Kiss Tamás
Demográfiai folyamatok (erdélyi magyarok a második világháború után)
Népszámlálások, népességszám
Az erdélyi magyarokat érintő népesedési folyamatokra vonatkozó elemzések legfontosabb kiindulópontját a népszámlálási adatok jelentették. Ugyan a nyolcvanas években Magyarországon megjelent írások megkérdőjelezték a népszámlálási adatok hitelességét, és a kilencvenes években ez az interpretáció az erdélyi nyilvánosságban is dominánssá vált,[1] a magyar politikai elit valójában a népszámlálási eredmények alapján reprezentálta saját közösségét.[2] A 2002-es népszámlálást követően pedig magyar részről gyakorlatilag nem kérdőjelezték meg a cenzus-adatok hitelességét.
A 2011-es népszámlálás vonatkozásában a helyzet összetettebb. Egy bürokratikus-adminisztratív értelemben meglehetősen kaotikus folyamat során[3] 19 milliónál alig valamivel több személyt írtak össze az ország területén. A cenzust követően azonban a kormány úgy döntött, hogy ezt a számot kiegészíti a lakosság-nyilvántartóból vett adatokból olyanokkal, akik az adóügyi, a nyugdíjpénztár, az egészségügyi pénztár, a munkaügy, az oktatási minisztérium vagy a szociális támogatásokra vonatkozó nyilvántartások valamelyikében szerepelnek.[4]Az adatbázishoz hozzáadott személyek száma meghaladta az 1,2 milliót. Látszatra logikus feltevés, hogy aki ezekben a nyilvántartásokban szerepel, az az országban tartózkodik. A valóságban azonban ez mégsem igaz. A kiskorúak például Romániában automatikusan egészségügyi biztosítottak, a születés bejelentését követően egészen 18 éves korukig. Tehát ők (amennyiben a születésük Romániában be lett jelentve[5]) egészen biztosan bekerültek az adatbázisba.[6] A 2011-es népszámlálás végleges eredménye így egy, a hagyományos és a regiszter alapú népszámlálás között álló sajátos „hibrid", ami minden bizonnyal igen nagy mértékben becsüli felül az ország népességét.[7]
A nemzetiségi/etnikai statisztikák vonatkozásában az eredmények még kevésbé használhatók. Miközben az etnikai, anyanyelvi és vallási kérdés esetében a válaszmegtagadás kelet-európai viszonylatban egyedülállóan alacsony volt, a regiszterek alapján hozzáadott személyeknek értelemszerűen nincs nemzetiségük. Így (miután jobb híján kénytelenek voltunk elfogadni a népszámlás végleges eredményeit) a magyarok számát a nemzetiségükről nyilatkozók településsoros száma alapján becsültük. Az alábbi táblázat ezt az adatot tartalmazza.
A magyarok száma és aránya Erdélyben és Romániában
a második világháború utáni népszámlálások szerint
| Év | Erdély | Románia | ||
| Fő | % | Fő | % | |
| 1956 | 1.558.254 | 25,1 | 1.587.657 | 9,1 |
| 1966 | 1.597.483 | 23,8 | 1.619.592 | 8,5 |
| 1977 | 1.691.048 | 22,5 | 1.713.928 | 7,9 |
| 1992 | 1.603.923 | 20,8 | 1.624.959 | 7,1 |
| 2002 | 1.415.718 | 19,6 | 1.431.807 | 6,6 |
| 2011 | 1.268.244 | 18,9 | 1.279.201 | 6,4 |
Forrás: Népszámlálási adatok; 2011-re saját számítás népszámlálási adatok alapján
Az erre vonatkozó vizsgálatok a népszámlálási korszerkezetből kiinduló modellszámításokkal becsülték a magyar népesség számának éves alakulását.[8] Ezek alapján a hatvanas évek közepétől rekonstruálható a népességszám alakulása. A magyar népesség (a múlt rendszer népesedéspolitikájának a kontextusában) 1982-ig növekedett, és becslésünk szerint 1 millió 732 ezer főnél tetőzött. Ezt követően elsősorban a születésszámok visszaesése és az elvándorlás, kisebb mértékben pedig az asszimiláció következtében gyors csökkenésnek indult. Ma körülbelül fél millióval - a kiinduló érték 28 százalékával - kevesebb magyar él Erdélyben, mint 1982-ben.
