Meghatározás. A kollektivizálás egy nagyobb folyamat, a vidéki társadalom, földtulajdon és gazdálkodási mód átalakításának része volt. A kollektivizálás lényege a vidéki földtulajdonnak magántulajdonból közös (kollektív) tulajdonba való átszervezése, az önálló kisgazdának pedig a a kollektív gazdaság munkásává való beszervezése.
Terület. A Székelyföldön (mivel a jelzet téma csak az adott kor közigazgatási beosztásának figyelembevételével kutatható) 1949–1950. szeptember 8 között a négy székelynek tekintett megyét (Udvarhely, Háromszék, Csík, Maros) értjük, 1950. szeptember 8 – 1952. szeptember 27 között Maros tartományt és Brassó tartomány székelyek lakta rajonjait, 1952. szeptember 27 – 1961. január 1 között a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) területét; 1961. január 1 – 1962 között a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, valamint Kézdi és Sepsi rajonokat Brassó tartomány területéből.
Szaknyelvezet. A „mezőgazdaság szocialista átszervezése” terminust az egész átalakítási folyamatra alkalmazták. A „szövetkezetesítés” az egyéni gazdaságoknak mezőgazdasági vagy állattenyésztési társulásokba (társas gazdaságokba) való beszervezését; a „kollektivizálás” az egyéni vagy társas gazdaságok kollektív gazdaságokba való átalakítását jelentette. De a kollektivizálás terminust használták általános értelemben is, az egész átszervezési folyamatot értve alatta.
Kutatási korlátok. Az erőszakos és nyomásgyakorló módszerek alkalmazásáról csak akkor van (a későbbi visszaemlékezéseket és interjúkat leszámítva) írásos adatunk, ha kifejezetten ilyen irányú kivizsgálásra kaptak parancsot az állami és pártszervek. Ennek megfelelően az 1950 nyarán történt erőszakos beszervezésekről vannak csak adataink, ezért erről az időszakról aránytalanul többet tudunk, ami tükröződik jelen szócikk felépítésében is. Más korlát a pontos (terület és létszám) és egymással összehasonlítható adatok hiánya, ami miatt nem szerepelnek ilyenek.
Modellek. A kollektivizálás során három gazdasági üzemegységet szerveztek: a kollektív gazdaságban a tagok teljes földterülete és főbb munkaeszközeik közös tulajdonúvá váltak, a belépő családok a kollektív gazdaság munkásaivá váltak. A tagok megtarthatnak bizonyos számú háziállatot és egy kis földdarabot a család szükségletére, valamint az ennek megműveléséhez szükséges mezőgazdasági eszközöket.
A TOZ típusú mezőgazdasági társulás/társas gazdaságokat 1952-ben kezdték szervezni. (Később ezeket mezőgazdasági társulásokká, majd társas gazdaságokká nevezték át.) Ezekben a termőterület, valamint a műveléséhez szükséges mezőgazdasági eszközök és igásállatok a gazdák tulajdonában maradtak, és be lehetett lépni a földterületüknek csak egy részével is. A tagok földterületeit tagosították, a legfontosabb munkálatokat közösen végezték, a termést a tulajdonosok bevitt földjeinek arányában osztották szét. Itt is munka- és termelési terv alapján művelték a földet, a társulás nem oszlott fel a mezőgazdasági év végén, és lehetőség volt közös (osztatlan) alap létrehozására is.
Mivel nem volt sem területi, sem létszám alsó határ, akár 4-5 családdal is alakítottak mezőgazdasági társulásokat.
Ezeket a mezőgazdasági társulásokat átmenetinek tekintették, és a kollektivizálás utolsó hullámában mindegyiket átalakították kollektív gazdasággá.
A járadékos mezőgazdasági termelőszövetkezetben a tagok teljes földterületükkel beálltak a szövetkezetbe, de annak tulajdonjoga a gazdálkodóé maradt. A jövedelmet a munkanap-egységek (75%) és a földterület nagyságának arányában – járadékként – (25%) számították ki. Székelyföld területén csak két ilyen típusú mezőgazdasági üzemegység alakult, és 1962-ig ezeket is átszervezték kollektív gazdaságokká.
