Az asszimiláció a 20. század első felében vált a nyugati (elsősorban az amerikai) társadalomtudományok egyik kulcsfogalmává. A máig ható klasszikus asszimiláció-elméletek (Park-Burgess 1921; Gordon 1964) az etnikumközi kapcsolatok ciklusairól beszéltek. E szerint a bevándorlás, illetve hódítás által egymással kapcsolatba kerülő etnikumok viszonya kezdetben kompetitív, illetve konfliktusos, amit az akkomodáció és a - mintegy szükségszerűen bekövetkező - asszimiláció követ. Az asszimiláció szükségszerűségét fókuszba állító szociológiai elméletek a bevándorlók integrációját és emancipációját a(z amerikai) „mainstream"-hez való hasonulásban láttató közpolitikákkal mutattak nagyfokú párhuzamosságot.
A hetvenes évektől kezdődően, az úgynevezett differencialista fordulat következtében az asszimiláció fogalma sokat veszített korábbi vonzerejéből. A társadalomtudományos és humán értelmiség körében divatos elméletek a bevándorlók vizsgálatában az asszimilációval a diaszpóra-közösségeket, illetve a transznacionális szerveződéseket állították szembe. Ezek a korábbi asszimilációs paradigmával szemben, amely a befogadó társadalomba való egyenes vonalú integrációra koncentráltak, a kibocsátó országgal fenntartott társadalmi kapcsolatok tartósságát és a bevándorlók tartós társadalmi köztességét hangsúlyozták. Egy másik terület, ahol az asszimiláció-elméletek kérdésessé váltak, az etnikumközi viszonyok (a migrációkutatásnál tágabb) szociológiája, ahol a kulturális hibriditás fogalma, illetve a többes kötődéseket előtérbe állító elméletek váltak népszerűvé. Végül a migránsok, illetve kisebbségek integrációja vonatkozásában a multikulturalizmus vált népszerűvé, és egyre kevésbé számított politikailag korrektnek az asszimilációs folyamatokat néven nevezni. McGarry-O'Leary-Simeon (2008) ugyanakkor a „hamis multikulturalizmus" jelenségére is felhívja a figyelmünket. Ez alatt azt értik, amikor egy sor nyugati országban a valójában integracionista (vagy akár asszimilacionista) közpolitikák társulnak a multikulturalitás politikailag korrekt retorikájával. A szerzők szerint egyszerű eldöntenünk, hogy „hamis multikulturalizmussal" állunk-e szembe, ha a kisebbségi közösségek kulturális reprodukcióját segítő intézményrendszerre összpontosítunk. A tényleges multikulturalizmusnak (amely az egyes etnikai csoportokat közösségként ismeri el) minimálfeltétele például az államilag finanszírozott kisebbségi nyelvű oktatás. Ennek hiányában a multikulturalizmus humánértelmiségiek által forgalmazott üres szólam marad.
Az ezredfordulót követően több olyan munka született, amely az asszimiláció fogalmának hasznossága mellett érvelt, és azt a kurrens társadalomtudományos nyelvezettel összhangba hozta. (Brubaker 2002; Alba-Nee 2003). Egyrészt már a klasszikus asszimiláció-elméletekben (Gordon 1964; Yinger 1981) megjelent, hogy a folyamatot elemeire kell bontani, és nem szabad törvényszerű, lineáris folyamatként elképzelni. Yinger például a következő dimenziókat jelöli meg: kulturális asszimiláció (akkulturáció), pszichológiai asszimiláció (identifikáció), strukturális asszimiláció (integráció), biológiai asszimiláció (amalgamáció). Másrészt Alba-Nee (2003) azt hangsúlyozták, hogy az etnikumok közötti kontaktus folyamán nemcsak a kisebbség, hanem a többség (a társadalmi mainstream) is változhat. Végül Brubaker (2002) az asszimiláció teljes és szerves képzetével annak általános és elvont" fogalmát állította szembe. Ez nem a végeredményre, hanem a folyamatjellegre helyezi a hangsúlyt; és arra összpontosít, hogy az asszimiláció elsősorban nem egyénekkel, hanem népességekkel történik, és az intergenerációs etnokulturális reprodukció képességének a csökkenését jelenti. Ez azt is jelenti, hogy az asszimiláció elmélete egyben mindig az etnokulturális reprodukció elmélete is.