A romániai magyarok számának alakulása
az 1992-es népszámlálás korösszetételéből kiinduló visszaszámlálás alapján
Forrás: Saját számítás
Az erdélyi magyarokra vonatkozó demográfiai vizsgálatokban a 2002-es népszámlálást követően alakult ki egy modell, ami a népességszám alakulását a természetes népmozgalmi folyamatok, a vándormozgalmak és az asszimiláció eredményeként láttatta.[9] Az egyes folyamatok vizsgálata is ezt követően vett nagyobb lendületet. A következőkben az előbb említett (kohorsz-komponens módszerrel végzett) modellszámításokra, illetve ezeknek a vizsgálatoknak az eredményeire támaszkodunk.
Természetes népmozgalom
A természetes népmozgalmi folyamatok viszonylag jól adatolhatók és rekonstruálhatók. A születésszámok esetében kiindulhatunk a népesség koréves szerkezetéből, de a román népmozgalmi statisztikák is regisztrálják a nemzetiségi/etnikai hovatartozást. A vizsgálatok szerint - miközben a demográfiai alapmutatók (termékenység és születéskor várható élettartam) csak kis mértékben térnek el a többségtől - a nyers mutatók szintjén jelentős különbség mutatható ki.
Románia vonatkozásában 1992-ig minden évben pozitív természetes népmozgalmi egyenleget, illetve a népesség számának növekedését regisztrálták. Az erdélyi magyarok esetében azonban már közel tíz évvel korábban, 1983-ban meghaladta az elhalálozások száma a születésekét. 1983 és 1989 között gyakorlatilag 0 összegű természetes népmozgalmi egyenlegről beszélhetünk (ami az elvándorlás felgyorsulása mellett már ekkor népességcsökkenést jelentett). 1989 után a születésszám drasztikus csökkenése[10] és a halálozások számának emelkedése mellett egy igen jelentős (évi 6-8 ezres) természetes népmozgalmi veszteséggel számolhatunk.
A természetes népmozgalmi mutatók alakulása az erdélyi magyarok esetében
Forrás: Saját számítás
A nyolcvanas és kilencvenes években az országosnál kedvezőtlenebb természetes népmozgalmi egyenleg egyik oka a magyar nők átlag romániai alatti termékenysége volt. A múlt rendszerben ennek a fő oka az volt, hogy a különböző nemzetiségek eltérően reagáltak az abortuszt kriminalizáló, illetve a fogamzásgátlási eszközök terjedését akadályozó népesedéspolitikára.[11] Miután a magyarok valószínűleg kevésbé hagyatkoztak korábban az abortuszra, mint születéskorlátozási módszerre és a fogamzásgátlási eszközökhöz is jobban hozzáfértek, az ő esetükben a termékenység kisebb mértékben emelkedett meg. E közben például a romák esetében (akik sem a fogamzásgátlási szerekhez, sem az illegális abortusz-csatornákhoz nem fértek hozzá) az emelkedés jóval az országos átlag feletti, és egyes években valóban közelítette a természetes termékenység szintjét (az egy nőre vetített 6 gyermeket).
A teljes termékenységi arányszám alakulása a visszaszámolás alapján
Forrás: Nemzeti Statisztikai Hivatal; saját számítás
A rendszerváltást követően a termékenység különbségei kiegyenlítődtek, és az adatok szerint a születéskor várható élettartam vonatkozásában sem volt jelentős különbség a magyarok és románok között. A természetes népmozgalmi egyenleg azonban ilyen körülmények között is jóval kedvezőtlenebb volt az országosnál. Míg országosan évi -1,9, addig a magyarok vonatkozásában -5,2‰ ezrelékes volt a természetes népmozgalmi egyenleg. Ennek oka, hogy a korábbi periódusok kisebb termékenysége, illetve nagyobb mértékű elvándorlása következtében kedvezőtlenebb volt a kiinduló korszerkezet.[12]
A legfontosabb természetes népmozgalmi mutatószámok
Románia és az erdélyi magyarok esetében a rendszerváltást követően
|
|
| Teljes termékenységi arányszám | Születéskor várható élettartam | Természetes népmozgalmi veszteség | |
| Szám | ‰ (éves átlag) | ||||
| 1992-2002 | Románia | 1,450 | 69,9 | -303 838 | -1,3 |
|
| Erdélyi magyarok | 1,371 | 69,9 | -89 247 | -5,8 |
| 2002-2011 | Románia | 1,311 | 72,3 | -146 146 | -1,9 |
|
| Erdélyi magyarok | 1,366 | 72,4 | - 66 870 | -5,2 |
Forrás: Nemzeti Statisztikai Hivatal; saját számítás
Migrációs folyamatok
Románia a második világháborút követően kibocsátó ország volt, amit nem értek jelentős bevándorlási hullámok. A 2011-es népszámlálás adatai szerint a külföldön születettek száma mindössze 150 ezer fő. Közülük a legnagyobb csoportot a Moldvai Köztársaságból származók teszik ki, 37 ezer fővel. A külföldön születettek többsége a diaszpórában napvilágot látott román (gyermek).
