A két világháború között ismeretlen volt a magyarságpolitika mint külön fogalom, mert a határon túli magyarokkal való törődés és a trianoni békeszerződés revíziója összefonódott. A magyarságpolitika részei a határon túli magyar kisebbségek nemzetközi, külpolitikai védelme, a velük való kapcsolattartás és az intézményes támogatásuk. A két világháború közti budapesti magyarságpolitikát a revízió akarása, a revíziós jövőkép határozta meg. A revízió egyszerre volt egy külpolitikai cél és egyben a Horthy-korszak társadalmi legitimációjának eszköze. A revíziós kultuszon túl, az egész hatalmi berendezkedést átszövő elvárás és érvelés rendszerként működött az elszakított területek visszaszerzésére való hivatkozás, amely a legtöbb esetben felülírta a kezelésre váró szociális és gazdasági problémákat. Épp ezért külön kell beszélnünk a revíziós (kül)politikáról és a magyarságpolitikáról.
A magyar politikában az 1918-1920 közti időszakot egyszerre a béke-előkészítő munka és a gyakran minden alapot nélkülöző katonai és nem egyszer ezzel ellentétes külpolitikai szövetségi tervezgetések jellemezték. A trianoni békeszerződés aláírása után 1920-1921-ben a nyugat-magyarországi akciók (a soproni népszavazás kedvező befolyásolása érdekében), a nemzetközi szövetségkeresés került a magyarországi külpolitikai törekvések középpontjába. A kisantant rendszerét, amely Magyarországgal szemben jött létre, nem sikerült kétoldalú tárgyalásokkal meggyengíteni. A kisebbségi kérdésben való együttműködés terén a német kapcsolatkeresés kudarcba fulladt. Így az 1921-1927 közti éveket az európai konszolidáció érdekében a „teljesítési politika" határozta meg. Az 1927-es olasz-magyar barátsági szerződés - amellyel Magyarország kikerült a kisantant teremtette elszigeteltségből - és a Rothermere lord kezdeményezte nemzetközi revíziós akció utáni időszakban Bethlen István és a magyar külpolitika már nyíltan beszélt a revíziós szándékokról.
A kívülről egységesnek tűnő álláspontban a legáltalánosabb konszenzus abban volt, hogy a határmódosításnak békésen kell megtörténnie, hiszen Magyarország a szomszédainál nagyságrendileg kisebb katonai erővel rendelkezett.
A Magyar Revíziós Liga tervezete
A konkrét revíziós célokat mindvégig lebegtették. Egyedül a harmincas években dolgozott ki határozott elképzelést a Gömbös-kormányzat, de azt nem propagálták. A különböző verziók közül leghangosabban - társadalmi szervezetek - a történelmi (integer) Magyarország visszaállítását képviselték. A külpolitikai gondolkodásban az etnikai alapú revízió látszott reálisnak, de ez alárendelődött a közvéleményben élő „Nem, nem soha!" kultuszának. Szakmailag leginkább a határmenti magyarlakta területek visszacsatolásában gondolkodtak. Erdély vonatkozásában a Székelyföldnek egy - Kolozsvárt és a Szilágyságot magában foglaló - korridoros megoldás révén képzelték el a kapcsolódását a Szatmárnémeti-Nagyszalonta közti magyar tömbhöz. A nemzetiségileg vegyes területeken és ott, ahol az adott állam többségi etnikuma kisebbségben élt, népszavazást javasoltak a hovatartozásról. A határon túli magyar pártok képviselői nem kommentálták ezeket a terveket, meghirdetett programjaikban nemzeti autonómia tervek szerepeltek az 1918-as egyesülési nagygyűlések határozataira és az 1919-es kisebbségvédelmi szerződésekre hivatkozva.
