A sport életünk része. Elsősorban a média révén, hiszen a világversenyek olyan mega-médiaesemények (Whannel 2000), amelyekre világszerte globális figyelem irányul. Az olimpiák, a futball világbajnokságok, autóversenyek uralják a nagyközönség figyelmét, a profi élsportolók pedig a jelenkor közismert rock-sztárjai. Míg a legnépszerűbb sportágak között a labdarúgást, jéghokit, amerikai futballt, F1-t és atlétikát találjuk, addig a a társadalomtudomány sport iránti érdeklődése viszonylag újkeletű, fejlődésben lévő fiatal diszciplína (Bromberger 2012). Azonban a sport mélyen beágyazott a kultúrába, vizsgálatán keresztül jól kitapinthatók azok a kulturális minták is, amelyek a társadalom egészét jellemzik: mondhatni, a sport a társadalom tükre. Tájainkon ez a labdarúgásra kiváltképpen igaz (ahogy Kanadában a hokira vagy USA-ban a helyi futballra).
A mai értelemben vett sport, mint gyakorlat és társadalmi intézmény modern termék. Bár az antikvitásban a görögök szerveztek Olimpiákat és a rómaiak gladiátorjátékai is mutattak „sportszerű” elemeket (versengés, testi erő, technikák, nyertes, pálya, látvány), azokat mégsem tekinthetjük sportoknak, csupán előformák.
A sporttevékenyeségek kialakulásának, a gyakorlatok kikristályosodásának és társadalmi intézményesedésének előfeltétele volt a modernitás, a modernizmus eszméi, strukturális követelményei. Elsősorban arra gondolunk, hogy a sportot meghatározó fair play eszméje a modern társadalom egyenlőségen alapuló népszuverenitás elve, valamint szerződéses viszonyai között szoros a kapcsolat. A sportban, akárcsak a modern társadalomban, a felek között egyenlőség van, inklúzív jellegű és előre lefektetett, kölcsönösen elfogadott szabályok szerint működik. A modern társadalom befogadó demokratizmusa, piaci versenyszelleme, hatékonyságra (nyerésre) törekvő racionalizmusa és civilizáltsága tükröződik vissza a sportban, különösen a csapatjátékokban, ami nem csupán közös kollektív indentitást szolgáltatott, hanem meg is erősítette a modern társadalmat: annak éthoszát és világnézetét terjesztette, kohézióját kultiválta. Az sem mellékes, hogy a sport előfeltétele a szabadidő intézménye, ami tipikusan modern találmány (Rybczynszki 1991), valamint az sem, hogy a testnevelés és nemzetépítés (Hadas 2002), valamint a nemzetállamok hadserege számára szükséges emberállomány minősége között is szoros kapcsolat van (Caillat 1989); nem beszélve a közegészség biztosításáról.
A sportszociológiai tanulmányok két fő felfogást körvonalaztak (részletesen lásd Péter 2014). Mivel a sport kezdetben a privilegizált osztályok tevékenysége volt, az egyik a sportot önmagában értékes, önmagáért végzendő játéknak, ludikus és „tiszta”, azaz külső hatásoktól mentes tevékenységnek tekintette (Huizinga 1972). E szemléletben a sport az élvezetes, szép, esztétikai kategóriákkal leírható, minden külső kényszertől mentes, örömteli foglalatosság, élvezetes időtöltés (joy); a sport célja maga a játék, igazi tétje művelőjének szórakoztatása az aktív cselekvéssor révén. Ebben a felfogásban kiemelt a játék belső tényezőinek szerepe. A Huizinga által megrajzolt sportfelfogás egy ahistorikus, ideális sportképet fest: a sport belső emberi impulzusok eredője, aminek belső logikája lényegében teljesen független attól a társadalmi kontextustól, amiben megvalósul (Kew 1999, 8–9), kvázi-hedonisztikus éthosza is változatlan. Eszerint a sport társadalmi gyakorlat (praxis).