A magyar társadalomkutatás vonatkozásában az asszimiláció egy ideológiailag sokrétűen terhelt és vitatott fogalom. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a kutatások a magyarországi zsidóság és a Trianont követően kisebbségbe került magyar közösségek vonatkozásában egyaránt alkalmazzák a fogalmat, miközben a két esetben eltérő ideológiai és érzelmi jelentéstartomány társul hozzá. A zsidóság vonatkozásában sok évtizedes múltja van a mély politikai jelentőséggel bíró „megtörtént, vagy nem történt meg a magyar zsidóság asszimilációja" típusú vitának. A vitatkozó felek sokszor (kimondatlanul is) a zsidóság magyar nemzetben, illetve politikai közösségben való teljes jogú tagságát jelölték meg tétként, ami a zsidó asszimiláció, illetve disszimiláció dogmáihoz vezetett, és sok esetben lehetetlenné tette az értelmes párbeszédet. Ezeken a dogmákon - az angolszász asszimiláció-kutatás eredményeire támaszkodva - Hanák (1984), illetve Karády (1997) vizsgálatai léptek túl. Kovács Éva a kilencvenes években szintén az asszimiláció irodalmára, illetve az asszimiláció-disszimiláció fogalompárra alapozta a két világháború közötti kassai zsidóság identitásépítési gyakorlatainak vizsgálatát. Később a hibriditás post-colonial studies-ból kölcsönzött fogalmának bevezetését javasolta (vö. Kovács 2004, 2002).
A kisebbségi magyar közösségek vonatkozásában elsőként Biczó (2000; 2009) munkásságát kell kiemelnünk, aki arra mutatott rá, hogy a kisebbségi (illetve magyarországi) elitek asszimilációval kapcsolatos perspektívája radikálisan eltér a fent vázoltaktól. A fogalom utóbbi évtizedekben végbement újraértelmezése ellenére (vagy amellett) kijelenthetjük, hogy az asszimiláció alatt a nemzetközi szakirodalom a többség és a kisebbségek együttélésének egy olyan analitikus és normatív modelljét érti, amely a hozzá fűzött remények szerint szavatolja a társadalmi tér folytonosságához szükséges kulturális egyneműséget, megszünteti a kisebbségi csoportok gazdasági, társadalmi marginalitását, és bekapcsolja őket a fejlődés főáramába. Ezekben a modellekben az asszimiláció a társadalmi felemelkedés útja a kisebbségek számára. Az asszimiláció domináns olvasata pedig egy emancipatorikus narratíva. Miközben az asszimiláció a nyugati társadalomtudományokban az emancipáció útja, a kisebbségi elitek számára teljesen más értelmezést nyer. Erdélyben az asszimilációval kapcsolatos fogalomalkotás nem választható el az elit azon politikai törekvésétől, hogy a magyar közösséget, mint Kisebbségi Társadalmat nemzeti-etnikai alapon intézményesítse. Ilyen körülmények között az asszimiláció (mivel általa „fogy a magyar") természetszerűen veszteségként jelenik meg. Biczó ezt az etnikai elitperspektívát éles kritikával illette, mondván, hogy a hétköznapokban az asszimilációs folyamatok által érintett magyarok nem „veszteségként", vagy „romlott magyarként" tekintenek magukra. Miközben Biczó kritikája sok szempontból jogos, a makroszemléletű demográfiai és szociológiai vizsgálatokban, illetve a magyar nyelvű intézményrendszer fenntarthatóságát érintő közpolitikai célú vizsgálatokban az asszimiláció „veszteség-narratívaként" való percepciója nehezen haladható vagy kerülhető meg.
A kisebbségi magyar közösségeket érintő empirikus asszimiláció-vizsgálatok sorában Gyurgyík (2004), illetve Szilágyi (2002; 2004) munkái emelhetők ki. Gyurgyík Délnyugat-Szlovákiában végzett kérdőíves vizsgálatot, és az asszimilációt a különböző generációk (értsd kérdezettek szülei - kérdezettek - kérdezettek gyermekei) etnokulturális jegyeinek az összehasonlításán keresztül mérte. Vizsgálatában Yinger (1981) négydimenziós modelljéből indult ki, és empirikus mutatói a nemzetiségi bevallás (identifikáció), az anyanyelv és nyelvhasználat, az etnikai homogámia és az iskola nyelve voltak. Módszertani szempontból lényeges, hogy Gyurgyík egy terület teljes (és nem magyar) népességén mérte a fenti mutatókban bekövetkezett változást. Szilágyi a demográfiai vizsgálatokban használható operatív asszimiláció-fogalmat dolgozott ki. Kérdése az volt, hogy milyen konkrét események történhetnek két adatfelvétel (népszámlálás) között, amelyek egy kisebbségi közösség számát csökkentik, és asszimilációként foghatók fel. Az első két típus - az auto-identifikáció változása, illetve a korábbi hetero-identifikációval nem egyező auto-identifikáció (amikor például egy magyarként regisztrált kiskorú később a többségi nemzethez sorolja magát) - valójában a nemzetiségi önbevallás változását taglalja. A harmadik eset az etnikai reprodukció csökkenése, ez azt az esetet jelöli, amikor a szülők nem tudják (vagy nem akarják) utódaikra átörökíteni saját csoport-hovatartozásukat, illetve az azt lehetővé tevő kulturális és nyelvi eszköztárat. Szilágyi megjegyzi, hogy Erdélyben ez utóbbira tömeges méretben a magyar-román vegyes családokon belül kerül sor.
