Az urbanizáció jelensége két különböző (összefüggő) folyamatot takar, amelyet a magyar nyelv, nagyon találóan a városodás, illetve a városiasodás fogalmakkal illet. A városodás elsősorban a városi népesség számának, illetve arányának a növekedésére utal (mennyiségi folyamat), ami a városok lakosságának növekedése (migráció) vagy pedig a települések jogi státusának a változása révén is megvalósulhat. A városiasodás ezzel szemben a települések egészére jellemző minőségi változás, ami a gazdasági tevékenységek, az életmód, vagy viselkedésmód kialakulása és/vagy megerősödése (minőségi változás) nyomán alakul ki. Az urbanizáció ezen vetületét az angolszász szakirodalom az urbanizmus fogalommal illeti.
A jelenkori társadalomtudományok egyik axiómája, hogy a modern társadalom egy urbanizált társadalom. 2008 óta a világ lakosságának több mint fele városban él, a megavárosok száma is folyamatosan növekszik. Az ENSZ előrejelzései szerint 2050-ben a világ népességének 70 százaléka városon fog élni. Ezek az általánosnak mondható trendek nem mindenkit érintenek azonos mértékben: míg a nyugati, fejlett világ (Észak-Amerika, Észak- és Nyugat-Európa, Japán) esetében a városi népesség aránya már 1950-ben meghaladja az 50 százalékot, jelenleg pedig a több mint 70 százalékot, a fejletlen országok esetében a folyamat jelentős mértékben a jelenben, illetve az elkövetkező években zajlik majd le.
Az urbanizációs folyamat egyik legjelentősebb teoretikusa Leo van den Berg (1987), négy egymást követő urbanizációs szakaszt megkülönböztető elméletében a koncentráció, dekoncentráció ciklikus folyamataira, valamint a meghatározó tényezőkre figyel.
A folyamat kezdetben a gyors növekedés vagy városrobbanás fázisával kezdődik: az iparosítás időszaka ez, amikor a városok népességszáma rohamosan növekszik. Jellemzője a falu-város migráció és az erőteljes térbeli koncentráció. Mivel a világ országaiban eltérő időpontban kezdődött el az ipari forradalom, a modern urbanizáció is eltérő időszakokban jelentkezett. Míg Anglia már a 18. században eljutott ebbe a stádiumba, Kelet-Európában a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben bontakozik ki, a fejlődő országokban csak a múlt század közepén jelenik meg (van den Berg 1987). A második szakaszban beindul a szuburbanizáció: a gazdasági és infrastrukturális fejlettség lehetővé teszi, hogy főként a felsőközéposztálybeli rétegek elhagyják a belvárost, és a számukra kedvezőbb lakókörülményeket biztosító kertvárosokba költözzenek. A városnövekedés lassul, majd a nagyvárosok központjaiban csökkeni kezd a népesség, míg az elővárosok, kertvárosok gyorsan fejlődnek. Ebben a szakaszban nemcsak a városi népesség szuburbanizációja következik be, hanem az ipar, illetve az egyre fejlettebb szolgáltató szektor szuburbanizációja is. A folyamat az Egyesült Államokban az 1930-as években, Nyugat-Európában pedig a II. világháborút követően jelentkezett, Kelet-Európában jelenleg is zajlik.
Az előző folyamatok következményeként következik be a dezurbanizáció fázisa: a városi lakosság száma a városból való kiköltözések miatt csökken. A folyamat viszont nem csupán népességcsökkenést, hanem a városok bevételeinek csökkenését is jelenti, ami pedig a városi szolgáltatások minőségének romlását és a városi életmód jellegének változását vonja maga után. Az 1970-es években kezdődik a folyamat, főként az Egyesült Államok keleti partvidékén, Angliában, illetve Észak-Nyugat-Európa területén. A folyamatlánc végén a reurbanizáció szakaszát találjuk a többnyire politikai és adminisztratív ellen-intézkedések következtében a város népességszáma ismét nőni kezd. Bizonyos városrészek felújítása révén olyan kreatív kategóriák költöznek a városba (diákok, művészek, yuppiek), akiknek a közelség előnyökkel jár, és akik egyben a szolgáltató szektor számára is fizetőképes keresletet jelentenek. Ez a folyamat az, amit egyes szerzők (Hudson 1980; Zukin 1982; Gale 1984) gentrifikációnak vagy revitalizációnak neveznek.