Gömbös Gyula revíziós terve 1934-ből
A revízióval kapcsolatos, propagandamunka a külügyminisztériumon kívül különböző társadalmi szervezetekben folyt. 1918-ben több tucat Magyarország területi integritásáért „küzdő" szervezet jött létre. A legtevékenyebb a Területvédő Liga (Tevél) volt, amely a magyarság hazafias érzelmeinek felkeltésére és a volt kisebbségek megnyerésére törekedett. A békeszerződés értelmében azonban a kormány feloszlatta. Többek között a Tevélből jött létre a Nemzeti Szövetség 1920-ban. Ez a szervezet azonban nem ismerte el a trianoni békeszerződést, így csak belső propagandára volt jó. 1920 áprilisában külpolitikai szakértők hozták létre a Magyar Külügyi Társaságot, amely egyrészt a magyar társadalom külpolitikai műveltségét kívánta fejleszteni, másrészt a külföld felé a magyar tudományosságot és külpolitikát közvetítette. Kifejezetten a tudományos kutatás volt a célja az 1924-ben alapított, magyar társadalmi kérdésekkel foglalkozó Szociográfiai Intézetnek, illetve a két évvel később létrehozott, ugyancsak Teleki Pál által irányított Államtudományi Intézetnek. Ez utóbbi célja a Magyarországgal szomszédos országokkal, az ott élő magyar kisebbségekkel kapcsolatos társadalmi, gazdasági és politikai adatgyűjtés, valamint döntés előkészítő adatszolgáltatás volt. A Rothermere akcióval felfokozódott hírlapi propaganda kampányból nőtt ki 1927 áprilisában a Magyar Revíziós Liga, amely a revíziós propaganda csúcsszerve volt, több mint 500 tagszervezettel. Külföldi kirendeltségeket hozott létre (London, Milánó, Párizs, Amszterdam, Berlin, Washington, Varsó, Genf), és 1940-ig 270 könyvet adott ki különböző (angol, olasz, francia, német) nyelveken. 1931-től a Magyar Külpolitika c. folyóiratot a liga jelentette meg.
A korabeli magyarságpolitikát Jancsó Benedek felfogása reprezentálja, amely szerint csak területi integritását vesztette el a magyarság, de a kulturális integritás megmaradt - amelyet a kisebbségi szerződés védelmez - és azt fönn is kell tartani a demográfiai, gazdasági, kulturális pozíciókkal együtt, hogy az eljövendő új béketárgyalásokon mindezt hivatkozási alapul lehessen felhasználni. Ennek köszönhető, hogy a két világháború közti magyarországi támogatáspolitika oly nagy hangsúlyt fektetett a felekezeti oktatásügyre és a kisebbségi nyilvánosság (sajtó) fönntartására.
A szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos politizálás terén az impériumváltás időszakában (1918-1920/22) a politikai passzivitást javasolták Budapestről az erdélyi (volt tisztviselői) elitnek, míg Csehszlovákiában a régi pártkeretek újjászervezését támogatták. (Szerbiában az optálás lezárultáig, 1922-ig az állampolgárság és a politikai jogok is bizonytalanok voltak.) Majd amikor véglegessé vált, hogy hosszú időre el kell fogadni a nemzetközi viszonyok átalakulását, Magyarország konszolidációja került előtérbe, a magyarságpolitikában az utódállamok politikai életébe való - önálló pártpolitikán keresztül történő - integrálódást támogatták Budapestről (1923-1926). A magyar politikai élet egységének megszervezésén túl, a magyarok lakta régiók más etnikumaival (szlovákok, ruszinok, horvátok, sokácok, bunyevácok, németek) vagy a helyi többségi etnikummal (erdélyi románság) együttműködve a nemzetállami központokkal szemben próbáltak lokális érdekközösséget, illetve ilyen tartalmú programokat támogatni (a transzilvanizmus Erdélyben, a szlovenszkóiság és az őslakos ideológia Szlovákiában és Kárpátalján). A