A régió fogalma az elmúlt három-négy évtized során több tudomány és diszciplína találkozási pontján fogalmazódott újra. A régió eszerint emberi és társadalmi kategória, mely a társadalom és a térszervezés közötti kapcsolatot ragadja meg. Paasi szerint (2001) a régiók folyamatosan képződnek, illetve szűnnek meg; létrejöttükben négy, egymást részben átfedő szakasz figyelhető meg: 1. a területi keretek megszilárdulása; 2. a fogalmi keretek és szimbólumok kialakulása; 3. az intézményes formák kialakulása; 4. intézményesülés a regionális rendszer és a regionális öntudat részeként.
A földrajzi tér történeti léptékű, folyamatos társadalmi szervezése a tudomány számára is legalább három dimenzióban létezik: 1. a pozitív-tudományos regionalizálás a tudomány által alkalmazott regionalizálás, amely különböző tudományok, diszciplínák nézőpontjai szerint határol le tereket (társadalomföldrajz, gazdasági földrajz stb.) 2. a normatív-formális regionalizálás a regionalizálás intézményes mozzanatára vonatkozik, az intézményi dimenziót állítja az előtérbe (például: az államok területi-adminisztratív felosztása); 3. szimbolikus-informális regionalizálás a köztudat szintjén megy végbe, a mentalitás szintjén rögzül, kultúra- és csoportjellegű, és a szimbolikus javak eloszlásában ragadja meg a régióképződést. Természetesen, a pozitív-tudományos regionalizálás áll a legközelebb a tudomány klasszikus módszertanához, de a normatív-formális és a szimbolikus regionalizálás is tudományosan vizsgálható gyakorlat. (Benedek 2000, 6–7.)
A régió fogalma köznyelvi értelemben elsősorban a politikai-közigazgatási indíttatású normatív regionalizációt állítja az előtérbe. Ha ez központi hatalmi érdekből történik („felülről lefele”), akkor igazolására pozitív-tudományos érveket is felhasználnak, ha viszont a társadalom belső, szimbolikus határépítő gyakorlata is befolyásolja („alulról felfele”) a normatív térfelosztást, akkor a regionalizáció mellett regionalizmusról (mint mozgalomról) is beszélni kell.
Az erdélyi térség regionalizmusa különösképpen érdekes folyamat, mert a normatív és a szimbolikus dimenzió összefüggése a versengő román és a magyar nemzetépítés feltételei között alakult.
E tekintetben három nagyobb kérdéskört érdemes szétválasztanunk: i) a regionalizáció alkotmányjogi-közigazgatási történetét; ii) az erdélyi térség regionális karakterével összefüggő ideológiai és kulturális koncepciók történetét, és végül iii) az európai regionális politikák hatását az elmúlt két évtized regionalizációjára.
i) A modern Románia regionalizálásának kérdése az 1858-as Párizsi Egyezményig nyúlik vissza. Az egyezménybe foglalt politikai terv nem tartalmazza a „szövetségi” vagy „föderáció” kifejezéseket, azonban a föderatív berendezkedés elemei jelen voltak benne: mindkét fejedelemségben egy-egy „hospodár” és mellette egy választott testület gyakorolja a törvényhozói hatalmat; ezek az egyezmény által megszabott esetekben együttműködnek egy központi, a két fejedelemség számára közös bizottsággal, ami viszont mindkét fejedelemség számára a közös törvényeket készíti elő. Tehát a párizsi egyezmény alapján a két fejedelemségnek saját, valamint közös (szövetségi) törvényei lehettek volna, és eltérő közigazgatási rendszereket vezethettek be. A Cuza-féle egyesítés 1862 után azonban megszüntette az átmeneti román föderációt: „a sors iróniája, hogy mindazokat az intézményeket, amelyeknek a szövetség kötőanyagaként kellett volna működniük, a centralizálás érdekében használták fel” (Lambru 2001), s ez már a francia állammodell győzelmét jelentette, aminek mintája az 1852-es francia alkotmány volt (Stanomir 2005).