A kollektivizálás módszerei. Alkalmaztak erőszakos módszereket (fizikai erőszak: bántalmazás, gyilkosság, bezárás, karhatalmi szervek igénybevétele az aláiratáshoz; pszihikai nyomásgyakorlás); adminisztratív-jogi nyomásgyakorló módszereket (kényszermunka, munkahelyről való eltávolítás, kilakoltatással, feljelentéssel, bírósági eljárással való fenyegetés, zsarolás múltbéli kihágással), továbbá ösztönző módszereket (földosztás), de pár esetben alkuhelyzetről is van tudomásunk.
Tágabb értelemben a kollektivizálást segítették elő a vidéki lakosságot sújtó jövedelem- és munkaerő-elvonási tehnikák (kényszer-beszolgáltatás, munkaerő-kötelezettség), a terményforgalmazás- és szállítás kontrollja is.
A kollektivizálás eseménytörténete a Székelyföldön
A kollektivizálás első időszakában, 1949 márciusa és 1950 májusa között a négy székely megyében nincsenek adataink erőszakos módszerek alkalmazásáról. Ekkor ösztönző módszerekkel a nincstelen és szegény földműves réteget vonták be a gazdaságokba, majd, hogy meglegyen az előírt három hektár föld/család arány, néhány nagygazdát is beszerveztek.
1950 júniusa és szeptember közepe között – központi nyomásgyakorlásra – beindult a tömeges kollektivizálás, amikor Maros és Háromszék megyében nyomásgyakorlással és erőszakos módszerekkel mentek végbe „beszervezések”. Csík és Udvarhely megyében egyelőre csak a kollektív gazdaság székházához szükséges birtokelkobzásokról vannak írásos adataink.
Az időszakban kivégezték Udvarfalván Nagy László, Vadadon Kiss István kuláknak minősített gazdálkodókat félelemkeltő célzattal.
Az erőszakos szervezésekre válaszul 1950 szeptemberében a volt Háromszék megye területén, zömmel 1950. szeptember 17. körül, 8–12 helységben, és a volt Kis-Küküllő megye Maros tartományhoz csatolt részén, szeptember 13–16 között, 5–8 helységben, kollektivizálás-ellenes megmozdulásokra került sor.
A megmozdulások hasonlóan zajlottak: az elégedetlenség vagy valamely, akár véletlen esemény hatására tömeg verődött össze, és tüntetni kezdtek a kollektív gazdaság ellen. A megmozdulás a továbbiakban történhetett békésen – ekkor aláírásokat gyűjtöttek a közös gazdaság feloszlatásáért, és a kérvényeket állami vagy pártszervekhez juttatták el, néha népes küldöttséggel. De válhatott erőszakossá is a megmozdulás: az összeverődött tömeg megrohanta a községházát, megsemmisítették a beiratkozási íveket, elkergették és/vagy bántalmazták a pártszervezőket és a helyi vezetőket, elűzték az államhatalom helyi képviselőit.
A tüntetésekre adott államhatalmi válasz esetenként erőszakos volt, máshol pedig ideiglenes kiegyezésre törekedtek.
A volt Háromszék megyében elhurcolták a felbujtónak tekintett családokat. 1950. szeptember 22-én tizenkét volt Háromszék megyei helységből 34/44 családot (138/141 személyt) hurcoltak el, akik egyrészét börtönbe zárták, másrészüket a Román alföldre deportáltak.
A helybeliek megpróbálták falustáraikat megvédelmezni, az összecsapás nyomán a karhatalom Sepsigidófalván lelőtte Zsigmond Andrást és Jancsó Vilmost, Maksán pedig Sorbán Györgynét (szül. Zöldi Berta) és Fazakas Andrásnét (szül. Soós Gizella).
A volt Kis-Küküllő megye területén – eddigi ismereteink szerint – az államhatalom más utat választott: a hangadónak tekintett személyeket kizárták a kollektív gazdaságokból, ami az érintettek gazdasági megnyomorítását jelentette, hiszen eszközöket és állatokat csak papíron kaptak vissza, ellenben megművelésre távoleső, rossz minőségű földeket adtak nekik, nehezen teljesíthető vetéstervvel. Emellett az állam több gazdasági támogatást adott az érintett gazdaságoknak, hogy ezzel csillapítsák le a kollektívellenes hangulatot.
A pártvezetés az országban több helyen előforduló megmozdulások miatt leállította a kollektivizálást, és az 1951. szeptemberi párthatározatában nyilvánosan elítélte az erőszakos módszerek használatát, névszerint említve a volt Háromszék és Kis-Küküllő megyéket. Ennek nyomán 1951. szeptember 26-án leváltották Maros Tartomány pártfőtitkárát (aki egyik irányítója volt a Háromszék megyei kollektivizálásnak) és a mezőgazdasági ügyekért felelős titkárát (aki a Kis-Küküllő megyei szervezést vezette).
