Gagyi József
Urbanizáció
A második világháború utáni, máig tartó időszakban a romániai társadalmi változások közül, az indusztrializáció mellett a legfontosabb volt a társadalom urbanizációja. Ebben az időszakban vált a román - és a romániai magyar - társadalom tömegében városlakóvá. A társadalomtudományban az urbanizációt a modernizáció egyik részfolyamataként kezelik, tehát azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban, és elsősorban az urbanizációs folyamatokban formálódott Romániában a modern (tömeg-, fogyasztói) társadalom. A lendület azonban 1989 után (tulajdonképpen már a nyolcvanas évek végén) megtorpant, a folyamat kétirányúvá vált, hiszen a városra beköltözöttek egy része visszaáramlott falura. Húsz év alatt az urbanizáció legfőbb mutatója, a városi lakosságszám stagnált.
Az urbanizációt magyarra két fogalommal fordítják: városodás és városiasodás. Andorka Rudolf szerint a városodás a városi lakosság számszerű növekedését, a városiasodást a civilizációs feltételek, az életmód változását nevezi meg. Pál Judit álláspontja: a városkutatás a demográfiai (városodás) és viselkedési (városiasodás) urbanizációra kell hogy koncentráljon, nem feledkezve meg a történészeket foglalkoztató strukturális urbanizációról sem (súlypontok eltolódása, központok átrendeződése) (Pál 2003,13).
A kelet-európai urbanizációra vonatkozó elméletek ma már együtt értelmezik a szocialista és posztszocialista urbanizációs jelenségeket (Pásztor 2006, 40-43). Enyedi György álláspontja szerint a kelet-európai országok urbanizációjára a megkésettség jellemző, de illeszkedik egy univerzális urbanizációs modellbe. Szelényi Iván véleménye szerint a nyugatitól teljes mértékben eltér a szocialista urbanizáció, meg mindaz, ami ebből következik (divergens modell). A szocialista városokra az alulurbanizáltság jellemző: a városi ipari munkalehetőségek gyorsabban növekedtek, mint a városok állandó lakossága, ezért nagyszámú beköltözővel, valamint ingázóval kellett számolni. Ugyancsak emiatt a városok térbeli koncentrációja nagyobb, mint a nyugati városoké. Az alulurbanizáltság jellemzői: kisebb változatosság (lakáskörülmények, szolgáltatások), a terület alacsonyabb kihasználtsága (a tervezést, építést nem befolyásolták a telekárak) és a városi szélsőségek mérsékelt jelenléte (mindenkinek volt valamilyen munkahelye és lakhelye).
A második világháború utáni mobilitás első időszakában, a Gheorghiu-Dej korszakban az urbanizáció egyértelműen a „munkások államának" megszilárdítását, a gyors iparosítást szolgálta. A Ceauşescu-diktatúra kibontakozása hozta el a homogenizációnak - esetünkben a falu-város különbségek gyors csökkenésének - politikáját. A szocialista nemzetfejlesztés, államfejlesztés részeként uralkodóvá vált az a társadalom-átalakítási elképzelés, amelyben az ipari mutatók mellett, azokkal egyenlő értékben a városok számának, a városi lakosság arányának növekedése a fejlődés/haladás legfontosabb mutatója. Az irányelvek szerint a román nemzetnek a kommunizmusban modern, azaz városon élő nemzetté kell válnia. 1948-ban 152 város volt Romániában, 1976-ban már 236 (64%-os növekedés). A XI. pártkongresszuson elfogadott program szerint a városi lakosság aránya az ezredfordulón körübelül 70% lesz, ekkor az ország harmincmillió lakosából 21 millióan fognak a közel 600 városban lakni (1. táblázat).
Ez az elképzelés távolról sem vált valósággá, a városi lakosság aránya 1989-ben csak 53,2% (2. táblázat). Ebben az időszakban a lineáris növekedés párosult az adminisztratív intézkedések nyomán bekövetkezett ugrásokkal. 1956-ban és 1966-ban, a népszámlálásokkal egybekötve, megnövelték a városok számát. Ennek következtében például 1955-ben 27%, 1956-ban pedig 31,4% az urbanizáltsági arány. Az 1968-as területi-közigazgatási átszervezéskor is addig községekként számon tartott települések egész sorát nyilvánították várossá. 1948-ban, a korszak kezdetén a legnépesebb vidéki város Temesvár. Az elkövetkezendő évtizedekben ezt a helyet Kolozsvár veszi át. 1989 végén 260 város (ebből 56 municípium) alkotta Románia városszerkezetét. Ekkor Brassó a legurbanizáltabb megye (urbanizáltsági mutató 76%).