A urbanizáció korai szakaszában a gyors városnövekedés és életmód közötti kapcsolatra sokan felfigyeltek, a hatásokat rendszerint elmarasztalták. A társadalmi kérdések iránt érzékeny írók, költők, filozófusok (lásd Dickens, Orwell, Tocqueville vagy Booth írásait) szerint a város elsősorban az imoralitás, a bűnözés színhelye. Ez a szemlélet nem volt idegen a korai szociológusoktól sem, akik a város elidegenítő hatásairól írtak. E megközelítés legjelentősebb alakja a Chicagói Iskola egyik illusztris tagja, Luis Wirth, Urbanism as a Way of Life ([1938], 1973) című tanulmányának következtetése, hogy az egyén számára a város egy elidegenítő környezet, amely eltér az ember természetes világától. Szerinte a város az emberi közösségnek egy új formáját hozza létre, amit modern életstílusnak nevez. A városi személytelen, elidegenedett, magányos életmódot a lélekszám, népsűrűség és heterogenitás (Wirth 1973, 43-47) alakítja. Ebből a három elemből kiindulva írja le a város lakóinak életmódjára kifejtett hatását, lényegében az urbanizmust.
Wirth szerint a lélekszám növekedése megváltoztatja a társadalmi kapcsolatok jellegét. Mivel a városi ember egyre több emberrel érintkezik, egyre kevesebbel tud személyes, közvetlen kapcsolatba lépni. Növekvő számú kapcsolatai egyre kevésbé intenzívek, ahol egyéniségüknek egy szeletét jelenítik meg, a kapcsolataik szegmentáltakká válnak, amit Wirth a nagyvárosi személyiség skizoid jellegével fejez ki (Wirth 1973, 44). A népsűrűség elsődleges következménye a differenciálódás és specializálódás, ami a társadalmi struktúra komplexitását fokozza. A diverzifikáció következménye a különböző életmódok találkozása, amely az értékek relativizálódásához vezet, és növeli a toleranciát, ami a racionalitás és a szekularizáció előfeltétele. A diverzifikálódó társadalomban az együttélés jogi szabályozása is szükségessé válik, amelynek legkönnyebben felismerhető szimbólumai a közlekedést szabályozó jelzőtáblák vagy az óra (Wirth 1973, 54-55). A heterogenitás arra utal, hogy az egyén különböző társadalmi kategóriákhoz tartozó, egymástól eltérő személyekkel kerül kapcsolatba, ugyanakkor maga is különböző csoportok tagja lesz. Mindez megtöri a társadalom hagyományos rétegződési formáit: a kategóriák közötti határok kevésbé lesznek merevek, könnyebben átléphetőek, a társadalmi különbségek sokkal képlékenyebbek és sokfélék, jellemzővé válik a norma-instabilitás (Wirth 1973, 56).
A város tehát a legkülönbözőbb embertípusok gyűjtőhelye, akiknek a munkamegosztás révén más-más feladatokat kell elvégezniük. Ezáltal a város verseny formájában lehetőséget ad az egyénnek arra, hogy megvalósítsa önmagát, jutalmazza az excentrikusságot, az újdonságot, a hatékonyságot, a találékonyságot. Ugyanakkor egy nagyon erős uniformizáló és kiegyenlítő hatása is van (Wirth 1973, 59-63).
Wirth egyik legjelentősebb kritikusa Herbert Gans, aki gondolatait Urbanism and Suburbanism as Ways of Life (1962) című tanulmányában foglalta össze. Szerinte a városi népesség jelentős része viszonylag homogén csoportokból áll, amelyek olyan társadalmi és kulturális erőforrásokkal rendelkeznek, amelyek elég hatásosan védik őket a lélekszám, a népsűrűség és a heterogenitás Wirth által említett következményeitől. A városi életmód távolról sem homogén, elsősorban lakhely és társadalmi kategória függvényében változik, s bár egymástól teljesen különböző kategóriák élnek egymás közelségében, nagy sűrűségű és heterogén környezetben, életmódjuk nagyon eltérően formálódik (Gans 1962, 630-634). Gans megfogalmazásában tehát nem városi életmód, hanem városi életmódok vannak. A gazdasági feltételek, a kulturális jellemzők, az életciklus és a lakóhely ugyanakkor jobb magyarázatai az életmódoknak, mint a puszta statisztikai mutatók (létszám, a népsűrűség vagy a heterogenitás).
Az urbanizáció folyamata nem függetleníthető el olyan társadalmi, gazdasági illetve politikai folyamatoktól mint a modernizáció vagy az iparosodás. Henderson (2003) szerint a társadalom gazdasági helyzete meghatározza az urbanizáció mértékét és jellegét: amennyiben a kettő összhangban áll egymással „egyensúlyi urbanizáció"-ról beszélhetünk, amennyiben az összhang felbomlik, alul vagy túlzott urbanizációról van szó. A túlzott urbanizáció fogalma az '50-es és '60-as években vált széles körben használatossá a Harmadik Világ országaiban lezajló folyamatok jelölésére. A túlzott urbanizáció esetében az urbanizáció mértéke meghaladja a gazdaság kapacitását, azaz a városi népesség gyorsabban növekszik, mint a városi munkalehetőségek. A városok ilyen jellegű növekedése nagyfokú munkanélküliséggel vagy alulfoglalkoztatottsággal, súlyos lakáshiánnyal, nagyszámú hajléktalannal és a bádogvárosok megjelenésével vagy növekedésével jár(t) (Sjoberg 1965; Sovani 1964). Ezzel szemben a kelet-európai országok az erőltetett iparosítás időszakában alulurbanizálttá váltak (Szelényi 1996), ugyanis a szocializmus alatt a városi ipari munkahelyek növekedése megelőzte a városi lakosság számának növekedését. Ez a folyamat az erőltetett iparosítási politika következménye, amely a nem termelő beruházásokon - mint a lakásépítés vagy iskolák, kórházak, akár boltok létesítése - próbált spórolni, hogy az ipari beruházások mértékét maximalizálhassa.