húszas évek végére kiderült, hogy ez nem vezet célhoz, mert Magyarország nem tud politikailag és gazdaságilag olyan forrásokat biztosítani, amelyek - a nem magyar regionális csoportoknak - elegendőek lettek volna a prágai, belgrádi, bukaresti központokkal való szembeforduláshoz. (Ráadásul a nem magyar regionális pártok némelyike kormányra került, illetve a kisebbségi magyar pártok is paktumpolitikára törekedtek a mindenkori kormányzattal.) Így a húszas évek végétől a magyar pártok mindenhol védekező pozícióba szorultak, és budapesti támogatással, a Népszövetségi panaszeljárásokkal hívták fel magukra a figyelmet. A belpolitikában pedig arra törekedtek, hogy a kisebbségi kérdést kivonva a pártpolitikai harcokból valamilyen jogi-politikai szabályozásra bírják a többségi pártokat. Ebben az időszakban, amely a térségben a nemzeti összezárkózások időszakának tekinthető, a budapesti kormánypolitika a határon túli magyar társadalmak belső szervezése, illetve egységesítése felé fordult. A fő cél az adott magyar kisebbségi társadalom minél szélesebb körű lefedése volt. A harmincas évek második felében a kisantanttal folytatott tárgyalások és az egyes szomszédok (Jugoszlávia, Románia) által a kisebbségi kérdésben elindított külön tárgyalások ellenére már a revízió előkészítése állt a középpontban. A Bethlen-kormány a határon túli magyar politikai eliteket a magyar politikai osztály részének, pártjaikat a magyar nemzeti célok képviselőinek tekintette. A határon túli magyar politikusok jó része miközben lojális volt a budapesti politikához, a saját országában is kereste a politikai integráció lehetőségeit a húszas évek végéig.
A budapesti magyarságpolitika és a magyar kisebbségi elitek egymást lefedő-kiegészítő érvelésének legdominánsabb eleme a kisebbségvédelmi szerződésben (1919) előírtak számonkérése, majd a harmincas évek második felében a Népszövetség kisebbségi panaszrendszerének bírálata. Vajdaságban a nyelvhasználati problémákra, Romániában a vonatkozó kisebbségi szerződés előírta székelyföldi kulturális önkormányzat hiányára, Kárpátalja esetében pedig a prágai kormányok által többszörösen megígért, de meg nem valósított közigazgatási autonómiára helyezték a hangsúlyt.
A második - döntően a húszas években domináns - érvelési mód az új nemzetállami központok és az egyes régiók közötti, a nemzetállami egységesítésből következő konfliktusokból indult ki. Romániában a liberális párti, bukaresti gazdasági és politikai elit erdélyi behatolásával szemben az „Erdély az erdélyieké" gondolatkörhöz kerestek szövetségeseket. Szlovenszkó és Kárpátalja esetében a cseh gazdaság és a közigazgatási apparátus behatolása ellen és a szlovák nemzeti mozgalom „őslakos" jogai mellett szálltak síkra. Jugoszláviában pedig a Vajdaság-Belgrád, illetve a Zágráb-Belgrád regionális konfliktusokat próbálták felerősítve megjeleníteni és abban magyarországi, illetve kisebbségi magyar érdekeket érvényesíteni.
A harmadik érvcsoportba az 1918 előtti vagy az impériumváltáskor (annak érdekében) született határozatok számonkérése tartozik. Ezen belül egyrészt az 1918 után többségivé vált nemzeti mozgalmak által megfogalmazott nemzeti követeléseket kérték számon az új nemzeti-politikai elitektől. Másrészt az Osztrák-Magyar Monarchiából való kiváláskor manifesztált politikai célokat vetették egybe a kialakult helyzettel. Harmadrészt az 1918 előtti magyarországi liberális nemzetiségpolitikát vetették össze az utódállamok magyarságpolitikájával.