A sportra vonatkozó másik felfogás az előbbi ellenkezőjét állítja: a játéknak külső célja (is) van, a tevékenység társadalmilag konstruált, környezete által meghatározott, folyamatosan változásban lévő aktivitás, aminek társadalmi, szimbolikus jelentése van a játékon kívül is, nem csupán alkalmi művelői számára (a társadalom eltérő jelentésekkel és jelentőséggel ruházza fel). Magyarán, a sport a társadalom szerves része, intézmény. A mély játék célja: identitás kifejezése, társadalmi kapcsolat létrehozása-ápolása, anyagi vagy szimbolikus haszon megszerzése, a játékosok szórakoztatása, nevelése mellett. Ez utóbbiban a külső tényezők szerepe fontos, tulajdonképpen elsődleges.
Véleményünk szerint a sport egyszerre társadalmi gyakorlat (praxis) és intézmény (institution). Ez tárgyunknak kettős, duális természetet ad: egyfelől elfogadjuk, hogy a sporttevékenységeknek van relatív belső autonómiájuk, másfelől pedig természetszerűen függő viszonyban állnak a külső, tág társadalmi körülményekkel, objektív állapotokkal; a társadalomnak és a kultúrának alkotó részét képezik, annak organikus részei. Kulturálisan és társadalmilag beágyazott jelenség. A sportot, mint társadalmi gyakorlatot a rá jellemző javak és értékek (leginkább a sportolók, tehetségek, tudások, ismeretek, tapasztalatok, különféle tradíciók) kezelésének belső, avagy csoportszintű szervezeti, kooperatív és kompetitív dimenziói képezik. A sportot (pontosabban a sporttevékenységeket) társadalmi intézménnyé külső adminisztratív és formális keretei, társadalmi meghatározottságai teszik (részletesebben Kew 1999). A sport és társadalom, valamint a sport és társadalom kérdései és problémái összefonódtak, a sport alakulását, fejlődését a társadalmi változások nagyban meghatározták, de a a sport is visszatükrözte, illetve befolyásolta ezeket.
A klasszikus modernitáshoz képest mára a „sporthelyzet” két irányba strukturálódott. Egyfelől a klasszikus, részvétel-orientált (lásd Huizinga, 1972) sportból foglalkozás- és profitorientált, globálisan integrált sportrendszer jött létre (az 1992-es olimpiáig az atléták hivatalosan amatőrök), ami egyben (itt ez a lényeg) a kommerciális és szórakoztató szerep erőteljes növekedését hozta. A sport elismert formátumú foglalkoztatási rendszer, amiben a szereplők elsődleges célja a profitszerzés. Másfelől a sport az országos és nemzetközi (diplomáciai) kapcsolatokban a politikai állapotokat és viszonyokat dramatizálja (Frey–Eitzen 1991), ezért is fontosak az olimpia vagy a VB-k és EB-k választott színhelyei, hiszen azok szimbolikusan megjelenítenek egy adott politikai berendezkedési formát, de ugyanakkor a nagyvilág és a közvélemény szemében legitimálják, elfogadhatóvá teszik (ahogyan a pekingi olimpia tette ezt Kínával 2008-ban, de húsz évvel korábban Dél-Koreával szemben is, vagy éppen a krími konfliktus előtti Oroszországgal a szocsi téli olimpia).
Nem véletlen, hogy a sportszociológiai vizsgálatoknak két nagy (összefüggő) kutatási iránya van. Először, a társadalmi hierarchia és sport kapcsolatát vizsgáló elemzések (pontosabban a nemek, faji-etnikai csoportok, bevándorlók és sport közötti kapcsolatok), amelyek a sport és társadalmi osztályok viszonyainak, mögöttes összefüggéseinek és járulékos problémáinak kérdéseivel foglalkoznak. Másodszor, a sportnak, mint átütő erejű társadalmi jelenségnek a tágabb társadalmi, kulturális, intézményi környezetének és körülményeinek kapcsolataira fókuszáló szociológiai kutakodások (Washington–Karen 2001). Az osztály, identitás, konfliktus és társadalmi kontextus tematizálásai együttesen képezik a sportszociológiai diskurzus fő elemeit (uo.).
