Az 1940. augusztus 30-án Bécsben meghozott tengelyhatalmi döntés a területi kérdéseket leszámítva semmilyen ügyet nem oldott meg, minden felmerülő problémát a két érintett kormány közötti közvetlen tárgyalás révén kívánta tisztázni. Az 1940 őszén Budapesten zajlott úgynevezett likvidációs tárgyalásokon (1940. szeptember 13. – október 10.) azonban a feleknek egyetlen fontosabb kérdésben sem sikerült megegyezniük. A bécsi döntés hetedik pontja értelmében jogukban állt nézeteltérés esetén ismét a tengelyhatalmakhoz fordulni, így román kezdeményezésre 1944-ig mindkét kormány nemzetiségpolitikája folyamatos nemzetközi monitoring alatt állt.
1940–1944 között két német–olasz külön- és egy állandó tiszti bizottság tevékenykedett a kettéosztott Erdély területén. A különbizottságok egy-egy körutat tettek a térségben, majd ennek eredményeként jelentést, illetve ajánlást fogalmaztak meg a két kormány nemzetiségpolitikáját illetően. A tiszti bizottságok ezzel szemben állandó jelleggel a területen tartózkodtak, s folyamatosan kivizsgálták a hozzájuk eljuttatott nemzetiségi panaszokat. Munkamódszerük nagyban hasonlított, a jelzett eseteket – elviekben – a helyszínre kiszállva és az érintettek személyes meghallgatása révén igyekeztek feltárni, majd jelentést készítettek, és igyekeztek javaslatokat is tenni a hasonló esetek megelőzése érdekében.
Az első német–olasz különbizottság 1940 októberében alakult meg, feladatául elsősorban az elkövetett atrocitások kivizsgálását tűzte ki. A bizottság Németország és Olaszország képviselőiből állt össze, bár a semlegesség látszatának fenntartása érdekében tagjai nem az illető követségek munkatársai, hanem külső tisztviselők voltak: Günther Altenburg német külügyminisztériumi osztályfőnök és Delfino Roggeri olasz külügyminisztériumi főtisztviselő, illetve a melléjük kirendelt magyar (Újváry Dezső) és román (Gheorghe Davidescu) küldött. Tevékenységük során szabad kezet kaptak, hogy betekintsenek bármilyen aktába, illetve kihallgassanak bárkit a lakosság vagy hivatalnokok közül. A körút 1940. október 17–27. között Észak- és Dél-Erdélyben zajlott. A tíz nap alatt körülbelül 3000 km-t tettek meg, és mintegy 600 embert hallgattak ki. A bizottság jelentése 1940 decemberére készült el, azonban a tengelyhatalmak csak ennek kivonatát juttatták el a két érintett kormányhoz a feszültség fokozásának elkerülése érdekében. A jelentés elsősorban a civilek ellen elkövetett atrocitásokkal és a kiutasításokkal foglalkozott. Következtetése szerint mindkét fél követett el túlkapásokat, azonban az – elsősorban a bevonuláskor történt – tömeges gyilkosságok miatt a magyar felet nagyobb felelősség terheli.
A második német–olasz különbizottság 1942-ben tevékenykedett. Előzménye a román kormány által az év nyarán elrendelt és a magyar lakosságot érintő egyoldalú, részben végrehajtott élelmiszer-rekvirálás volt. A rekvirálás célja a magyar lakosság menekülésre késztetése lett volna „kiéheztetés” révén. A magyar kormány gyors közbelépésére végrehajtása félbeszakadt, és újabb különbizottság kiküldése is megtörtént. A bizottság két nagyobb körutat ejtett meg: 1942. július 5. – szeptember 5., illetve október 20. – november 20. között. Jelentést, majd ajánlásokat fogalmazott meg a magyar és a román kormány felé. A bizottság két tagja Andor Hencke, illetve Delfino Roggeri különmegbízottak voltak, a helyszíni vizsgálatokban részt vettek az állandó tiszti bizottságok tagjai is. Elviekben a vizsgálat a nemzetiségi kérdés teljes aspektusára kiterjedt, de Dél-Erdélyben elsősorban a rekvirálásokat, Észak-Erdélyben pedig a románok menekülésének okait, illetve az esetleges éheztetést vizsgálták. Az 1940-es Altenburg–Roggeri bizottsággal ellentétben ezúttal – német kezdeményezésre – átadták a két érintett kormánynak a teljes jelentést és javaslataikat. A jelentés és az ajánlások egyik kormány tetszését sem nyerték el, hiszen kritikát fogalmaztak meg mindkettővel szemben. A román kormány elégedetlenségét leginkább a rekvirálás diszkriminatív jellegének a megállapítása váltotta ki, illetve az, hogy a különbizottság továbbra is a bécsi döntés fenntartása mellett kardoskodott. Emellett cáfolta a román propaganda azon állítását, hogy a magyar kormány tudatosan éhezteti a román lakosságot. A jelentés mégis a magyar kormánynak volt nagyobb csalódás. Amellett, hogy megállapította a román kisebbség helyzetének romlását, egyúttal cáfolta a magyar kormány abbéli jogát, hogy a románokat sújtó diszkriminatív törvényt hozzon, mivel a magyar álláspont szerint a román lakosságnak előjogai voltak a 22-es többségi lét következtében.