A külügyminisztériumnak a prágai, bukaresti, belgrádi követségeken keresztül folytatott magyarságpolitikai munkája összekapcsolódott a Miniszterelnökség II. Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának tevékenységével, amelyet 1944-ig Pataky Tibor vezetett. Ez az osztály nem foglalkozott az ausztriai és a nyugati magyarsággal csak a Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában élőkkel, valamint a magyarországi nemzetiségek ügyeivel. Egyrészt napi operatív munkát végeztek: kapcsolattartás, egyes ügyek közvetítése. Másrészt tanácsadói szerepkört töltöttek be és bizonyos témákban összefoglalókat készítettek vagy közvetítettek egyes személyektől vagy társadalmi szervezetektől. A külügyminisztérium a nagyhatalmi központok felé közvetítette a kisebbségi problémákat, illetve a külföldi propagandában működött közre. A közép-európai magyar követségek a húszas évek második felétől építettek ki szoros kapcsolatot a magyar kisebbségi vezetőkkel, rendszeres jelentéseket készítettek a kisebbségi ügyekben. Közvetítő szerepük politikai és információs jellegű volt, és Bethlen miniszterelnöksége alatt kizárólag neki voltak alárendelve. Később pedig a Miniszterelnökség II. osztálya a meghatározó ezekben a kérdésekben. A külügyminisztérium a revízió nemzetközi előkészítésén túl a magyarságpolitikában, a kétoldalú és a nemzetközi kisebbségvédelmi akciók megjelenítője volt. Az előbbi a kisantant államokkal folytatott folyamatos tárgyalásokhoz tartozott. A nemzetközi kisebbségvédelmi munka pedig a Népszövetségi kisebbségi panaszok képviseletében; az Európai Nemzetkisebbségi Kongresszusok támogatásában és a kisebbségjogi propagandában jelent meg.
Bethlen István és Erdélyből származó bizalmasai - akik egy része előbb a béke-előkészítésben vett részt, majd a Miniszterelnökség II. osztályán dolgozott - 1920 tavaszán az „elszakadt Kelet-Magyarországi területek" támogatása érdekében megalapították a Bocskay Szövetséget, amely később Népies Irodalmi Társaságra változtatta a nevét. Mivel tisztázatlan volt a társadalmi szervezetek és a kormányzat viszonya, az 1921. augusztus 12-i kormányülésen elfogadták Bethlen javaslatát a Társadalmi Egyesületek Szövetsége Központjának (TESzK) létrehozásáról. Az intézmény vezetésével Teleki Pált, operatív irányításával, helyetteseként, Papp Antalt bízták meg. A minisztertanácsi határozat leszögezte, hogy a határon túli magyarok ügyeiben kizárólag a miniszterelnök rendelkezhet, meghallgatva egy-egy konkrét kérdés kapcsán az illetékes minisztereket. A központ feladata a határon túli magyarok érdekvédelmével, támogatásával kapcsolatos magyarországi társadalmi tevékenység koordinálása volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Bethlen miniszterelnöksége alatt működő szervezet a Rákóczi Szövetségen (Felvidék), a Szent Gellért Társaságon (Délvidék és a Marostól délre lévő, Romániához került Bánát) és a Népies Irodalmi Társaságon (bánáti rész kivételével a Romániához csatolt kelet-magyarországi területek) keresztül intézte a határon túli magyar társadalmi intézmények támogatását.
A TESzK működését három szakaszra oszthatjuk fel. Az első időszakban, 1921-1925 között, a határon túli magyarokat támogató egyesületi munkát koordinálta, és ugyanezt próbálta véghezvinni a revíziós propaganda terén is. A következő időszakban, 1925-1932 között már csak az egyesületeken keresztül folyó, az anyaországból kiinduló segélyezési munkát szervezte. 1931-től nincs nyoma annak, hogy a határon túli támogatások közvetítésében a TESzK mint koordináló szervezet részt vett volna.