Az 1977-es népszámlálás adatai mutatják azt a változást, amely a városszerkezetben az 1968-as megyésítés után bekövetkezett. Ekkor ugyanis a 16 tartományi (regionális) központ helyett 40 adminisztratív központot (megyeközpontot) alakítottak ki. Egyértelmű, hogy azok a kisebb városok, amelyek megyeközpontok lettek, bekerültek a fejlődés fősodrába. Ez akkor látszik még jobban, ha összehasonlítjuk a megye más városainak gyarapodásával. Ide sorolható a Hargita megyei változás is: 1966-ban Csíkszeredának 15 339, Székelyudvarhelynek 18 224, Gyergyószentmiklósnak 13 828 lakosa van. Tizenegy év múlva ezek a számok: 30 936, 28 738 valamint 17 748.
Az 1968-as területi-adminisztratív átszervezésnek és az iparosítási és urbanizációs politikának valóban történelmi hatásai voltak: átstrukturálták Románia városszerkezetét, kialakították a nagyvárosok után következő, közepes nagyságú, regionális adminisztratív-gazdasági szervező szerepet játszó városok sorát.
Az 1989 utáni folyamatok is világosan mutatták, hogy a városok ruralizálódtak: olyan lakosság költözött be, melynek egy része átmenetileg elfogadta a változtatást, de
1. a városban is idegenként, jobbára paraszti életminták és -vezetés szerint viselkedett,
2. amikor tehette, szívesen visszaköltözött az igazi életterébe, a faluba.
Családok százezrei ezeken az új városi helyszíneken megmaradtak falusiaknak abban az értelemben, hogy nem integrálódtak a városi társadalomba és kultúrába, a városi tereket, a városi életmód nyújtotta alkalmakat a faluról hozott szociális kapcsolathálók mentén, falusi viselkedési modellek adaptálásával élték meg. Az irányított urbanizációhoz Romániában nem társult a mobil tömegek városi szocializációjának a követése, szervezése (Csedő-Ercsei-Geambaşu-Pásztor 2004, 22)
A városi lakosság számának csökkenése 1989 után általánossá vált. Példaként Erdély és a Partium magyarok által is lakott városainak 1989 utáni lakosságcsökkenésére lehet hivatkozni (lásd a 3., 4., 5. táblázatokat).
A romániai magyarság a szocializmus korszakában, akárcsak a két világháború között, az országos városodást meghaladó arányban volt városlakó. 1980-ban már a városokban és ezekhez csatolt peremközségekben 901 000 fő lakott, ez akkor a magyarság 52,9 %-a volt (Semlyén 1980, 52). Ekkor deklarálták a romániai magyarságot, az addigi elképzeléseken, szemléleten változtatva, „urbánus nemzetiségnek".
A szocialista korszakban Erdélynek Románián belül kiemelt szerepe volt a városfejlődésben. Varga E. Árpád adatai szerint egy valóságos „városrobbanás" zajlott ekkor, főleg a dél-erdélyi ipari zónában (Varga 1998). 1956-ban 27 új települést nyilvánítottak városnak ebben az országrészben, ezzel az országos városállomány 46 százaléka erdélyi lett, és ez az arány azóta sem csökkent. A régióban a városi lakosság aránya már 1977-ben elérte az 50%-ot, és 1992-ben már 57,4% volt.
A régió városi lakosságának 1930-ban 37,9%-a magyar volt (csak 34,4% román). Az etnikai arányok a román állampolitikai beavatkozás nyomán, az államalkotó nemzet javára lényegesen megváltoztak (6. táblázat). Ezt a korszakot a román etnikum városodása, a városok elrománosodása dominálja, és 1992-ben az erdélyi románok 59 százaléka élt városon, ugyanez a magyarok esetében 56 százalék (Varga 1998, 193). A hatvanas-hetvenes években nőtt ugyan a nagyvárosi magyarság létszáma (7. táblázat), de csökkent a lakosságon belüli aránya, hiszen a betelepülők 85%-a nem magyar etnikumú volt (Varga 1998, 195).