Az állandó német–olasz tiszti bizottság felállítása 1940 őszén, az Altenburg–Roggeri különbizottság működése közben merült fel. A magyar–román kapcsolatok tükrében a lépés akár a bécsi döntés kudarcaként is felfogható, hiszen ezzel mindkét kormány beismerte, hogy nem képes a felmerülő kétoldali problémákat megoldani. Új helyzet állt elő a román–magyar viszonyban és a kisebbségi kérdésben, először fordult elő, hogy – ha nem is semleges, de – nemzetközi bizottság alakult kimondottan a kisebbségi kérdés és panaszok kivizsgálására és kezelésére. A különbizottságokkal összevetve a német–olasz tiszti bizottság célja nem egy jelentés elkészítése volt, hanem a vizsgálódás állandósítása. Ugyanakkor végig az érintett területen tartózkodott, adott esetben a sérelem helyszínén vizsgálódhatott, kihallgathatta a feleket. Így benyomásait nem másodkézből szerezte, bár mindkét kormány igyekezett tagjait folyamatosan befolyásolni és saját javára meggyőzni. Két bizottság működött: egyik Kolozsvár székhellyel a románság sérelmeit, a másik Brassóban a magyarság sérelmeit volt hivatott kivizsgálni. A kolozsvári tiszti bizottság Carmelo Sigliuzzo őrnagyból és Julius Elfrig kapitányból, a brassói pedig Hans Dehmel őrnagyból és Peppino Passanisi kapitányból állt. A bizottság összetétele az évek során többször is változott, mert tagjai folyamatosan egyéb háttér információkat is küldtek kormányaiknak (pl. a magyar és román kiugrási szándékról), emiatt a magyar és román kormány folyamatosan elfogultsággal vádolta őket és leváltásukat kérte.
A bizottság hatáskörének kijelölésekor nem az államhatárt, hanem a Maros vonalát adták meg. A brassói bizottsághoz a Marostól délre fekvő területek tartoztak, kivéve Maros-Torda megyét, a kolozsvárihoz pedig a Marostól északra fekvő területek, valamint Maros-Torda. Így mindkét bizottságnak illetékessége volt mindkét állam területén, de a fő szempont a nemzetiség szerinti elkülönítés volt. Román kezdeményezésre a kormányokkal való kapcsolattartás és a bizottság munkájának segítése végett román és magyar összekötő tiszteket neveztek ki a bizottságok mellé, így a kolozsvári bizottság mellé Dunst László százados, a brassói bizottság mellé pedig Valerian Popescu százados volt beosztva.
Az állandó bizottság működése során több ezer sérelmet vizsgált ki. Kezdetben igyekezett minden alkalommal kiszállni a helyszínre, később inkább csak kiadta az ügyek kivizsgálását a helyi hatóságoknak, így azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy ugyanaz a hatóság vizsgálta ki az ügyeket, amely kreálta.
A bizottság vizsgálata révén képet kaphatunk a dél-erdélyi magyar és az észak-erdélyi román kisebbség 1940–1944 közötti sérelmeiről is. A két sérelemhalmaz nehezen összevethető, mivel a két kisebbségi elit más-más módszert követett. Míg Észak-Erdélyben a román menekültektől felvett nyilatkozatokat azonnal sérelemként továbbították a bizottsághoz, Dél-Erdélyben hatékonyabbnak tartották a havi, pár oldalas összefoglaló jelentések rendszerét, amelyekben pár példa segítségével igyekeztek általános képet nyújtani a kisebbség helyzetéről. Számszerűen és súlyosság tekintetében emiatt sokkal több román panasz maradt fenn. Ezek sok esetben túlzó brutalitásról számolnak be, és az 1980-as évek román feldolgozásai révén napjainkban is részei a román történetírásnak.