Az elvándorlás ezzel szemben már a szocialista periódusban jelentékeny volt. Az ötvenes évek végétől 1989-ig a hivatalosan kivándorlók száma is meghaladta a 700 ezret. A múlt rendszerben ugyanis a migrációs politika célja nem a kivándorlók számának minél alacsonyabban tartása, hanem szelektálása volt (Horváth 2004: 63). Románia esetében az etnikai szelekció bizonyult a legfontosabbnak, így a kivándorlók többsége a nemzeti/etnikai kisebbségek soraiból került ki. Előbb a zsidó, majd a német közösség nagymértékű elvándorlására/elvándoroltatására került sor.[13] A magyar nemzetiségű kivándorlók a statisztikák szerint a nyolcvanas évek végéig az össznépességen belüli arányukhoz képest nem voltak felülreprezentáltak. A romániai menekültek 1986-tól kezdtek nagy számban Magyarországra áramlani. Kezdetben az országnak inkább tranzitszerepe volt: néhány létező csatornán keresztül a menekültek Nyugat-Európába kíséreltek meg eljutni, miután azonban ezek a csatornák elzáródtak, tömegesen rekedtek Magyarországon (vö. Regényi-Törzsök 1988). Bár a kérdést jogilag csak 1989-ben szabályozták, 1987-től gyakorlattá vált, hogy az ország nem adta ki őket a román hatóságoknak. 1988 végére a romániai menekültek száma elérte a 20, 1989 végére pedig a 36 ezret, miközben a hivatalos úton Magyarországra érkezők száma is emelkedett. Ez tükröződik abban, hogy míg 1980-ban 866, 1987-ben már 6499 román állampolgárt honosítottak (Szőke 1992: 308). A legális kiáramlás 1990-ben is folyatódott, a nem hivatalos úton érkezők között pedig a márciusi marosvásárhelyi eseményeket követően a magyarok aránya elérte a 97 százalékot[14] (uo. 312). A magyarok kivándorló népességen belüli arányának emelkedése a hivatalos romániai statisztikákban is tükröződött, ha azonban az illegális migrációt is számításba vesszük, a magyarok esetében 1987 és 1991 között kivándorlási és menekülthullámról beszélhetünk. Az erdélyi magyarok 1964 és 1992 közötti migrációs veszteségét a modellszámítás segítségével 132 ezer főre becsültük, amiből 109 ezer fő 1977 és 1992 között, 85 ezer pedig 1987 után távozott.
Az erdélyi magyarok vándormozgalmi vesztesége 1964 és 2011 között
| 1964-1992 | 132 ezer |
| 1992-2002 | 106 ezer |
| 2002-2011 | 110 ezer |
| Összesen | 348 ezer |
Forrás: Saját becslés (modellszámítás alapján)
A rendszerváltást követően a romániai migráció intenzívebbé vált, és egyben a jellege, összetétele is megváltozott. A kilencvenes években ugyanakkor a magyarok továbbra is erősen felül voltak reprezentálva a migráns népességen belül. A népmozgalmi adatokból kiindulva 1992-2002 között az ország teljes migrációs vesztsége 825 233 fő volt, ami évi átlagban -3,6 ezrelékes migrációs egyenlegnek felel meg. A magyarok vonatkozásában a migrációs vesztesége 106 ezer főt tett ki, ami éves átlagban -6,6 ezrelékes migrációs egyenleget jelent. Ez azt is jelenti, hogy 1992-ben durván számolva a migrációs vesztség 13 százaléka esett a népesség 7,2 százalékát kitevő magyar közösségre.