A szocialista városok alacsonyabb urbanizációs fokát Szelényi (1996) három perspektívából bizonyítja: kisebb változatosság, a terület alacsonyabb fokú kihasználtsága és a városi szélsőségek kisebb mértékű jelenléte. Kisebb változatosság esetében beszédes különbséget mutató példa a berlini fal két oldalán a városi szolgáltatások (boltok, éttermek, hirdetések és utcai árusok) közötti különbség (Szelényi 1996, 300). A terület alacsonyabb kihasználtsága azzal magyarázható, hogy a városi területek túlnyomórészt állami tulajdonban voltak, a várostervezőknek nem kellett a telekárakkal kalkulálni. Nagylelkűen bánhattak a területtel, és több figyelmet szentelhettek az esztétikának, mint a költségkímélő megoldásoknak. Erre jó példa a kelet-berlini grandiózus Alexander Platz (Szelényi 1996, 301-302).
Harmadsorban a kapitalista városok társadalma szélesebb spektrumú volt, nagyobb mértékben jelentkeztek a szélsőségek. A kelet-európai városok esetében a bűnözés, a szegénység szélsőséges megnyilvánulásainak (koldusok, hajléktalanok, prostitúció, drogkereskedés) gyakorisága sokkal alacsonyabb volt, mint a nyugati országokban. Ennek oka a szociális ellátás viszonylagos sikerében és a hatósági ellenőrzés szigorúságában keresendő. A szocializmus azon célkitűzése, hogy mindenkinek legyen valamilyen lakása és munkahelye, megakadályozta a városi szélsőségek elterjedését (Szelényi 1996, 302-303).
A posztszocializmus olyan jellegű változásokat hozott, amelyek következtében a városi folyamatok is egyre inkább a nyugatira jellemző minták szerint kezdenek működni: a társadalmi különbségek nőnek, ami a társadalmi szegregációra is hatással van. A növekvő új középosztály és a felső osztály új lakóhelyekre költözik, ami kertvárosiasodáshoz és a belváros dzsentrifikációjához vezethet.
A kortárs városszociológiai elméletek egyik jellemző kérdésfelvetése a posztmodern város empirikus megragadása és teoretizálása, amelynek során egy fontos episztemológiai kérdés merül fel: ha azt állítjuk, hogy posztmodern világban élünk, ez hogyan ragadható meg? Van-e ennek empirikus megnyilvánulása, vagy csupán egy Foucault-i értelemben vett másfajta értelmezése és megértése a városi realitásnak? (Urry 1991; Zukin 1991).
Szakirodalom
Gale, Dennis E.: Neighborhood Revitalization and the Postindustrial City: A Multinational Perspective. Lexington Books, Lexington, 1984.
Gans, Herbert J.: Urbanism and Suburbanism as Ways of Life. In Rose, Arnold (ed.): Human Behavior and Social Process. Houghton Mifflin Co., Boston, 1962, 625-648.
Hudson, James R: Revitalization of inner-city neighborhoods: an ecological approach. Urban Affairs Quarterly, 1980, 15, 397-408.
Sjoberg, Gideon: A preindusztriális város. In Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 108-121.
Sovani, Nilcanth V.: The Analysis of Over-Urbanization. Economic Development and Cultural Change, 1964, 7(2), 113-122.
Szelényi, Iván: Cities under socialism - and after. In Andrusz, Gregory - Harloe, Michael - Szelényi, Iván (eds): Cities after Socialism: Urban and Regional Change and Conflict in Post-Socialist Societies. Blackwell Publishers, Oxford, 1996, 286-317.
Urry, John: Consuming Places. Routledge, London, 1995.
van den Berg, Leo: Urban Systems in Dynamic Society. Gower Publishing Company, Aldershot, Hants, 1987.
Wirth, Luis: Az urbanizmus mint életmód. In Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 41-64.
Zukin, Sharon: Loft Living: Culture and Capital in Urban Change. John Hopkins University Press, Baltimore, 1982.
Zukin, Sharon: Landscape of Power: From Detroit to Disneyworld. University of California Press, Berkeley, 1991.