A történelem folyamán akár Magyarország, akár Erdély viszonylatában vizsgáljuk a Székelyföldet, mindig a periférikus helyzet volt rá jellemző. Ezzel együtt járt a gazdasági elmaradottság, a belső piac korlátozottsága, a hitelélet modern formáinak és a gyáriparnak a teljes hiánya, a közlekedési viszonyok fejletlensége, az urbanizáltság alacsony színvonala.
A gazdasági és társadalmi elmaradottság, majd a Romániával való vámháború (1886‒1893) hatása a székelység tömeges kivándorlásában mutatkozott meg. A székelység eladósodása és elvándorlása az erdélyi magyarság fennmaradását kérdőjelezte meg. A székelységre a kortársak úgy tekintettek, mint a magyarság keleti védőbástyájára, amely megakadályozza az erdélyi magyarság felszívódását az egyre terebélyesedő román nemzettestbe. A kivándorlást a különböző politikai erők és érdekvédelmi szervezetek eltérő elképzelések alapján szerették volna orvosolni, legtöbbször anélkül, hogy a migráció igazi okát megvizsgálták volna.
Az 1890-es évektől egyre több napilap és szakfolyóirat foglalkozott rendszeresen a székely kivándorlással. A századfordulón szinte divattá vált e kérdésről beszélni és írni. Az első országos méretű kivándorlási tanácskozás az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) égisze alatt szerveződött meg 1895-ben. Itt elhatározták egy Kivándorlási Bizottság megszervezését, amelynek feladatai közé tartozott többek között a székely kivándorlás tanulmányozása. A Kivándorlási Bizottság tényleges működését 1900-ban kezdte el, és tervbe vette, hogy 1902-ben az ország négy különböző vidékén kivándorlási kongresszust szerveznek: Felvidéken, Dunántúlon, Délvidéken és Székelyföldön.
A székelyföldi kongresszus megszervezésének előzményéhez tartozik Hegedüs Sándor kereskedelemügyi miniszter székelyföldi utazása 1900-ban, aki – miután visszatért Budapestre – felkérte a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamarát, hogy alakítson bizottságot, amely tanulmányozza a lakosság helyzetét, és tegyen jelentést a régió gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetéről. A kamara 1901 márciusára begyűjtötte a Székelyföldre vonatkozó adatokat, majd felterjesztette véleményét a kormányhoz, amelyben elsősorban a közlekedés elmaradottságát, a vasút hiányát emelték ki, amely stagnálásra kényszeríti az egész régió gazdaságát.
A Székelyföld problémáját leginkább ismerő két erdélyi egyesület – Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet (EMKE), Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) – 1901-ben szintén elhatározta egy kongresszus megszervezését, és elküldték ennek tervezetét Hegedüs Sándor miniszternek. Úgy a miniszter, mint más egyesületek így az OMGE is támogatták az ötletet, késznek mutatkoztak arra, hogy létrejöjjön egy olyan találkozó, amelyen megbeszélésre kerülne e térség minden problémája. 1902. január 16-án Budapesten a székelyföldi országgyűlési képviselők értekezletet szerveztek az illetékes egyesületek vezetőinek. Elhatározták, hogy az EMKE, OMGE, EKE, Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE), Marosvásárhelyi Székely Társaság együttesen hívja össze és rendezi meg a kongresszust. Az illetékes egyesületek egy közös rendezőbizottság felállítását határozták el. Rövid időn belül azonban vita bontakozott ki az OMGE és az EKE között, amelyet a korabeli sajtó „kanapé kérdésnek” csúfolt. Az ellenségeskedés oka, hogy 1902. február 15-re, a székely képviselők kérésére az OMGE Marosvásárhelyre egy előértekezletett hívott össze. Ezt zokon vette az EKE, ugyanis szerinte ezzel az OMGE megsértette az 1902-es január 16-i megállapodást, mely szerint az előértekezletet csak az illető egyesületek közös elhatározásával lett volna szabad összehívni. Az EKE azzal vádolta az OMGE-t, hogy a székely kongresszust a saját ellenőrzése alá akarja vonni. Az elkövetkező napok újságcikkeiben mindkét fél próbálta bebizonyítani saját igazát. Rövidesen az EKE és az EGE kijelentette, hogy nem vesz részt a székely kongresszuson.
Az 1902. február 15-én sorra kerülő vásárhelyi találkozón az EKE és EGE kivételével mindegyik egyesület megjelent, és megválasztották a kongresszust szervező bizottság tagjait. Az 1902-es év elejétől országszerte megnőtt az érdeklődés a Székelyföld iránt, Debrecenben megszervezték a székely írók napját, amelyen jelen volt Benedek Elek, Gyulai Pál, Jakab Ödön és Benedek János.