1919 és 1923 között egy újabb átmeneti időszakban ismét lehetőség nyílt arra, hogy a román alkotmányfejlődés föderatív irányt vegyen. A Brătianu-féle liberális elgondolással szemben a bukovinai George Grigorovici szociáldemokrata képviselő Nagy-Románia tartományainak a szövetségi államát javasolta (Stanomir 2005, 86–87). A Parasztpárt képviseletében Constantin Stere 1922-ben olyan alkotmánytervezetet nyújtott be, amely a közigazgatás decentralizációját a tartományok („provinciák”) ‒ Munténia, Moldva, Erdély, Besszarábia, Bukovina és Dobrudzsa ‒ közbülső szintjének a létrehozásával kívánta megvalósítani. A regionális/föderatív alternatíva még az 1923-as alkotmány elfogadása után is fel-felmerült. 1926-ban Hermann Müller Erdély külön jogállását javasolta, külön tartományi parlamenttel. Romul Boilă 1931-ben föderális alkotmánytervet készített, amely a következő tartományokból építette volna fel Romániát: Munténia (Olténiával és Dobrudzsával), Moldova (Besszarábiával és Bukovinával), Erdély (magában foglalva a Bánságot, Partiumot és Máramarost). (Bárdi 1998; Gherman 2003, 184–185).
A megvalósult területi-közigazgatási felosztásokat a centralizáció és a történelmi tagoltságok elfojtása jellemzi. A királyi diktatúra alkotmánya (1938) nem rendelkezett a regionális felosztásról, de az alkotmány alapján törvényt hoztak 10 tartomány (ţinuturi) létesítéséről. Ezek folyók neveit viselték, és nem voltak tekintettel a nagyrégiók határaira: a munténiai Argeş tartomány – például – „átnyúlt” Erdélybe, magában foglalván Brassó környékét és Háromszéket.
Az 1948-as kommunista alkotmány a területi közigazgatási középszint számára járásokat, megyéket és tartományokat állapít meg; ennek alapján 1950–1952 között újabb tartományfelosztásra került sor: 28 tartomány létesült, közülük több is néhány mai megyének nagyjából megfelelő területen. Székelyföldet e felosztás két részre vágta, Háromszék, Csík, Udvarhely környéke Sztálin tartományhoz (székhelye: Brassó, mely maga is Sztálinváros nevet viselte), Gyergyó és Marosszék pedig Maros tartományhoz került. A rövid időszakot átfogó felosztás az 1952-es alkotmány alapján változott, amely tartományokra és rajonokra osztja az ország területét. A 18 tartomány (nevüket városokról kapták) között van a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) is, amelyről az alkotmány ‒ közvetlen szovjet sugallatra ‒ külön is rendelkezik mint „a székely magyar lakosság” által lakott területről, és amely a következő rajonokra (járásokra) oszlik: Csík, Gyergyó, Székelyudvarhely, Szászrégen, Erdőszentgyörgy, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Kézdivásárhely és Maroshévíz, székhelye pedig Marosvásárhely. 1956-ban 16-ra csökkent a tartományok száma, 1960-ban a MAT területe módosult: Sepsi és Kézdi rajonok Brassó megyéhez csatolásával, valamint Dicsőszentmárton és Marosludas körzetének a MAT-hoz csatolásával létrejön Maros-Magyar Autonóm Tartomány (amelyben a magyar lakosság aránya 77%-ról 61%-ra csökkent). A MAT politikai szerepéről szóló viták három hipotézis megfogalmazását tették lehetővé: a) a tartomány kirakat-szerepe (valós autonómia nélkül); b) a magyar gettó-koncepció (Székelyföld „megtartása”); c) üvegház-modell (a kommunizmus „kíméletes” meghonosítása) (Bottoni 2008, 425–428)
Az 1952-es alkotmány alapján létrehozott tartományokat az 1968-as közigazgatási reform számolja fel, amely visszaállította a megyerendszert, megalapozván a Ceaușescu-rezsim területi-politikai alapjait.
ii) A dualizmus alatt az erdélyi magyar elit nem lépett fel regionális alapon Budapest központosító nemzetépítése ellen (Pál 2010). Ez alól részleges kivételt a Székelyföldre vonatkozó tervek képeztek az 1900-as évek elején, ezek azonban inkább gazdasági és szociális dimenziójúak voltak.