Az ezredfordulót követően azonban a romániai migrációs kontextus alapjaiban alakult át azzal, hogy az ország nagyon intenzíven kapcsolódott be a nemzetközi migrációs folyamatokba. Lengyelország mellett Románia vált a legfontosabb kelet-európai kibocsátó országgá. A népszámlálás előzetes adatai szerint az ország migrációs vesztesége 2,4 millió fős volt, ami többé-kevésbé összhangban volt a fő célországok bevándorlási statisztikáival. Ez éves átlagban -11,4 ezerlékes migrációs egyenleget jelentett. Ugyancsak az előzetes adatok alapján 110 ezresre becsültük a magyarok vándormozgalmi veszteségét, ami az országosnál alacsonyabb 8,3 ezrelékes migrációs veszteséget jelentett.[15]
Asszimilációs folyamatok
Demográfiai hatásait tekintve az asszimilációs folyamatok (az elvándorláshoz és a természetes népmozgalmi veszteséghez viszonyítva) mindenképpen másodlagosak. Ebben az erdélyi magyar közösség nagymértékben különbözik a dél-szlovákiaitól, ahol az etnikai határok elmosódottabbak, a szlovákok irányába történő asszimiláció, illetve reklasszifikáció pedig sokkal nagyobb mértékűnek tűnik. Gyurgyík (2004; 2012) elemzései szerint itt ez a népességcsökkenés legfontosabb oka.
Az erdélyi demográfiai vizsgálatok fogalmilag az asszimiláció három fajtáját különböztették meg (Szilágyi 2002; 2004). (1) Az első az auto-identifikáció megváltozása, vagyis a nemzetiségváltás. (2) A második a korábbi hetero-identifikációval nem egyező auto-identifikáció.[16] Ez az az eset, amikor a felnőtté vált gyermek nem azonosul azzal az etnikai kategóriával, ahová a szülei korábban helyezték. (3) Végül a harmadik eset az etnikai reprodukció csökkenése. Ez azt jelenti, hogy a magyar szülők nem képesek saját etno-kulturális jegyeiket a gyermekeikre átörökíteni.
Az asszimilációnak ezeket az operacionális meghatározásait a kutatók szorosan a népszámlálásokhoz kapcsolódva használták. Ebben a vonatkozásban azt szükséges világosan tudatosítani, hogy a népszámlálás politikai, diskurzív kontextusa sokszor messzemenően befolyásolja a végeredményt.[17] A népszámlálási adatsorokban bekövetkező változások mögött nem is mindig húzódnak meg a kategorizációs, identifikációs gyakorlatot „reálisan" (lokális szinten, illetve a mindennapokban) befolyásoló társadalmi folyamatok. A roma-magyar, vagy sok esetben a sváb-magyar relációról keveset árulnak el a népszámlálási adatok (amelyekben egyetlen identitás-kategória választható). A népszámlálások szervezésében, illetve a kérdezők toborzásában, koordinálásában és fizetésében szerepet játszó önkormányzatokon például sok múlik ebben a tekintetben. Székelyföldön sok magyar önkormányzat számára prioritást jelentett a helyi magyar nyelvű romák magyarként való kategorizációja. Így bizonyos esetekben a 2011-es népszámlálás egyenesen kevesebb romát talált, mint az előző cenzusok. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a romák és a nem romák a mindennapokban is közelebb kerültek volna egymáshoz. Más esetekben megjelennek a romák az adatsorokban, miközben korábban nem voltak statisztikailag jelen, de nem biztos, hogy ebből a romák „disszimilációjára" messzemenő következtetéseket vonhatunk le. Összességében a 2011-es népszámlálás során a magyarok roma disszimilációból származó veszteségét 2514 főre becsültük, ami azonban önmagában a tényleges etnikai folyamatokról nagyon keveset mond el.
Román-magyar vonatkozásban az asszimilációs folyamatok iránya egyértelműebb, fő csatornája pedig a vegyes házasság, illetve az itt született gyermekek reklasszifikációja. Miközben a homogén magyar családok esetében a gyermekek etnikai hovatartozása a legtöbb esetben természetes, születéstől fogva adott dolognak tűnik, az etnikailag vegyes családokban sokkal erősebb a választás motívuma. Amennyiben egy társadalomban az etnikai kategóriák/csoportok között hierarchikus viszony áll fenn, a választások általában (statisztikailag) a hatalmi hierarchiában fennebb lévő, illetve a magasabb presztízsű etnikumok irányában mutatnak.[18] Román-magyar viszonylatban is ez a helyzet. A vegyes házasságban élő gyermekek kevesebb mint 30 százalékát kategorizálják a népszámlálások során a szüleik magyarként. Ez elsősorban a szórványban, illetve vegyes etnikumú területeken élő magyar közösségek reprodukciós képességét érintik, ahol a választások még inkább a többség irányában konvergálnak, és ahol a magyarok jelentős hányada román házastársat választ/kap magának.