1952-ben még volt egy tömeges kollektivizálási próbálkozás, az ekkor alkalmazott eszközök közül csak adminisztratív nyomásgyakorló módszerek (kilakoltatás, földterület előnytelen cseréje, magánjavak eltulajdonítása, kuláknévjegyzék-bővítés) használatáról van adatunk Régen rajonból.
1952-től 1961-ig a kollektív gazdaságok helyett a mezőgazdasági társulások szervezésére törekedtek, amely vonzóbb volt, és így könyebb volt megszervezni.
1953-ban járt le az a három év, amely után – a kollektív gazdaságok eredeti, 1949. évi alapszabályzata szerint – a tagok kiléphettek a közös gazdaságból. Ezt kihasználva tömegesen adtak be kilépési kérvényeket, amit a hatalom egyéni és csoportos nyomásgyakorlással próbált leszerelni. A kilépési kérések két helységben voltak tömegesek: Kőrispatakon és Vadadon. Ez utóbbi helységben nagygyűlésen „leleplezték”, majd kicsúfolták a felbujtással vádolt Kiss. T. János gazdát, aki attól való félelmében, hogy a Szekuritáte elviszi, öngyilkos lett.
1954-ben is inkább szövetkezeteket szerveztek: az évben csupán két kollektív gazdaság jött létre a 24 mezőgazdasági társulás mellett.
1955-ben egyetlen kollektív gazdaság és 35 mezőgazdasági társulás alakult a tartományban, de mind a két üzemtípusnál csekély a területi és létszámnövekedés. Ebben az évben a kollektív gazdaságok és mezőgazdasági társulások területe 12,5%-a volt az egyéni gazdaságok korábbi szántóterületének, és a tartomány földműveléssel foglalkozó családjainak 8,4%-a volt kollektív gazdaság tagja.
1956-ban a magyarországi események hatására lelassult a székelyföldi kollektivizálás, 1956. július 31-én a a kollektív gazdaságok, egyszerű társulások és mezőgazdasági társulások a MAT-ban a szántóterület 14,4%-át birtokolták (az országos átlag 21,5% volt).
1957 első felében újra tömegesen adták be a kilépési kéréseket a kollektív gazdasági tagok, valószínűleg szintén a magyarországi események hatására. 1957. augusztus 10-én a tartományi pártbizottság határozatot hozott a szövetkezetesítés felgyorsításáról, majd nagyarányú mozgósítás történt: november és december hónapokban 8181 agitátort küldtek ki a falvakba kollektivizálni, amely nyomán decemberben egy kollektív gazdaságot és 47 társas gazdaságot avattak fel, és majdnem 4,5 ezer családot léptettek be a már létező egységekbe.
1958 első harmadában ismét kisebb ütemű a kollektivizálás, de 1958. június 8-a után 251 községi (szervező) kollektívát alakítottak 2013 taggal, a már meglévő 10 457 helyi szervező mellé, így az év végéig a mezőgazdasági társulások földterülete és létszáma több mint megháromszorozódott a MAT-ban. 1959-ben kisebb ütemű a szervezés, de így is az év során a mezőgazdasági társulások területe megduplázódott.
1960-ban a mezőgazdasági társulások létszáma meghaladta a 100 ezer családot, területük pedig elérte a 285 ezer ha-t. A tartomány vidéki lakosságának jó részét beszervezték a mezőgazdasági társulásokba („szövetkezetesítették”), a továbbiakban a társulások kollektív gazdaságokká való átszervezése zajlott. A szervezés főként a téli hónapokban történt, hogy ne zavarják meg a terménybetakarítást.
1961. augusztus 1-ig a kollektív gazdaságokba beszervezték a tartomány földműves családjainak 31,4%, illetve a tartomány kollektivizálandó területének 31%-át. Ekkor már a szocialista szektorban dolgozott a mezőgazdasággal foglalkozó családok 87,8%-a.
1962. március 1-jén a kollektivizálást befejezettnek nyilvánították Udvarhely, Marosvásárhely, Dicsőszentmárton és Régen rajonokban. Ekkor már tömeges volt a kollektivizálás, abban a hónapban pl. 17 ezer agitátor és 3700 helyi képviselő szervezte a kollektív gazdaságokat.