1920 után, Románián belül a regionális gondolat és annak kulturális‒politikai dichotomikussága már a huszas évek elejének korai transzilvanizmusában megjelent, elsősorban Kós Károly írásai nyomán. Elterjedt a gondolat, hogy létezik egy „közös eszményi humánum”, amely az „erdélyi ember világnézete” (Szentimrei Jenő). Ez jelen volt mind a magyar és a német, mind pedig az erdélyi román közgondolkodásban, de hamar kiderült, hogy nem azonos elképzelésekre vonatkozott (K. Lengyel Zsolt 2007, 30–32). Közösnek tekinthető egységesítő hatása csak abban nyilvánult meg, hogy Erdély 16, a Partium négy és a Bánság két megyéjét közös területi hivatkozási alappá, régióvá tette. A transzilvanizmus román kultúrafelfogásként inkább azt jelentette, hogy a román államnemzeti integrációt az erdélyi román elit vezető szerepének megtartása mellett kell keresztülvinni. A szászok transzilvanizmusa inkább a különböző táji német csoportok egységét tartotta szem előtt. A transzilvanizmus a területi és a kulturális autonómia ellentétet is magában foglalta. A békekötés után (1920) lényegében két megoldástípus körvonalazódott, az egyik Erdély autonómiáján belüli megoldást irányoz elő, a másik külön nemzeti autonómiát az erdélyi népek (magyarok, szászok-németek) számára Románián belül.
A regionalizmus nézőpontjából azok a megoldási javaslatok vehetők számba, amelyek területi elemeket is tartalmaztak. E nézőpontból az 1918 és 1940 közötti, az erdélyi magyarság helyzetére vonatkozó javaslatok zöme nem tartalmaz territoriális elemet (a területi hovatartozás és határmódosítás kérdéseitől most eltekintve), illetve ha igen, azt nem komplex regionális nézőpontnak rendeli alá, hanem tisztán a nyelvterületinek. Az 1920-as Kiáltó Szó szerzői közül Zágoni István a magyar nemzeti autonómiát elsősorban a nemzeti kataszter alapján javasolja, de esetleges területi autonómiákkal egészíti ki. Egy 1921–22-es tervezet elveti Erdély autonómiáját, és a nemzetiségi településterületek autonómiáját állítja a helyébe. A szerző két ilyen településterületet különít el: a) Székelyföld kiegészítve Aranyosvidékkel, Kolozsvár környékével és Kalotaszeggel; b) Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Csanád megyék magyarlakta részei. Mindazonáltal a tervezetek többsége inkább kulturális autonómiát idéző megoldásokat szorgalmaz (Jakabffy 1930, Paál Árpád 1931).
A politikai transzilvanizmus hagyományát 2000 után a Provincia-csoport újította meg. A csoport Memoranduma Románia regionális állammá alakulását szorgalmazza a fejlesztési régiókból kiindulva, de a történelmi régiók alapján. A Provincia című kétnyelvű folyóirat cikkei mindazonáltal némiképp megismételték a korai transzilvanizmust: míg a magyar szerzők többsége a közjogi megoldásokra összpontosított, a román szerzők írásaiban inkább a kulturális regionalizmus került az előtérbe.
iii) A rendszerváltást követően a regionalizmus kérdése az európai integrációéval fonódott össze, és 2000 után az európai regionális politikák fogalmai szerint fogalmazódott újra. Közvetlenül 1990 után a határmenti eurorégiók jelentettek kihívást a centralizáló államnak, Románia csatlakozását megelőzően azonban a fejlesztési régiók létrehozása is legitimizált lassan egyfajta gazdasági regionalizmust.
