A szekularizáció fogalomnak több jelentése is van. A valláskutatással is foglalkozó társadalomtudományok szekularizációnak a vallás társadalmi jelentőségének csökkenését nevezik. Wilson szavaival a szekularizáció „az a folyamat, amelynek során a vallásos gondolkodás, a vallásos gyakorlat és a vallási intézmények veszítenek társadalmi jelentőségükből” (Wilson 1966).
A szekularizáció fogalma a felvilágosodás korában jelenik meg, majd a társadalomtudományi gondolkodók többsége – élen a legnagyobb hatásúakkal mint Marx, Weber vagy Durkheim – a modernizáció szükségszerű velejárójának tekintették, a huszadik század második felében azonban egyre többen kétségbe vonták a szekularizáció lineáris és irreverzibilis voltát.
A szekularizáció mellett szóló egyik legnagyobb hatású társadalomelméleti irányzat a funkcionális differenciálódás elmélete. E szerint a modern társadalmakban az egyes társadalmi feladatok, „funkciók” ellátására egyre specializáltabb és egyre racionálisabban működő intézmények, társadalmi alrendszerek jönnek létre. Racionalitás alatt a weberi értelemben vett célracionális gondolkodás és cselekvés térnyerése értendő, vagyis az, hogy a cselekvéseket megelőző mérlegelés az adott cél minél hatékonyabb eléréséhez szükséges eszközök közötti válogatásra korlátozódik, és egyre kevésbé terjed ki átfogóbb morális szempontok figyelembevételére. A társadalom egyes alrendszerei a legfontosabb célok szerint alakulnak ki és különülnek el, melyek közül az elemzések leggyakrabban a politikai, gazdasági, jogi, tudományos és oktatási alrendszerekre terjednek ki. Ezek tehát idővel a maguk sajátos feladatainak minél hatékonyabb elvégzésére törekednek, ennek eredményeként pedig egyre nagyobb mértékben függetlenednek egymástól és a vallástól is, amely ezen alrendszerek egyike lesz, elveszítve befolyását a gazdasági és politikai döntések, a tudományos megismerés vagy akár a pedagógiai elméletek fejlődése fölött (lásd pl. Luhmann 1982).
A szekularizáció szükségszerűségének azonban ellent mondott az, hogy számos, a modernizációban élet járó országban – például az Amerikai Egyesült Államokban – a vallásosság és a vallás társadalmi jelentősége nem csökken. E jelenség magyarázatára született meg a szekularizáció vallásgazdasági modellje, mely szerint bizonyos feltételek mellett a vallás társadalmi jelentősége nőhet is. Az elmélet a vallási jelenségeket a gazdasági életből vett fogalmak segítségével és annak analógiájaként modellezi, az egyházakat vallási szolgáltatóknak, a híveket fogyasztóknak tekintve. Az elmélet szerint a vallási fogyasztás (azaz a vallásosság) mértéke a vallási kínálat változatosságától függ. Egyetlen egyház által monopolizált piacon a szolgáltató nincs rákényszerülve a fogyasztói igények figyelembe vételére, kínálata egyhangú, így a hívek egyre kisebb érdeklődést mutatnak a termék iránt. Minél kevésbé szabályozott azonban egy vallási piac, annál inkább a pluralizálódás irányába mozdul el, minél pluralisztikusabb egy vallási piac, a vallási szolgáltatók annál inkább specializálódnak (piaci szegmensek sajátos igényeihez), a vallási piac magasabb kompetitivitása és pluralitása pedig az általános vallási részvétel szintén magas szintjét eredményezi. Amennyiben azonban egy vallási szolgáltató monopolhelyzetbe kerül, megpróbál hatást gyakorolni más intézményekre, és ezáltal a társadalmat szakralizálja. A szakralizáció tehát a szekularizációval ellentétes folyamat, az az „ismerős jelenség, amely olyan képeket idéz fel bennünk, mint a halászflotta papok általi megszentelése, a kereszt által dominált osztályterem, és különösképpen a vallási rituálék jelenléte a köz- és politikai szféra eseményeiben” (Stark–Iannacone 1994, 234).
A szekularizáció vallásgazdaságtani elméletének számos kritikusa akadt, különösen az európai valláskutatók körében, hisz az az európai valóságot egyáltalán nem ragadja meg. Az elmélet fényében például Románia egy elvallástalanodó ország kellene hogy legyen. Az elméletet kritizálva Voicu kimutatja, hogy Európában a vallásosság mértéke és a vallási pluralizmus között az összefüggés pontosan a fenti fordítottja, azaz minél inkább vallási monopólium jellemző egy országra, annál magasabb a lakosság vallásosság (Voicu 2008).