A szocializmus korszakában, valamint 1989 után a romániai magyar társadalom urbanizációs/urbánus viselkedését tanulmányozó tudományos vizsgálódások száma viszonylag kevés. 1989 előtt nem voltak erre hivatott intézmények, képzett szakértői csoportok. Az 1984-ben megjelent Változó valóság. Városkutatás c. könyv szerkesztőjének megállapítása szerint „A kutatás műhelyei a szerkesztőségek voltak, és műhelyekben és műhelyeken kívül lassan kristályosodott az a felismerés, hogy a romániai magyarság életében bekövetkezett változást (publicisztikus megfogalmazásban: »városlakó nemzetiség vagyunk«) nyomon követni elemi tudományos igény és feladat, elemi kötelesség." (Egyed 1984, 8)
A hatvanas évek közepétől kezdtek megjelenni a sajtóban a városi társadalom egyes jelenségeivel foglalkozó, publicisztikai, figyelemfelhívó írások - ezeknek a repertóriumát a Változó Valóság. Városkutatás c. kötetben tették közzé (Repertóriumok 1984). A téma megragadására vállalkozó első szerkesztőségi teljesítmény a 1980-as Korunk Évkönyv, amelyet nehéz volt szerkeszteni, mert „nincsenek előzményei " - szakemberek vannak, de, ahogy a szerkesztő fogalmaz, „ az önálló könyvek, gyűjteményes kötetek szintézise azonban nemzetiségi viszonylatban még késik." (Veress 1980, 6). Várostörténet, a város jelene, városi életmód, nemzetiségi lét és városiasodás alkotják a négy körbejárt témakört. Kiemelkedik az írások közül a már idézett Semlyén István tanulmányon kívül Várhelyi István írása (Várhelyi 1980), valamint az Aradi József által összállított, ma is érvényes Urbánus szótár.
A második szerkesztői-kiadói teljesítmény: az 1984-ben megjelent Változó Valóság. Városkutatás. A szerkesztő - a műfajmegjelölésre is utalva - határozottan fogalmaz: „a városszociológia nálunk még részben faluszociológia (avagy vándorlásszociológia) - s egy ideig az is marad" (Egyed 1984, 7) Egyben kijelenti: a tanulmányozható valóságban egyaránt fellelhető „a régi és az új városi magyar lakosság", a történelmi- és jelenkutatás egyaránt fontos. A kötet egyetlen nagyvárosi környezetben készült kutatása inkább a múltba vezet: Pillich László, Vetési László és Vincze Zoltán tanulmánya a kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulásával foglalkozik - hogy miért, az akkoriban köztudott: az idősebb hóstátiak kertjeibe fokozatosan tömbházak kerülnek, kihal a kolozsvári magyarság egy jellegzetes csoportja, megszűnik az általuk kialakított, működtetett társadalmi-etnikai városi tér. Pillich László továbbviszi a megkezdett munkát: 1985-ben jelenik meg a kolozsvári peremkörzetek társadalma mintegy száz évre visszanyúló történeti kutatásának eredményeit bemutató kötete (Pillich 1985).
Az 1989 utáni első évtized - amikor már egy népszámlálás (az 1992-es) is alkalom volt arra, hogy lövészárkokat ássanak, és egy romániai nagyváros, jórészben a szocialista urbanizáció „eredményeképpen" véres etnikai konfliktus színtere volt (Marosvásárhely 1990 március) - nem kedvezett a városkutatásnak. A kivételt a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai kutatóközpont munkatársai jelentették, akik a szocialista urbanizációt, a városi szimbolikus térfoglalási gyakorlatot vizsgálták, és erről több tanulmányt is megjelentettek (Biró A. Zoltán 1994, Bodó 2000). Az szemmel látható volt, hogy az urbanizációs folyamatok gyorsan változnak, kialakul a nyugati városokból ismert szuburbanizáció, megindul a városi szegénység réteggé formálódása, a lebontott gyárak helyén vagy a városok szélén bevásárlóközpontok épülnek. Magyarországon ekkor születtek, majd jelentek meg Varga E. Árpádnak a romániai társadalomkutatást, így az urbanizáció kutatását is alapozó népszámlálási statisztikái, feldolgozásai (pl. Varga 1998). Az ezredforduló után lépett színre az új kutatónemzedék. Mindeddig a legfontosabb városszociológiai, magyarok által végzett kutatás (és magyarul megjelentetett kutatási eredmény) egy fiatal szociológus-csoport úttörő munkája a kolozsvári rurális bevándorlókról (Csedő-Ercsei-Geambasu-Pásztor 2004). Marosvásárhely nagyvárossá válásáról is készült tanulmány (Gagyi 2007). Megjelent az első városszociológiai egyetemi tankönyv, benne eddig nálunk alig ismert elméleti megközelítésekkel: külön fejezet szól a tér társadalmi felépítésének, városképeknek és várospercepcióknak legújabb elméleteiről, vagy a városi szegénységről (Pásztor 2006). Elkezdődött a posztindusztriális városi terek, a jellegzetesen új, például ifjúsági térhasználati formák vizsgálata. A különféle, városban és városról folyó, a diszciplínák határait átlépő (szociológiai, városföldrajzi, kommunikációtudományi, városantropológiai, közgazdasági), most induló kutatások eredményeiről is jelennek már meg tanulmányok (Pl. Erdélyi Társadalom 2006. 2. sz.). Igaz, ezek közelítésmódja már más, mint a szocializmus korszakának városkutató „műhelyeié": a szaktudomány szempontjait alkalmazzák, és kevésbé szolgálják az önismeret alakítását.