1940-ben a két népcsoport más-más szinten állt: a román közösség minden téren megerősödve került ki a két világháború közötti időszakból, a magyarság pedig eleve a közigazgatásból kiszorított, gazdaságilag megtört helyzetből indult. Másrészt a két kormánynak is eltérő elképzelései voltak a nemzetiségi kérdést illetően: míg a román kormány lakosságcsere vagy önkéntes kivándorlás révén a magyarok teljes eltávolítására törekedett, a magyar kormány a magyar népcsoport erősítését és egy vezető rétegétől megfosztott lojális nemzetiség megteremtését tartotta legfőbb feladatának. Mindkét kisebbséget leginkább az államigazgatás nemzetiségellenes, különösen brutális fizikai fellépése sújtotta. Kölcsönös sérelem az is, hogy az iparjogosítványok visszavonása, illetve a diszkriminatív nyersanyag-elosztás gyengítette mindkét iparos réteget, akárcsak a hadseregben és munkaszolgálatban elszenvedett megaláztatás és embertelen bánásmód. Oktatási téren a románok a tanítás nyelve, a magyarok pedig a kevés iskola és az épületelkobzások miatt szenvedtek hátrányt. A legsúlyosabb sérelmek mégis különbözőek. A román nemzetiséget leginkább a közigazgatásból való kiszorulás, a szabadfoglalkozásúak megélhetési körülményeinek beszűkülése és gazdasági erejének megtörésére tett kormányzati intézkedések sújtották. A dél-erdélyi magyarok ezeket a folyamatokat már a két világháború között megtapasztalták, ezért 1940–1944 között elsősorban identitásuk megélésében voltak korlátozva a nyelvhasználatot és utazást tiltó rendeletek miatt.
A bizottság nem vállalkozhatott a nemzetiségi kérdés megoldására. Legfőbb feladata a két állam közötti konfliktus elmérgesedésének és egy esetleges háború bekövetkezésének elkerülése volt, ugyanakkor jelenléte kedvezően hatott a nemzetiségi kérdésre, és visszafogta a két érintett államot.
Bibliográfia
Balogh Béni L.: Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között. Pro-print, Csíkszereda, 2013. /Források a romániai magyarság történetéhez/
Balogh Béni L.: Küzdelem Erdélyért. Magyar–román viszony és a kisebbségi kérdés 1940 – 1944 között. Akadémia Kiadó, Budapest, 2013.
Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar−román viszony 1940−1945.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
Puşcaş, Vasile (ed.): Transilvania si aranjamentele europene, 1940−1944. Centrul de Studii Transilvane – Fundaţia Culturală Română, Cluj-Napoca, 1995.
Sárándi Tamás: Nemzetiségpolitikák mérlege. A magyar és a román lakosságot 1940–1944 között ért sérelmek vizsgálata a német–olasz tiszti bizottságok működésének tükrében. Magyar Kisebbség, 2014. 1. sz., 73–128.
Sárándi Tamás: Többség és kisebbség viszonya. A dél-erdélyi magyarság helyzete 1942-ben, a rekvirálások tükrében. In Fedinec Csilla–Szoták Szilvia (szerk.): Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Balassi Intézet – Márton Áron Szakkollégium, Budapest, 2014, 75–100. /Határhelyzetek VII./
Szász Zoltán: Demersuri internaționale pentru slăbirea cortinei de fier în Transilvania (1940-1943). Intențiile de mediere germano-italiene. In Satu Mare. Studii și comunicări. Supplementum. Satu Mare, 2011, 157–166.
Szász Zoltán: Válság-monitoring Erdélyben 1940−1942. A német−olasz különmegbízottak vizsgálódásai. In Krausz Tamás (szerk.): Kelet-Európa: történelem és sorsközösség. Budapest, 2006, 270−284.
Traşcă, Ottmar: Impactul problemei Transilvaniei asupra colaborării militare româno-germane. Anuarul Institutului de Istorie Gh. Bariţiu, Cluj Napoca, 2001, 156–183.
Traşcă, Ottmar: Relaţiile româno-maghiare şi situaţia minorităţilor în anul 1942. Ancheta comisiei germano-italiene Hencke-Roggeri. In Bolovan, Sorina Paula – Bolovan, Ioan – Gräf, Rudolf – Pădurean, Corneliu (ed.): Mişcări de populaţie şi aspecte demografice în România în prima jumătate a secolului XX. Cluj-Napoca, 2007, 255–287.
Traşcă, Ottmar: Relaţiile româno–ungare şi problema Transilvaniei, 1940−1944 (I–II). In Anuarul Institului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLI–XLII, 2004–2005, 311−349, 377−408.