A rendszer működtetésére és a folyósított segélyekre 1921 és 1931 között a központi költségvetés 0,178-0,443%-át fordították, ami méreteit tekintve a külügyminisztérium költségvetésének 10-35%-ával volt egyenlő nagyságú. Az egyes szervezetek nem egyforma arányban részesedtek a megítélt összegből. A felosztás nemcsak az adott területen élő magyarok lélekszámától függött, hanem a támogatandó céloktól és az egyes szervezetek vezetőinek érdekérvényesítő pozícióitól is. A Rákóczi Szövetség (1924 után Felvidéki Egyesületek Szövetsége) főleg politikai célokat szolgáló, a magyar pártok működését, infrastrukturális hátterének megteremtését és fenntartását lehetővé tevő támogatásokat közvetített Csehszlovákia felé. A teljes összegnek csak mintegy 10-12%-át fordította a kultúra és az oktatás céljaira. Ezzel szemben a NIT és a Szent Gellért Társaság költségvetésének túlnyomó része az egyházi (oktatási) és kulturális célok megvalósítására szolgált.
Az egyesületek feladata azonban nemcsak a támogatások közvetítése volt. Információkat gyűjtöttek, könyveket jelentettek meg, sőt a húszas évek végéig kollégiumokat működtettek a magyarországi felsőoktatásban tanuló, határon túlról érkezett hallgatók számára. A Bethlen-éra elmúltával a TESZK dotáció-közvetítő szerepe megszűnt. A kormány átalakította a támogatás szervezeti kereteit, s azt közvetlenül a nagykövetségeken és konzulátusokon keresztül intézte.
A kisebbségi magyar pártok mindvégig szoros kapcsolatot tartottak fenn Budapesttel. Ezt megkönnyítette, hogy a magyarországi kormánykörök támogatását élvező politikai szervezetek stratégiai célkitűzései alapjában véve megfeleltek a magyarországi hivatalos elvárásoknak. Mindkét fél a területi revíziót tartotta a végső célnak, s ennek eléréséig a kisebbségi magyar társadalmak érték-, és pozícióőrzését tekintette legfontosabb feladatának. Kezdetben főleg bizalmi emberek útján tartották a kapcsolatot, a későbbiekben azonban már a magyar nagykövetségek és konzulátusok is lehetővé tették számukra az érintkezést. Politikusaik közül néhányan időről időre Budapesten is megjelentek, s ilyenkor megbeszéléseket folytattak a külügyminisztériumban és a miniszterelnökségen. A magyar kormányok persze mindvégig figyelemmel kísérték a határokon túli magyarság politikai aktivitását, s amikor Budapest szükségesnek látta, be is avatkozott a pártok belső viszonyaiba vagy az általuk követett stratégiába.
Szakirodalom
Angyal Béla: A csehszlovákiai magyarság anyaországi támogatása a két világháború között. Regio, 2000. 3. sz., 133-178.
A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918-1947. Napvilág, Budapest, 2004.
Bárdi Nándor-Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Fórum, Somorja, 2006.
Bárdi Nándor: Magyarország és a magyar kisebbségek az 1918 utáni első években: a magyar külpolitika revíziós céljainak megfogalmazása, a kisebbségi kultúra és politika támogatása. In Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Bárdi Nándor - Fedinec Csilla - Szarka László (szerk.): MTA KI-Gondolat, Budapest, 2008, 52-59.
Bárdi Nándor: Otthon és haza. tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről. Pro-Print Könyvkiadó, 2014, 259-404.
Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió. A kisebbségi kérdés helye a magyar kormánypolitikában. In Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Bárdi Nándor - Fedinec Csilla - Szarka László (szerk.): MTA KI-Gondolat, Budapest, 2008, 84-89.
Jancsó Benedek: A magyar társadalom és az idegen uralom alá került magyar kisebbség sorsa. Magyar Szemle, 1927. 1. sz., 50-57.
Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919-1944. Főszerk. Romsics Ignác. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.
Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Osiris, Budapest, 2001.