Tehát az intézményesített és formalizált keretek között, szervezetten végzett sporttevékenységek jellege, természete és társadalmi kontextusa változott meg. Ezt a változást a szerzők (például Kew 1999; Coakley 1992; Lewis 2009), bár fogalmilag eltérően ragadták meg, két nagy trend keretében tárgyalják: a sport kommercializációja és mediatizáltsága mentén (a globalizálódásának betudhatóan). A folyamat komplexebb utat járt be, hiszen a kommercializáció és mediatizáció előfeltételei olyan részfolyamatok voltak, mint a sport szekularizációja (a gyakorlat, mint laikus, versengő és a megváltás ígéretétől mentes jellege), racionalizációja (mind gyakorlatában, mind szervezésében az alapot a hatékonyság és ésszerűség kellett hogy képezze), bürokratizációja (a sportintézmények vezetését és működését a célracionális cselekvéskre és kiszámíthatóságra felépített igazgatási apparátusra, formális alapokra kellett helyezni), illetve kommodifikációja. A sportot mint tevékenységet, a teljesítményt és főleg az atlétákat eladható termékké kellett konvertálni, standardizálni. Az eredmények kontabilizálása rendkívül fontos, ez jelenti a sport kvantifikációját – ami azt is jelenti, hogy az eredmény a sport kizárólagos belső céljává lépett elő (Guttmann 1978). Mindezen folyamatok következtében a sport sokkal inkább munka, illetve termék, tévéműsor, mintsem klasszikus értelemben ludikus játék. Mára a sport egy erősen központosított, magas fokon ellenőrzött, standardizált és piaci logikában felépített szimbolikus termék: a szponzorok bevonzása és a nézőszám növelése sokkal fontosabb, mint maga a játék, hiszen a sportmező működésének legfontosabb hajtóereje a profitszerzés. Az üzleti, korporációs logika messze felülírja a sportnak, mint egyéni vagy kollektív játéknak az eredeti moralitását, nemes erkölcsi alapját, mert a piac racionalitása határozza meg működését (Kew 1999).
Mindennek számos következménye van (Frey–Eitzen 1991). Egyfelől a sport kommercializációja megváltoztatta a szabályokat a reklámidő növelése és a látvány fokozása érdekében. A sportnak gyorsabbá, látványosabbá, áttekinthetőbbé kellett válnia, hogy minél nagyobb tömegek megérthessék és fogyaszthassák. A közvetlenül résztvevők (sportolók) értékorientációja elmozdult az önmegvalósítás és elégedettség értékeinek irányából a passzív szereplők (nézők, tévénézők) szórakoztatása és az önérdek felé, a sportjátéknak tehát már nem az a célja, hogy a sportolók általa valósítsák meg önmagukat, hanem hogy a nézőket (az „ügyfeleket”) kielégítsék, számukra látványos vizuális élményeket és pozitív hangulati állapotokat generáljanak. Ezzel a sport expresszív céljait felváltották az instrumentális célok (győzelem, profit, szórakozás, fogyasztás). Továbbá, a sportmező feletti igazi hatalom „átcsúszott” azok kezébe, akik nem közvetlenül szereplői a sportvilágnak (befektetési társaságok, ipari konglomerátumok). A médiakonszernek, a szponzorálásban résztvevő korporációk, a sportegyesületek tulajdonosi körei nincsenek közvetlen kapcsolatban a csapatok és egyesületek belső szakmai és technikai tevékenységeivel, sok esetben a játékosokkal, sportolókkal és az edzőkkel sem.