A kongresszust rendező bizottság 1902. március 24-én Budapesten ülést tartott, ahol a rendezőbizottság elnökének Bedő Albertet, alelnöknek Forster Gézát, az OMGE vezető személyiségeit választották meg. Megállapították, a kongresszus tárgyalási menetrendjét, elhatározták, hogy a kongresszus által elfogadott határozatokat közlik a kormánnyal, a pozsonyi országos gazdakongresszussal, valamint más hatóságokkal és testületekkel.
Időközben Darányi Ignácz földművelési miniszter elhatározta egy székely kormánybizottság felállítását, amelynek élére Sándor Jánost, Maros-Torda és Kis-Küküllő vármegyék, valamint Marosvásárhely szabad királyi város főispánját nevezte ki. Ez a székelyföldi kormánybizottság később a székely kirendeltség néven vált ismertté. Egyes székelyföldi képviselők nemtetszéssel fogadták a kormány lépését, amelyet a székely kongresszus munkálataiba való beavatkozásként értelmeztek. Darányi miniszter a kedélyek megnyugtatása érdekében kijelentette, hogy a kormánybiztos csak a kongresszus után foglalja el helyét, és döntéseinél figyelembe veszi a kongresszus által előterjesztett javaslatokat.
Élénk vita bontakozott ki, hogy melyik székelyföldi helység adjon otthont a megrendezendő rangos eseménynek. Különböző székely társaságok egymást túllicitálva tették meg ajánlataikat, és így felmerült Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Tusnádfürdő, Csíkszereda, valamint Sepsiszentgyörgy neve. 1902. június 5-én került sor a kongresszust rendező bizottság újabb összejövetelére, amelyen úgy döntöttek, hogy Tusnádfürdő ad helyet a kongresszusnak 1902. augusztus 28‒30-a között. Egy későbbi összejövetel alkalmával a bizottság összeállította az előadók névsorát, és elhatározták, hogy a székelység problémáit a kongresszus öt szakosztály keretén belül fogja megtárgyalni:
1. Őstermelési szakosztály
2. Ipari, kereskedelmi, munkásügyi, értékesítési és közlekedési szakosztály
3. Birtokpolitikai, adó és hitelügyi szakosztály
4. Közművelődési és közegészségügyi szakosztály
5. Kivándorlási és fürdőügyi szakosztály
A kongresszus munkálatainak megkezdése előtt, 1902. augusztus 22‒27. között, tanulmányi kirándulásokra került sor, három különböző irányban, kiindulópontokként Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy voltak megjelölve. A kirándulások részvevőinek alkalmuk volt megismerni Székelyföld egyes régióinak gazdasági, társadalmi problémáit, valamint gyönyörködhettek Székelyföld vadregényes tájaiban.
Az 1902-ben Tusnádon megszervezett székely kongresszuson több mint 350 személy vett részt, képviseltették magukat a minisztériumok, a székely vármegyék országgyűlési képviselői, közigazgatási vezetői, az erdélyi történelmi egyházak, különböző civil szervezetek, a hétfalusi csángók, valamint a bukaresti Magyar Társulat révén a regáti magyarok. A kongresszus szakosztályainak tárgyalási jegyzékét és határozatait figyelmesen végigolvasva szembetűnik, hogy minden előadó az állam erőteljes jelenlétét kérte a székelység gazdasági, társadalmi és közművelődési életében. Hegedűs Loránt, aki maga is részt vesz a kongresszuson, két év múlva, találóan jegyzi meg, hogy:„Az állam ettől fogva kezd túlnőni egy mindenható és minden-lében-kanál hatalomnak földi keretein.”
A kongresszus a székelyföldi társadalom minden kérdését megpróbálta három nap alatt végigtárgyalni. Munkálatainak egyik hiányossága, hogy magát a kivándorlás kérdését a turizmus és a fürdőügy problémájával együtt tárgyalta. A kivándorlás problémájának megoldását nem a gazdasági bajok orvoslásával, hanem rendészeti intézkedések révén igyekeztek kezelni. A kongresszus egyik érdekes színfoltja Geöcze Sarolta előadása A nők feladata a Székelyföldön címmel. Előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy a kongresszus foglalkozott a székelység minden ügyével, de megfeledkezett a nők problémájáról, pedig Székelyföld felemelkedése és a kivándorlás megszüntetése a nők helyzetének javításától is függ.