Ennek egyik következménye a pozitív-tudományos regionalizálás szakmai hátterének lassú kialakulása (Sandu, Benedek és mások munkái)
A normatív-formális regionalizálás tekintetében kialakulóban van egy elvi konszenzus Románia pártjai között (kivételek a magyar pártok, az RMDSZ és az MPP), amely a centralizmus hagyományaihoz illeszkedő, szimmetrikus regionalizmus intézményesülését tűnik előkészíteni. Ezzel szemben az erdélyi magyar autonómiatervek evolúciója egy aszimmetrikus regionalizmus-koncepció irányába mutat (Bakk–Szász 2010, 27–28).
A Székely Nemzeti Tanács tervezete (melyet néhány RMDSZ-képviselő a parlamentben is iktatott, ahol azonban 2004 márciusában a többség elutasította) a belső önrendelkezés koncepcióján alapul, és lényegében a történelmi Székelyföld devolúcióját javasolja a román nemzetállamon belül.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács számára készített (nemhivatalos) regionális csomagterv (lásd Altera 24/2004, illetve a csomag kerettörvényét itt) az aszimmetrikus regionalizmus koncepcióját állítja a középpontba, erre alapozva helyezi el Székelyföld régiót a romániai régiók rendszerében, a víziók szintjén pedig a spanyol alkotmányfejlődés útját javasolja Románia számára.
Végül az RMDSZ fejlesztési régiók átalakítására vonatkozó terve, amelyet törvénytervezet formájában be is nyújtottak a parlamentbe, előbb a létező fejlesztési régiókat próbálja az erdélyi magyarság számára előnyösebb módon az etnikai térszerkezethez igazítani, majd az így kialakult területi precedensre alapozni a közigazgatási régiók kialakítását.
Szakirodalom
Bakk Miklós – Szász Alpár Zoltán: Conflict and Convergence: Regionalisation Plans and Autonomy Movements in Romania. Acta Universitatis Sapientiae. European and Regional Studies, 2010, 1(1): 19–32.
Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után. Magyar Kisebbség, 1998. 1. sz.
Bárdi Nándor: Javaslatok, modellek az erdélyi kérdés kezelésére – A magyar elképzelések 1918–1940. Magyar Kisebbség, 2004. 1–2. sz., 329–376.
Benedek József: A társadalom térbelisége és térszervezése. Risoprint, Kolozsvár, 2000.
Bottoni, Stefano: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története. Csíkszereda, Pro-Print, 2008.
Cotoi, Călin: Regionalism şi regionalizare. o perspectivă critică asupra „problemei transilvane”. Geopolitica, 2004, 1(3): 79–91.
Gherman, Sabin: Regionalizarea. Raport despre starea noţiunii. Editura Etnograph, Cluj-Napoca, 2003.
Guţan, Manuel: Istoria administraţiei publice româneşti. Regiunea administrativă. Revista de drept public, 2002, nr. 1.
K. Lengyel Zsolt: A kompromisszum keresése. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Lambru, Steliu: Politikai tervek egy román föderáció létrehozására. Provincia, 2001. október.
Sandu, Dumitru: Ariile culturale ale României. Sociologie Românească. (Serie nouă). Anul I, nr. 3–4, 295–306.
Sandu, Dumitru: Ariile culturale ca matrice de sociabilitate. Sociologie Românească, 2002, nr. 3–4, 77–92.
Stanomir, Ioan: Libertate, lege şi drept. O istorie a constituţionalismului românesc. Polirom, Iaşi, 2005.
Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies 2001, 8(1): 7–28.
Pál Judit: Unió vagy „unificáltatás”? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867–1872). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010.
Stere, Constantin: Scrieri. Editura Minerva, Bucuresti, 1980.