Szakirodalom
Biró A. Zoltán: Szocialista urbanizáció a hatvanas-hetvenes években. Az átmeneti életformákban működő stabilizációs stratégiák vizsgálata a Csíki-medencében. in Antropológiai Műhely 5., 1994, 95-135.
Bodó Julianna (szerk.): Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000.
Csedő Krisztina - Ercsei Kálmán - Geambașu Réka - Pásztor Gyöngyi: A rurális bevándorlók. Az elsőgenerációs kolozsvári városlakók társadalma. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2004.
Egyed Péter: Előszó. In uő (szerk.): Változó valóság. Városkutatás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984, 5-9.
Gagyi József: Iparosítás és nagyváros-építés Marosvásárhelyen az 1950-1960-as években. In Pál-Antal Sándor - Novák Zoltán (szerk.): Marosvásárhely történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 220-230.
Meașnicov I. - Hristache I. - Trebici Vl.: Demografia orașelor României. Sub redacția Vl. Trebici. Editura Științifică și Enciclopedică, București, 1977.
Pál Judit: Városfejlődés a Székelyföldön. 1750-1914. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003.
Pásztor Gyöngyi: Városszociológia. Elméletek és problémák. Kolozsvári Egyetemi Kiadó - Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár, 2006.
Pillich László: Városom évgyűrűi. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985.
Semlyén István: Hétmilliárd lélek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. In uő: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Püski, Budapest, 1998, 180-217.
Várhelyi István: Város és etnikum. In Korunk évkönyv, 1980. Kolozsvár-Napoca, 1980, 173-186.
Veress Zoltán: A szerkesztő asztalánál. In Korunk évkönyv, 1980. Kolozsvár-Napoca, 1980, 5-9.
A témához tartozó más bibliográfia
A. Gergely András: Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Héttorony Kiadó, Budapest, 1988.
Gagyi József: Város térváltozások, térváltozatok. Korunk, 2010. 2. sz., 19-27.
Hunya Gábor (szerk.): Románia területi fejlődése és regionális politikája. In uő (szerk.): Románia 1944-1990. Gazdaság- és politikatörténet. Atlantisz-Medvetánc, Budapest, 1990.
Pásztor Gyöngyi - Péter László: Kolozsvár, mint márka - útban egy posztmodern város felé? Szociológiai tanulmány egy erdélyi város jellegének és arculatának változásáról. Erdélyi Társadalom, 2006. 2. sz., 41-58.
Plugor Réka: A szimbolikus konfliktus kivetítődései Kolozsváron. Erdélyi Társadalom, 2006. 2. sz., 59-82.
Vécsei Károly: A migráció és urbanizáció egyes vonatkozásai Romániában. Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Intézete, Budapest, 1993. /Történeti demográfiai füzetek, 12. sz./
*** Repertóriumok (Ifjúmunkás 1969-1980, Utunk 1969-1978, Korunk 1969-1979, A Hét 1970-1979, Falvak Dolgozó Népe 1968-1980) In: Egyed Péter (szerk.): Változó valóság. Városkutatás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984, 241-258.
1. táblázat. A romániai városi lakosság növekedésére vonatkozó prognózis
|
| Teljes lakosság (ezer) | Városi lakosság (ezer) | Urbanizáltsági fok (százalék) | Átlagos évi növekedés (százalék) |
| 1975 | 21 240 | 9543 | 44,9 | 2,9 |
| 1980 | 22 418 | 11 206 | 50,0 | 3,3 |
| 1985 | 23 682 | 13 438 | 56,7 | 3,7 |
| 1990 | 24 941 | 16 507 | 66,2 | 4,2 |
Forrás: I. Marinescu és R. Halus tanulmánya, Meașnicov-Hristache-Trebici 1977, 177.