Az 1902-es tusnádi székely kongresszusról számtalan vélemény látott napvilágot a 20. század folyamán. A kongresszust már szervezésének pillanatától vegyes érzelmekkel kísérték figyelemmel a kortársak. Az agrárius mozgalom hívei, valamint a kongresszuson jelenlévők a kongresszus munkájának az eredményességét próbálták kidomborítani. A kongresszustól távolmaradt egyesületek tagjai éppen az ellenkezőjét állították. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című lap hangot is adott a helyi elit elégedetlenségének. „Nemes székely kongresszus! Beszéljetek, szónokoljatok aranyszájú Szent János mézédes szavaival. Beszéljetek a székelyek nagy nemzeti és honvédelmi hivatásáról, álmodjatok utakról, vasutakról, iparról, iskolákról, bányákról, kincsekről, a jövő század regényéről, melyet költői képzeletetek a székelynek hitetek és reményeitek birodalmában terem, azonban az a sok szép beszéd, az a sok gyújtó szónoklat mind csak szó, pára és regény fog maradni.” Hasonlóképpen vélekedik a későbbiekben Bözödi György is: „…a ,székely kongresszus’ három napon keresztül tárgyalta a székely nép kérdéseit, de gyakorlati eredménye mondhatni semmi sem lett. Nem is lehetett. Az országszerte feltűnést keltett székelyföldi elszegényedés és kivándorlás tanulmányozására olyan emberek gyűltek össze, aki a néppel kevés közösséget éreztek. Akik valóban a nép hangját szólaltatták meg a lényeges kérdésekben, azokat elhallgattatták. Amint valaki elmésen megjegyezte a hivatalos minőségben jelenlévők negyedrésze arisztokrata, fele idegen, másik negyed része pesti úr és még egy negyed zsidó. A kongresszus helyéül Tusnádot választották, ahol üdülésnek is lehetett venni a három napot.”
A székely kongresszus vezetése, mint ahogy Bözödi György is céloz rá a közép- és nagybirtokosság kezébe csúszott át, amely nem volt híve a radikális változásoknak. Javaslataik többsége a kivándorlás problémájának megoldására elsősorban adminisztratív jellegűek. Ugyanakkor szinte minden előadás alkalmával előbukkan a „kevesen vagyunk” tudata, Erdély elvesztésének a gondolata, amely egy kis nép bizonytalanságának érzését hordozza egy nagy országban, és ennek is egy olyan térségében, ahol államalkotó nemzetként kisebbségben él. Ennek következtében kialakul egy sajátos érzékenység a kivándorlást illetően. A kongresszus jegyzőkönyvei jól dokumentálják, hogy a jelenlévők nem tudtak vagy nem mertek behatolni a kivándorlási jelenség ok és okozati összefüggéseibe. De érzékelték a gazdasági érdekeltségük mellett, hogy az ország területén élő más nemzetiségek körében egyre erősödő nacionalizmus ellen csak a saját nemzeti létük megerősítése által tudnak eredményesen védekezni. Persze azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a kivándorlás kérdéséről folytatott vitákban a gazdasági és társadalmi élet valamennyi problémájáról szót lehetett ejteni. Így nem véletlen, hogy a századfordulón a kivándorlás kérdése egy hatásos közvetlen politikai eszköz szerepét tölthette be a magyarországi hatalmi küzdelmekben. A kivándorlási kongresszus nagy nyilvánosságnak örvendett, és ennek hatására a magyar kormány lépéseket tett a fennálló problémák megoldásának irányába. Ezáltal kerül sor a székely akció beindítására, a székelyföldi miniszteri kirendeltség megszervezésére.
A székely kongresszus legnagyobb eredménye, hogy felhívta a magyar közvélemény és kormány figyelmét a székelység problémáira, azonban a bajok megoldására már nem volt képes. A különböző kormányok székelyföldi politikájára találóak Venczel József szavai: „A székelyek bajairól szóló jelentések századról századra ugyanazt ismétlik, bár mindenik század meg volt győződve, arról, hogy tett valamit a székelység érdekében.”
Szakirodalom
A székely kongresszus szervezete, tagjainak névsora, tárgyalásai és határozatai. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2001.
Balaton Petra: A székely akció története. Cartofil Kiadó, Budapest, 2004.
Balaton Petra – Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények. 77., 2006. 2. sz., 55–122.
Bözödi György: Székely bánja, Budapest, 1985.
Egyed Ákos: A Székelyföld közgazdasági és társadalmi helyzete az 1902-es székely tusnádi kongresszus tükrében. In Somai József (felelős szerk.): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából (XIX–XX. század). Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kolozsvár, 2001.
Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas-Akadémia Kk., Csíkszereda, 2006.
Gidó Csaba: Az 1902-es tusnádi székely kongresszus és a székely kivándorlás kérdése. In Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok. Székelyudvarhely, 2001.
Hegedűs Lóránt: A kivándorlási kongresszusok eredménye. Budapesti Szemle, 1904. 117/326.
Róth András Lajos: Az állami beavatkozási politika kezdetei a Székelyföld mezőgazdaságába a XIX–XX. század fordulóján. Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2004.
Venczel József: A falumunka útján. Székelyudvarhely–Budapest, 1993.