A szekularizáció tézisét árnyaló egyik nagyhatású munka Casanova nevéhez fűződik (1994). Szerinte a szekularizáció egyrészt a szekuláris szféráknak a vallási normáktól és hitektől való differenciációját jelenti (ez megegyezik azzal, amit korábban funkcionális differenciálódásnak neveztünk), másrészt a vallásos hitek és gyakorlatok hanyatlását, harmadrészt pedig a vallás társadalmi marginalizációját és privátszférába kerülését. A differenciáció ténye szerinte is megkérdőjelezhetetlen, ezt a folyamatot a modernitás magvának tekinti. A vallásos hit és gyakorlat csökkenése viszont egyértelműen nem tekinthető modern strukturális trendnek, annak ellenére sem, hogy számos nyugati, leginkább európai társadalomban világos történelmi trendnek mutatkozik. A szekularizáció e két dimenziója közötti összefüggésről az a véleménye, hogy minél inkább ellenáll egy egyház a differenciálódásnak, annál valószínűbb, hogy hosszú távon a vallásgyakorlat hanyatlásával kell szembesülnie. A vallás privatizációját Casanova szintén nem tekinti a modernitás szükségszerű strukturális trendjének, hanem pusztán az egyházak egyik lehetséges opciójának. Az egyházak azonban adott helyzetben úgy is dönthetnek, hogy a privát szférából a nyilvánosságba lépnek. A vallás nyilvánosságba lépési lehetőségeinek tárgyalásához pedig az államközösség egy hármas, államra, politikai társadalomra és civil társadalomra bomló modelljét használja. A vallás publikussá válásának esetei mindhárom szinten előfordulhatnak, ám a szerző szerint a vallás nyilvánosságban való tartós jelenléte csak a civil társadalom szintjén kompatibilis a modern társadalom univerzalisztikus elveivel és differenciált szerkezetével. A vallás civil szférába való áthelyeződése különböző módokon valósulhat meg, akár „az államból való visszavonulásként”, akár a privát szférából induló mozgalom eredményeként (Casanova 1994, 211–229).
A szekularizációval ellentétes folyamat, azaz a vallás korábban szekularizálódó társadalmakban történő térnyerésének megnevezésére Berger nyomán a deszekularizáció fogalma válik egyre népszerűbbé (Berger 1998). A fogalmat részletesen Karpov (2010) fejti ki, aki a deszekularizáció definiálására ugyanazokat a dimenziókat használja, mint amelyeket a szekularizáció teoretikusai használnak. Így szerinte a deszekularizáció egyik területét a korábban szekularizált intézmények képezhetik, amelyekben formálisan vagy informálisan újra teret nyernek a vallási normák. A deszekularizációs folyamat megvalósulhat továbbá a vallásgyakorlat és vallásos hit terén, a vallási élet újjáéledéséhez, intenzívebbé válásához vezetve, de megvalósulhat azáltal is, hogy a vallásgyakorlat a privát szférából a korábbinál nagyobb mértékben a nyilvánosságba lép. Megnyilvánulhat továbbá a deszekularizáció a kulturális termékek jellegében (művészetekben, irodalomban, filozófiában, stb.), amelyek tartalma ilyenkor a korábbinál vallásosabbá válik, valamint nem utolsó sorban a társadalom „szubsztrátumában”, azaz anyagi kultúrájában (pl. az épülő templomokban és egyházi épületekben, az egyházak gazdasági javainak gyarapodásában, vallásos jellegű piaci termékek megjelenésében stb.) A társadalmi lét e különböző területei egymástól viszonylag függetlenül is deszekularizálódhatnak, így a konkrét esetekben a deszekularizáció igencsak különböző eseteivel találkozhatunk (Karpov 2010, 250). Hogy az egyes területek melyikén zajlanak deszekularizációs folyamatok, az nagymértékben azon múlik, hogy azok milyen társadalmi szereplők munkájának az eredményei: míg az egyszerű vallásos emberek inkább a vallásgyakorlat és hit terén érnek el eredményeket („alulról történő deszekularizáció”), a nagyobb társadalmi befolyással bíró aktivista csoportok az intézményrendszer és a fenti értelemben vett kultúra deszekularizálására is képesek („felülről történő deszekularizáció”) (Karpov 2010, 251–255).
Szakirodalom
Berger, Peter L.: The Desecularization of the World: A Global Overview. In Berger P. (ed.) The Desecularization of the World: Resurgent Religion and World Politics. William B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, 1999.
Karpov, Vyacheslav: Desecularization: A Conceptual Framework. Journal of Church and State, 2010, 52(2): 232–270.
Luhmann, Niklas: The Differentiation of Society. Columbia University Press, New York, 1982.
Stark, Rodney – Iannacone, Laurence: A supply-Side Theory reinterpretation of the Secularisation in Europe. Journal for the Scientific Study of Religion, 1994, 33(3): 230–252.
Voicu, Mălina: Religiosity and religious revival during the transition period in Romania. In Voicu, Bogdan – Voicu, Mălina: The Values of Romanians. Institutul European, Iaşi, 2008.
Wilson, Bryan: Religion in a secular society: A sociological comment. Watts, London, 1966.