A következőkben az erdélyi magyarokat érintő asszimilációs folyamatok két legfontosabb intézményes csatornáját, a román-magyar vegyes házasságot, illetve a gyerekek román nyelven történő oktatását fogjuk tárgyalni. A kérdés természetesen a másik oldalról is megközelíthető, vagyis az is kijelenthető, hogy az etnikai homogámia, illetve a magyar nyelvű oktatási hálózat Erdélyben a magyar etnokulturális reprodukció két legfontosabb intézménye. Ahol a fiatalok döntő többsége magyar párt választ magának, illetve a gyermekek döntő többsége magyar nyelvű oktatásban részesül, a többség irányába történő asszimiláció igen korlátozott. E tényezők megoszlása nagy mértékben eltér regionálisan.
A Székelyföldön a vegyes házasságok aránya 5 százalék alatt van, és a vegyes családokon belüli etnikai szocializáció is jóval kiegyenlítettebb. Akik itt nőnek fel vegyes házasságban, nagy eséllyel elsajátítják a magyar nyelvet, illetve az utolsó rendelkezésünkre álló népszámlálási adat (2002) alapján a vegyes családokban élő gyermekeket fele-fele arányban regisztrálják magyarként, illetve románként. Ez arra utal, hogy a vegyes házasság ebben a régióban nem jelent feltétlenül asszimilációs kockázatot. Ezt a kiterjedt (és sok helyen többségi alternatíva nélküli) oktatási rendszer is támogatja. A magyar gyermekek majdnem 100 százaléka magyarul kezdi el a tanulmányait, és az is egyedi helyzet, hogy az oktatási szinteken felfele haladva nem csökken jelentősen a magyar nyelven tanulók aránya.
A román tannyelvű elemi iskolába járó magyar gyermekek, a román párú vegyes házasságra lépők és a vegyes családokban magyarként regisztrált gyermekek aránya megyék és régiók szerint
| Régió | Megye | Magyarok aránya* | Román elemi iskolába járók aránya** | Román párú vegyes házasságra lépők aránya *** | Magyarként regisztrált gyermekek a vegyes házasságokban*** |
| Székelyföld | Hargita | 85,0 | 99,5 | 3,5 | 48,0 |
| Kovászna | 73,6 | 98,5 | 5,4 | 54,3 | |
| Összesen | 80,6 | 99,2 | 4,3 | 50,9 | |
| Közép-Erdély | Maros | 38,0 | 95,5 | 13,9 | 35,6 |
| Kolozs | 15,8 | 62,5 | 26,8 | 28,0 | |
| Összesen | 25,6 | 85,6 | 17,9 | 31,8 | |
| Partium | Bihar | 25,1 | 77,8 | 16,9 | 37,0 |
| Szatmár | 34,3 | 77,0 | 18,0 | 42,6 | |
| Szilágy | 23,1 | 85,8 | 13,0 | 32,2 | |
| Összesen | 27,5 | 78,9 | 16,7 | 37,3 | |
| Észak-Erdély | Máramaros | 7,3 | - | 43,9 | 30,1 |
| Beszterce-Naszód | 5,2 | 47,0 | 42,1 | 29,4 | |
| Összes | 6,5 | - | 42,7 | 29,8 | |
| Dél-Erdély | Brassó | 7,7 | 62,5 | 38,0 | 24,5 |
| Fehér | 4,6 | 79,6 | 26,4 | 22,8 | |
| Szeben | 2,9 | 39,0 | 59,1 | 24,4 | |
| Hunyad | 4,1 | 55,0 | 63,4 | 22,1 | |
| Összes | 5,1 | 65,1 | 44,2 | 23,1 | |
| Bánság | Temes | 5,5 | 30,4 | 59,8 | 29,4 |
| Arad | 9,0 | 54,6 | 42,1 | 29,1 | |
| Krassó-Szörény | 1,1 | - | 64,6 | 23,7 | |
| Összes | 5,7 | 42,3 | 51,4 | 29,1 | |
| Erdély összesen | 18,7 | 85,9 | 17,0 | 32,3 | |
*2011-es népszámlálási adat (lásd Etnikai arányok szócikk)