Szakirodalom
Brubaker, Rogers: Migrations of Ethnic Unmixing in the ‟New Europe". International Migration Review, 1998, 32 (4), 1047-1065.
Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma. Magyar Nyelvőr, 1982. 7. sz., 38-50.
Dávid Zoltán: A mai Kovászna megye népességének alakulása 1910-1969. In A Magyarságkutató Intézet évkönyve 1989. Budapest, 1988, 105-119.
Finnäs, F. - O'Leary, R.: Choosing for the children: The affiliation of the children of minority-majority group intermarriages. European Sociological Review, 2003, 19(5), 483-499.
Ghețău, Vasile: Recensământul și aventure INS cu datele finale. Cursdeguvernare.ro 07.08.2013 (http://cursdeguvernare.ro/recensamantul-si-aventura-ins-prin-datele-finale.html)
Gyurgyík László -Kiss Tamás: Párhuzamok és különbségek. A második világháború utáni erdélyi és szlovákiai magyar népességfejlődés összehasonlító elemzése. EÖKIK, Budapest, 2010.
Horváth István: A migráció hatása a népesség előszámítására. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 24-35.
Jenkins, Richard: Social Identity. Routledge, 2008.
Kertzer, David I. - Arel, Dominique: Census and Identity. The Politics of Race, Ethnicity and Language in National Censuses. Cambridge University Press, Cambridge, 2002.
Kiss Tamás: A népességfogyás „kontextusa" - válasz Varga E. Árpád vitaindító tanulmányára. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 36-59.
Kiss Tamás - Barna Gergő: Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012.
Kligman, Gail: The Politics of Duplicity: Controlling Reproduction in Ceausescu's Romania. University of California Press, Berkeley, 1998.
Kocsis Károly: A magyarság határainkon túl. Erdély. Élet és Tudomány, 1989. 15. sz., 460-463.
Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl a Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991.
Laitin, David D.: "Marginality: A Microperspective." Rationality and Society, 1995, 7: 31-57.
Lee, Ronald: Reflections on Inverse Projection. Its Origins, Development, Extensions and Relation to Forecast. In Barbi-Bertino-Sonnino (eds): Inverse Projection Techniques: Old and New Approaches. Springer, Berlin, 2004.
Nyárádi R. Károly: Erdély népesedéstörténete. Központi Statisztikai Hivatal Levéltára, Budapest, 2003.
Szilágyi N. Sándor: Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról, különös tekintettel az asszimilációra. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 64-96.
Szilágyi N. Sándor: Az asszimiláció és hatása a népesedési folyamatokra. In Kiss Tamás (szerk.): Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó - RMDSZ Ügyvezető Elnökség, Kolozsvár, 2004, 157-235.
Varga E. Árpád: Fejezetek Erdély népesedéstörténetéből. Püski Könyvkiadó, Budapest, 1998a.
Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992). I-V. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998b, 2000, 2001, 2002.
Varga E. Árpád: A romániai magyarság népességcsökkenésének okairól. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 3-16.
Wimmer, Andreas: Ethnic Boundary Making. Institutions, Networks, Power. Oxford University Press, Oxford, 2012.
Jegyzetek
[1] Lásd Nyárádi (2003, 534-536); Dávid (1982, 1988); Kocsis (1989); Kocsis-Kocsisné (1991). Ehhez a konszenzushoz képest egy a demográfiai realitásokhoz közelebb álló megközelítés jellemezte Varga (1998a) írásait.
[2] A kilencvenes években a magyar politikusok hivatalos megnyilatkozásaikban ragaszkodtak a 2 milliós számhoz, ezt azonban egyáltalán nem „gondolták már komolyan". Az RMDSZ 1994-ben kapta kézhez az 1992-es népszámlálás (hivatalosan nem publikált) településsoros adatait. Ezt követően minden bürokratikus-szervezési feladat során ezekre támaszkodott. Egyrészt mivel hitelesnek fogadta el, másrészt mivel semmilyen reális alternatívája nem volt a népszámlálási adatoknak. A népszámlálások településsoros adatait Varga E. Árpád rendszerezte és hozta nyilvánosságra. (Varga 1998b, 1999, 2000, 2001, 2002).