A folyamatok legfontosabb negatív következménye, hogy folyamatos és nem kiiktatható feszültséget generálnak a sport, mint gyakorlat és a sport, mint intézmény között; a sport tartalma és formája között (Kew 1999, 31). Elsősorban innen erednek a sportban is megjelenő klasszikus társadalmi problémák (lásd Péter 2009), mint nemi és etnikai egyenlőtlenségek, rasszizmus és diszkrimináció, agresszió és kriminalitás, a játékosok munkajogai, egészségügyi-biztosítási visszásságai.
Mindezen problémák mellett a sport egy fontos összekötő, kollektív identitás-szolgáltató intézmény, olyan szimbolikus rítus, ami képletesen megjeleníti és levezeti a társadalmi konfliktusokat, de hatékony kontroll eszköz is, amivel az elitek elterelik a valós problémákról a nagyközönség figyelmét. Nem csupán szórakoztat, hanem ellenőriz is. További probléma a mediált látványsportra (HD vagy 4K minőség, szofisztikált vágások, kameramozgás) irányított figyelem; ez a sportot mint hatékony reklámhordozót marketálja s ezzel aláássa a tömegsportot. Miközben egy El Clasico (Barca–Real focimeccs) 1,2 milliárd háztartásban fogható, ahol karosszék atléták (Giulianotti 2004) passzívan nézik, vagy akár jétékkonzolukon saját felállítás szerint virtuálisan újrajátsszák, ténylegesen egyre kevesebben sportolnak.
A versenysport kommodifikációjának és kommercializációjának hullámai Romániát is elérték, ami leginkább a teniszben és a labdarúgásban látható. A sikeres(ebb) egyesületek a BL és a EL csoportköreiben játszanak, a média által sztandarizált rendszer keretei között, amire ténylegesen semmilyen befolyásuk nincsen. Azt macdonalizáltan és „készen” kapták az UEFA-tól és a globális szponzoroktól, ami elsősorban a csak tőkeerős csapatoknak kedvez.
Mindezek jól jelzik, hogy a sport sokkal több, mint első látásra tűnik: társadalmi kérdés, ami empirikus vizsgálatra érdemes, hiszen általa a társadalom ismerhető meg.
Szakirodalom
Bromberger, Christian: Football as a Relevant Subject for Serious Study. Conference Paper: Football Research in an Enlarged Europe Kickoff Conference, Agers, 2012.
Caillat, Michel: L’Ideologie du sport on France depuis 1880. Race, guerre et religion. Les Editions de la Passion, Paris, 1989.
Coakley, Jay J.: Sport in Society: Issues and Controversies. Kingston Press, London, 1992.
Frey, James H. – Eitzen, Staney, D.: “Sport and Society”. Annual Review of Sociology, 1991, 17, 503–522.
Giulianotti, Richard: Football. A Sociology of the Global Game. Polity Press, Cambridge, 2004.
Guttmann, Allen: From Ritual to Record. Columbia University Press, New York, 1978.
Hadas Miklós: A modern férfi születése. Helikon, Budapest, 2003.
Huizinga, Jan: Homo Ludens: A Study of the Play Element in Culture. Beacon Press, Boston, 1972.
Kew, Frank: Sport. Social Problems and Issues. Butterworth–Heinemann, Oxford, 1999.
Lewis, Jerry, M.: Sociology of Sport. Wadsworth Publishing Company, 2009.
Péter László: TP 5.0. Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009.
Péter László: Football and Society in Romania. Issues and Problems in Sport Discourses. Kézirat, 2014.
Rybczynski, Witold: Waiting for the Weekend. Viking Penguin, New York, 1991.
Washington, Robert E. – Karen, David: “Sport and Society”. Annual Review of Sociology, 2001, 27, 187–212.
Whannel, Garry: Sport and the media. In Coakley, Jay – Dunning, Eric (Eds.): Handbook of sports studies. Sage, 2000, 291–308.