyben pedig, ahol a nemzetiségi oktatásügy jórészt egyházi intézményekben folyt, az állam az érettségi vizsgákkal szűkítette a lehetőségeket. A szakoktatás mindhárom országban döntően többségi nyelven folyt, így az iparos mobilitási pályán is komoly hátrányba kerültek a magyar fiatalok. Az iskolarendszer végpontját jelentő egyetemi képzésben a jugoszláviai magyarság köréből a két évtized alatt – jórészt Zágrábban, kevesebben Belgrádban és Szabadkán – kb. összesen 500-an szereztek diplomát (döntően lelkészek, jogászok, gyógyszerészek). Romániában a kolozsvári egyetemen tanult a legtöbb magyar diák, arányuk a húszas évek elején még 5% volt, majd 15–20%-ra emelkedett. Országosan 1935/1936-ban 1434 magyar egyetemi hallgatóval számolhatunk (ebből 550-en jogi, ugyanennyien tanári, és 160-an orvosi pályára készültek). Csehszlovákiában a magyar főiskolások és egyetemisták száma hullámzó volt. 1921/22-ben volt 1200 fő, majd 1925/26-ra ez 779 főre csökkent, majd 1929/30-ra 1127-re emelkedett. Ekkor ez az ország egyetemistáinak 3,62%-át adta, tehát a magyarság mindenhol alulreprezentált volt a felsőfokú képzésben.
A gazdasági pozíciók tekintetében mindhárom országban a földreformok következtében a magyar egyéni, községi, egyházi birtokosoktól elvett földet döntően a többségi nemzethez tartozó földigénylők kapták meg. Ezen túl azonban a három régiónak eltérő volt a szerepe és fejlettsége az adott országon belül. S ez meghatározta az ott élő magyarság gazdasági fejlődését is. Csallóköz és a Bácska, Bánát Csehszlovákia, illetve Jugoszlávia mezőgazdasági éléstárának számított. A két előbbi mezőgazdasági régió helyzete között azonban nagy különbséget jelentett a birtokviszonyok eltérő volta. A Csallóközi mezőgazdasági termelők a termékváltással, a gépesítéssel és a szövetkezeti mozgalmakkal képesek voltak a modernizációra. Ezzel szemben a vajdasági magyar kis- és törpebirtokosok, napszámosok erre képtelennek bizonyultak. Erdély Románia legfejlettebb régiója volt és a húszas években különösen a dél-erdélyi ipari központok gyorsan növekedtek (Arad–Temesvár–Nagyszeben–Brassó). Munkás utánpótlásukat jórészt az elszegényedő magyar kisiparosok és a székelyföldi munkaerő-fölösleg biztosította. A visszacsatolások utáni statisztikai összehasonlítások szerint a Csallóköz Dunántúllal együtt fejlődött, de Kelet-Szlovákia, Kárpátalja és Erdély az első világháború előtti Magyarország szintjét érte el. Vajdaság regionális fejlettsége pedig ettől is elmaradt.
A jugoszláviai magyar gazdák a magas kamatoktól szenvedő ország legeladósodottabb rétegének számítottak. A korabeli szerb nemzetépítés döntően a mezőgazdasági területek nacionalizálására és a magyar pénzintézetek, hitelszövetkezetek ellehetetlenítésére törekedett. Ráadásul a Vajdaságban voltak a legmagasabbak az adóterhek is.
A csehszlovákiai nemzetesítő gazdaságpolitikát a cseh nagyipar és pénzügyi szektor érdekei határozták meg. A felvidéki és kárpátaljai kis és helyi ipar tönkrement, mert nem tudta felvenni a versenyt a cseh nagyipar termékeivel. A mezőgazdasági jövedelmeket pedig az ipari és fogyasztási termékek árának gyors növekedése szívta el.
Erdélyben a faipar, a textilipar és a vegyipar rohamos fejlődése a húszas években komoly gazdasági növekedéssel járt. Ez az időszak, amikor a román állam egységesítő gazdaságpolitikát valósított meg az új országrészekben, döntően a kisebbségi pozíciókkal szemben. Ennek legfontosabb eleme volt a földbirtokreform (1920–1921); a határvidéki telepítések (1921-ben, ill. 1930-ban); a természeti kincsek nacionalizálása, amely az ország olaj és földgáz készletét a román nemzeti tőkének megszerezte; a vállalatok nacionalizálása az állami engedélyezés és ellenőrzés kiterjesztésével és a külföldi bankhitelek felvételének tilalmával; a szállítási tarifákkal, amely a nyersanyagexportot fékezte; az ipartelepítéssel Brassó, Medgyes, Zsil völgye térségébe és nem a magyar határ menti városokba; az adópolitika, amelyben a magyar többségű megyékben az országos adóbehajtási átlag háromszorosát teljesítették.
A Magyarországtól elcsatolt területeken a magyarság demográfiai, társadalmi és gazdasági pozíciói mindenhol leromlottak és Magyarországtól is elmaradtak. A legnagyobb leszakadás a Vajdaság és Kárpátalja magyar közösségeiben következett be. A politikai majd gazdasági és társadalmi átalakulás legnagyobb vesztese mindenhol a városi középosztály és ipari kisegzisztenciák világa volt.
Határon túli magyarok száma és aránya a hivatalos népszámlálások szerint
|
| (Cseh)
| Kárpát-
| Erdély | Vajdaság | Horvát- | Mura- | Burgen- |
| 1910 | 881 326 | 185 433 | 1 658 045 | 425 672 | 119 874 | 20 737 | 26 225 |
| 1930 | 585 434 | 116 584 | 1 480 712 | 376 176 | 66 040 | 15 050 | 10 442 |
| 1941 | 761 434 | 233 840 | 1 711 851 | 456 770 | 64 431 | 16 510 | 2076 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| 1910 | 30,2% | 30,6% | 31,7% | 28,1% | 3,5 | 23,0% | 9,0% |
| 1930 | 17,6% | 15,9% | 25,8% | 23,2% | 1,7 | – | 3,5% |
| 1941 | 21,5% | 27,3% | 28,9% | 28,5% | – | 20,1% | – |
Szakirodalom
Arday Lajos: Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. BIP, Budapest, 2002.
A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.
Bözödi György: Székely bánja. Gloria, Cluj, 1938.
Deér József: Erdély. Magyar Történeti Társulat, Budapest, 1940.
Győri Illés István (szerk.): Metamorphosis Transylvanie. 1918–1936. Új Transzilvánia, Cluj, 1937.
Fábry Zoltán: Az éhség legendája. Az Út, Pozsony, 1932.
Jócsik Lajos: Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Athenaenum, Budapest, 1940.
Kende Ferenc: Magyarokról magyaroknak. Farkas, Noviszád, 1940.
Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl – a Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992.
Opra Pál: Erdély lakosságának foglalkozások szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálási adatok alapján. Pro Minoritate, 2010. 2. sz., 29–40.
Szarka László: A városi magyar népesség számának alakulása a Magyarországgal szomszédos országokban. Kisebbségkutatás 2001. 4. sz., 57–67.
Popély Gyula: Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Széphalom Könyvműhely – Regio, Budapest, 1991.
Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Püski, Budapest, 1998.
Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza 1918–1945. Összeáll., utószó Fazekas József. Kalligram, Pozsony, 1993.