2. táblázat. A romániai városi lakosság növekedése 1948-2008 között
|
| Városlakók száma | Népességen belüli arányuk |
| 1948 | 3 713 139 | 23,4 |
| 1956 | 5 474 262 | 31,3 |
| 1966 | 7 305 714 | 38,2 |
| 1977 | 9 395 729 | 43,6 |
| 1989 | 12 311 803 | 53,2 |
| 1992 | 12 391 812 | 54,3 |
| 2002 | 11 435 080 | 52,7 |
| 2008 | 11 835 828 | 55,0 |
3. táblázat. Nagyvárosok lakosságának változása 1990-2002 között
(1990-ben 100 000-nél több lakos, százalék. Zárójelben a 2002-2008 közötti további tendencia - ennek mértéke az előző 12 évnél lényegesen kisebb.)
| Bukarest | ‒ 1,36 (csökken) |
| Resica | ‒ 26,09 (csökken) |
| Brassó | ‒ 18,97 (csökken) |
| Szeben | ‒ 15,09 (csökken) |
| Szatmárnémeti | ‒ 13,61 (csökken) |
| Arad | ‒ 10,22 (csökken) |
| Marosvásárhely | ‒ 8,13 (csökken) |
| Temesvár | ‒ 7,37 (növekszik) |
| Nagyvárad | ‒ 6,82 (csökken) |
| Kolozsvár | ‒ 6,57 (növekszik) |
| Nagybánya | ‒ 4,5 (csökken) |
4. táblázat. Közepes városok lakosságának változása 1990-2002 között
(1990-ben 50 000-nél több lakos, százalékban. Zárójelben a 2002-2008 közötti további tendencia - ennek mértéke az előző 12 évnél lényegesen kisebb.)
| Medgyes | - 24,15 (csökken) |
| Vajdahunyad | - 19,63 (csökken) |
| Petrozsény | - 14, 14 (csökken) |
| Lugos | - 13,47 (csökken) |
| Sepsiszentgyörgy | - 12,1 (csökken) |
| Gyulafehérvár | - 9,53 (csökken) |
| Déva | - 9,17 (csökken) |
| Torda | - 9,08 (csökken) |
| Zilah | + 0,55 (csökken) |
| Beszterce | + 3,02 (növekszik) |
5. táblázat. Közepes és kisvárosok lakosságának változása 1990-2002 között
(1990-ben 50 000-nél kevesebb lakos, százalékban. Zárójelben a 2002-2008 közötti további tendencia - ennek mértéke az előző 12 évnél lényegesen kisebb.)
| Szalonta | - 20,12 (csökken) |
| Nagykároly | - 18,35 (csökken) |
| Gyergyószentmiklós | - 14,33 (csökken) |
| Csíkszereda | - 13,32 (csökken) |
| Székelyudvarhely | - 13,02 (csökken). |
| Székelykeresztúr | - 13,01 (csökken) |
| Fogaras | - 12,85 (csökken) |
| Kézdivásárhely | - 12,18 (csökken) |
| Segesvár | - 11,06 (csökken) |
| Nagyenyed | - 9,21( csökken) |
| Szászrégen | - 4,82( csökken) |
| Máramarossziget | - 4,42( csökken) |
| Dicsőszentmárton | - 3,88( csökken) |
| Dés | - 3,24( csökken) |
| Szováta | + 14,38( csökken) |
6. táblázat. Erdélyi városok etnikai arányainak változása 1910-1992 között
|
| román | magyar | német | zsidó |
| 1910 | 17,7 | 64,6 | 15,3 | 2,4 |
| 1930 | 34,9 | 37,9 | 13,2 | 10,4 |
| 1941 | 34,2 | 47,5 | 11,9 | 3,9 |
| 1956 | 56,2 | 31,6 | 8,1 | 2,2 |
| 1966 | 64,6 | 26,9 | 6,6 | 0,5 |
| 1977 | 69,3 | 23,8 | 4,8 | 0,2 |
| 1992 | 75,6 | 20,3 | 1,6 | 0,1 |
7. táblázat. Erdélyi nagyvárosok magyar lakosságszáma 1966, 1977
|
| 1966 | 1977 |
| Kolozsvár | 76 900 | 85 400 |
| Nagyvárad | 63 000 | 75 700 |
| Marosvásárhely | 60 200 | 81 800 |
| Szatmárnémeti | 34 500 | 47 600 |
| Temesvár | 31 000 | 36 200 |
| Arad | 31 000 | 34 300 |
| Brassó | 27 800 | 34 000 |
| Nagybánya | 20 600 | 25 300 |