1962. március 10-én befejezettnek nyilvánították a Maros tartományi kollektivizálást, de 1962 áprilisában és júliusában (!) is még avattak fel két kollektív gazdaságot a tartományban, és az év közepéig folyamatos volt az egyéni gazdálkodók beiratása, a mezőgazdasági társulások kollektív gazdasággá alakítása, és azok összevonása.
A kollektivizálás következményei
A földtulajdont illetően: háztáji gazdaságok szintjére redukálódott a magántulajdonú termőföld; a kollektív- és állami gazdaságok váltak a földterületek tulajdonosaivá.
A gazdálkodási módot tekintve a önálló kisgazdaság eltűnt, helyette a kollektivisták brigádokba szervezve együtt művelték a földet, az egyéni érdekeltség hiánya miatt silány minőségben, és ez a nem gépesíthető mezőgazdasági munkafázisoknál a rendszer végéig fennmaradt. A nagymértékű elvonás miatt a háztáji gazdaságok szerepe felértékelődött.
A vidéki társadalomban a birtokolt föld nagysága volt az egyik első hierarhizáló tényező: a magántulajdonú föld területének nivellálásával a nagygazda elit megszűnt. Addig nincstelen vagy szegényparasztokat – a kommunista pártba való belépésük után – tettek meg a kollektív gazdaságok tisztviselőivé, lehetőséget adva számukra egy felfelé tartó társadalmi mobilitási pályához.
A megélhetés létalapjának, a magántulajdonú földnek az elvétele kényszerű területi mobilitást indított el: a nagyobb fizetés jelentette vonzerő mellett elsősorban a megélhetési kényszer miatt a fiatal korosztály tömegesen választott városi munkahelyeket, és telepedett át vagy ingázott városra.
Teljes korosztályok kiesése miatt a helyi szokások is megritkultak. Bizonyos vallásos ünnepeket betiltottak, és eltűntek egyes, a magántulajdonú mezőgazdasághoz kötődő szokások.
Az értékrend és a morál megváltozik, hiszen a „közös”, a kollektív gazdaság javaiból legitimnek tekintik a lopást, így egy kettős mércéjű közerkölcs alakul ki. A szorgalom, pontosság, alaposság, tisztességes munka hátránnyá válik a közös gazdaság keretei között, ehelyett az „ügyeskedés” (lopás a közösből) és a szerteágazó kapcsolatháló válik fontosabb értékké.
Szakirodalom
Bakó József: Géppisztollyal lőtték le. Brassói Lapok 2001. január 19.
Balogh László: Történelem a homlokráncban. Gidófalva 1950. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2000.
Bárdi Nándor (szerk.): Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes” években. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
Benkő Levente: Minden, ami egyszer volt. Maksa 1950 szeptember és utána. Székelyföld, 2003. március.
Bottoni, Stefano: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.
Cătănuş, Dan – Roske, Octavian: Colectivizarea agriculturii în România, vol. I. Dimensiunea politică 1949-1953. INST, Bucureşti, 2000.
Dezvoltarea agriculturii RPR. Culegere de date statistice. Direcţia Centrală de Statistică, Bucureşti, 1965.
Dobrincu, Dorin – Iordachi, Constantin: Ţărănimea şi puterea. Procesul de colectivizare a agriculturii în România. Polirom, Iași, 2005.
Dobrincu, Dorin: Colectivizarea, cote şi revolte ţărăneşti în vestul Romăniei (1949). Anuarul Institutului Romăn de Istorie Recentă, vol. I. Bucureşti, 2002.
Gagyi József: A krízis éve a Székelyföldön: 1949. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Iancu, Gheorghe – Ţărău, Virgiliu: Un episod din implicarea Securităţii în colectivizarea agriculturii romăneşti. Anuarul Institului de Istorie Cluj-Napoca, 1998, Editura Academiei Romăne, Bucureşti, 2000.
Kristó Tibor (szerk.): Kuláksors. Székely kulákok történetei. Státus Kiadó, Csíkszereda, 1999.
Levy, Robert: Gloria şi decăderea Anei Pauker. Polirom, Iaşi, 2002.
Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.
Oláh Sándor: Csendes csatatér. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.
A Román Munkáspárt II. Kongresszusa. Állami Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1956.
Statutul model al gospodăriei agricole colective. Editura PMR, [Bucureşti], 1950.