** Oktatásügyi Minisztérium: a 2005-2009 közötti tanévek átlaga
*** Népmozgalmi adatok 2002-2007
**** 2002-es népszámlálási adat
Közép-Erdélyt (különösen Kolozs megyét) már egészen más arányok jellemzik. A vegyes házasságok aránya a teljes területen 18, Kolozs megyében 27 százalék. A vegyes házasságban felnövő gyermekek csupán alig kétharmadát regisztrálták magyarként, és minden bizonnyal ennél kevesebb, aki a magyar nyelvi készségeket valóban elsajátítja. A oktatási karrierjüket magyar nyelven kezdők aránya Maros megyében meghaladja a 95 százalékot, Kolozsban azonban nem éri el a kétharmadot. Különösen a Kolozs megyei arányok már arra utalnak, hogy a magyar közösség csak részlegesen képes önmaga generációs etnokulturális reprodukciójára. Kolozs megyében amúgy a vegyes házasságot kötők aránya az 1992-2002 közötti periódushoz viszonyítva nagy mértékben emelkedett (ekkor még csak 21 százalékos volt). A román oktatásban résztvevők arányának emelkedése ennél is nagyobb mértékű. Ez elsősorban azzal függ össze, hogy „Erdély fővárosában", a jelenleg 16 százalékban magyar Kolozsváron felgyorsultak az asszimilációs folyamatok.
A Partiumban a Kolozs megyeinél alacsonyabbak, a Maros megyeinél magasabbak a tárgyalt mutatók. A vegyes házasság, illetve a gyermekek román iskolába járatása elsősorban a térség nagyvárosaira (Nagyvárad és részben Szatmárnémeti) jellemzőek. Összességében elmondható, hogy a térségben (Magyarország gazdasági teljesítményének hanyatlásával) az utóbbi évtizedben megváltozott a magyarok és románok közötti szimbolikus hierarchia. Ha nem is a szlovákiaihoz hasonló egyértelműséggel, de nagymértékben csökkent a „magyarság" presztízse, ami felgyorsíthatja a többség irányába történő (kulturális, strukturális stb.) hasonulást.
A többség vonzása azonban az úgynevezett szórványterületeken (Bánság, Dél- és Észak-Erdély) a legerősebb. Ezeken a területeken ugyan nagyszámú (a 2011-es népszámlálás szerint 216 ezer) magyar él, de arányuk megyei szinten sehol nem éri el a 10 százalékot. A magyar identitás és nyelvi-kulturális repertoár újratermeléséhez szükséges intézményrendszer is hiányos. Az utóbbi években (részben, de nem csupán a csökkenő gyermekszám következtében) a magyar nyelvű oktatási hálózat nagyfokú leépülése tapasztalható, ami a vegyes házasságok mellett egy olyan tényező, ami a generációs etnokulturális reprodukció esélyeit a minimálisra csökkenti.
A magyar nyelvű oktatási rendszer etnokulturális reprodukcióban (illetve asszimilációban) betöltött szerepe a nemzetközi szakirodalom felől is könnyen belátható (lásd Brubaker és mtsai 2006; Brubaker 2009). A magyar nyelvű oktatási rendszernek úgy a kulturális és nyelvi reprodukcióban, mint a magyar-domináns személyes kapcsolatháló kialakításában kulcsszerepe van. Az etnikai vegyes házasságnak a legfőbb asszimilációs csatornaként való megjelölése azonban problematikusnak tűnhet. A klasszikus többdimenziós asszimiláció-elméletekben (Gordon 1964) a vegyes házasság az asszimilációs folyamat utolsó fázisa, betetőzése, és mint ilyennek, van egy sor társadalmi előzménye. Ahhoz, hogy bekövetkezzen, tömegessé váljon, előzőleg szükség van az etnikailag vegyes találkozási felületek (lokális házassági piacok) és interakciók megjelenésére, illetve a többségi nyelvi-kulturális repertoár elsajátítására, amelyek lehetővé teszik, hogy a párválasztás vegyes vagy dominánsan többségi közegben történjen. Másrészt az sem magától értetődő, hogy a vegyes házasság következményei az asszimiláció fogalmán keresztül értelmezhetők. Elképzelhető lenne, hogy a vegyes házasságok gyakoribbá válása a köztes identitások terjedéséhez és megszilárdulásához vezessen.