[3] A szabálytalanságok és a kapkodás kiterjedtek a népszámlálási körzetek kialakítására, a kérdezők képzésére és koordinálására. Az egyik legkirívóbb eset, hogy a népszámlálást közvetlenül megelőzően teljesen ellentmondó információkat bocsátott ki a Statisztikai Hivatal arról, hogy kötelező-e bemondani a személyi számot (lásd: http://www.hotnews.ro/stiri-esential-10494354-declararea-cnp-ului-recensamant-nu-este-obligatorie-inregistrarea-poate-face-fara-ins.htm). A másik eset, hogy az „önkitöltős kérdőívet" menet közben vezették be, de csak Bukarestben. Ennek a módja az volt, hogy a kérdezett kinyomtathatta a kérdőíveket, azokat beszkennelhette és elküldhette egy e-mail címre. Mivel az önkitöltős kérdőívek fogadására semmilyen informatikai platform nem volt kialakítva, teljesen ellenőrizhetetlenné vált, hogy ki töltötte ki és ki nem a kérdőíveket, ami a közben a háztartásokat lejáró összeírók munkáját nagyban zavarta.
[4] A módszertanról lásd Ghețău (2013).
[5] A külföldön született gyermekeket is kénytelenek bejelenteni a szüleik Romániában, amennyiben csak román állampolgársággal rendelkeznek. Ellenkező esetben a gyermekek hontalanok lennének.
[6] Ezt az anomáliát az adatbázishoz újonnan hozzáadottak korszerkezete is tükrözi. Messze a kiskorúak vannak közöttük a legtöbben. 30 ezer 0 évest, 19 ezer 17 évest, míg csak 9 ezer 18 évest adtak hozzá az adatbázishoz.
[7] A román migráció célországainak bevándorlási statisztikái szerint a külföldön élő román állampolgárok száma meghaladja a 3 milliót. Így az ország tényleges lakossága (a népszámlálás meghatározása szerint, ami a tényleges lakónépességet veszi alapul) minden bizonnyal jóval 19 millió alatti, de az is elképzelhető, hogy a 18 milliót sem éri el.
[8] A kohorsz-komponens módszer a népesség-előreszámítások legelterjedtebb módszere. Ennek fordítottját, a retrospektív projekciót (inverse projection) a történeti demográfiai vizsgálatok alkalmazzák (Lee 2004). Az erdélyi magyarokra elvégzett retrospektív projekció módszertanát lásd Gyurgyík-Kiss (66-70).
[9] Lásd Varga (2002); Szilágyi (2002); Horváth (2002); Kiss (2002).
[10] 1989-ben 22 ezer, 1992-ben már csak 14 ezer magyar gyermek született.
[11] Lásd erről Kligman (1998). A szerző hangsúlyozza, hogy kutatása alapján kijelenthető, hogy a román népesedéspolitika mögött nem voltak eugenikai megfontolások, vagyis nem kezelték differenciáltan a különböző etnikumokhoz vagy rétegekhez tartozó nőket.
[12] Lásd bővebben Kiss-Barna (2012).
[13] Brubaker (1998) rámutatott, hogy a befogadó országok (Németország és Izrael) etnikai szempontból szelektív bevándorlás-politikája legalább ekkora szerepet játszott.
[14] A megelőző években a menekültek 75 százaléka vallotta magát magyarnak.
[15] A („mesterségesen felpumpált") végleges adatok alapján a népességszám nagyobb, és a migrációs egyenleg kisebb. A különbség a magyarok esetében is több mint 50 ezer fő. Ezek azonban nem tekinthetők reális adatoknak.
[16] Wimmer (2012) - Jenkins (2008) identifikáció-kategorizáció megkülönböztetésére támaszkodva - az asszimiláció és a reklasszifikáció között tett különbséget. Ez utóbbi alatt (Szilágyihoz nagyon hasonlóan) a szülők általi hetero-identifikációt értette.
[17] Lásd Kertzer-Arel (2002).
[18] Lásd Laitin (1995); Finnäs- O'Leary (2003).