A lehetséges ellenvetések dacára a vegyes házasság kitüntetett szerepe az asszimilációban (illetve az etnikai homogámiáé az etnikai reprodukcióban) empirikus értelemben meglehetősen egyértelmű. A nemzetállami intézményrendszer működésének lényege, hogy a többségi és kisebbségi kategóriák között egy alapvetően aszimmetrikus viszonyt hoz létre, ami a vegyes kapcsolatokon belüli „erőviszonyokat" is meghatározza. Természetesnek tűnik például a román és a magyar nyelvek közötti aszimmetria, vagyis, hogy míg a magyaroknak meg kell tanulniuk az állam nyelvét, a velük együtt élő románokat semmi nem készteti a magyar nyelv elsajátítására. Így a vegyes családokon belül a nyelvhasználat előre kódoltan a román irányában mozdul el. Ez továbbmenve oda vezet, hogy a gyermekek a többségi nyelvet mintegy magától értetődően sajátítják el, míg a magyar elsajátítása a szülők külön erőfeszítésének a függvénye. Összegezve: a vegyes házasság egy olyan biográfiai határpont, ami nagy valószínűséggel egy sor a magyar nyelv és közösség irányába mutató lehetőséget lezár. A magyar és román kategóriák egymást kizáró intézményes és diskurzív meghatározása pedig oda vezet, hogy a köztes, illetve hibrid identitásoknak nincs társadalmi helyük. Így az etnikai keveredési folyamatokat Erdélyben a hibriditás divatos elméleteinél sokkal adekvátabb módon írja le az asszimilációs paradigma.
Szakirodalom
Alba, Richard - Nee, Victor: Rethinking the American Mainstream. Assimilation and Contempory Immigration. Harvard University Press, London-Cambridge, Mass. 2003.
Biczó Gábor: Megjegyzések Vetési László: Szórványstratégia - nemzetstratégia című tanulmányához. Magyar Kisebbség, 2000. 3. sz., 3-16.
Biczó Gábor: Hasonló a hasonlónak. Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Kalligram, Pozsony, 2009.
Brubaker, Rogers: Az asszimiláció visszatérése? A bevándorlással kapcsolatos szemlélet megváltozása és ennek következményei Franciaországban, Németországban és az Egyesült Államokban. Regio, 2002. 1. sz., 3-23.
Brubaker, Rogers - Feischmidt Margit - Fox, Jon - Grancea, Liana: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton University Press, Princeton-Oxford, 2002.
Brubaker, Rogers: National Homogenization and Ethnic Reproduction on the European Periphery. In Barbagli-Ferguson-Harvie (eds): La teoria sociologica e lo stato moderno: Saggi in onore di Gianfranco Poggi. Il Munio, Bologna, 2009, 201-221.
Gordon, Milton M.: Assimilation is American Life: The Role of Race, Religion and National Origin. Oxford University Press, New York, 1964.
Gyurgyík László: Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Kaligramm, Pozsony, 2004.
Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat, Budapest, 1984.
Karády Viktor: Zsidóság, asszimiláció és polgárosodás. Cserépfalvi, Budapest, 1997.
Kovács Éva: Az asszimiláció ambivalenciái. Széljegyzetek Kovács I. Gábor tanulmányának apropóján. Korall, 2002. 10. sz., 200-207.
Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között. Fórum Kisebbségkutató Intézet - Liliacrum Aurum, Somorja-Dunaszerdahely, 2004.
Park, Robert Ezra -Burgess, Ernest W.: Introduction to the Science of Sociology. University of Chicago Press, Chicago, 1921.
McGarry, J. - O'Leary, B. - Simeon, R.: Integration or Accommodation? The Enduring Debate in Conflict Regulation. In Choudhry, Sujit (ed.): Constitutional Design for Divided Societies: Integration or Accommodation? Oxford University Press, Oxford, 2008.
Szilágyi N. Sándor: Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról, különös tekintettel az asszimilációra. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 64-96.
Szilágyi N. Sándor: Az asszimiláció és hatása a népesedési folyamatokra. In Kiss Tamás (szerk.): Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó - RMDSZ Ügyvezető Elnökség, Kolozsvár, 2004, 157-235.
Yinger, John M.: Toward a Theory of Assimilation and Dissimilation. Ethnic and Racial Studies, 1981, 3: 249-264.