A korszakban 1919-től 1937-ig tíz parlamenti választást tartottak, majd a korporatív rendszernek megfelelő 1939. évi választási törvény alapján még egyet. A magyarság nevében fellépő politikai szervezetként a Magyar Szövetség, majd annak jogutódjaként az Országos Magyar Párt vettek részt a választásokon.

Az első világháború befejezése után Romániához került új területek három különböző jogrendszerhez tartoztak: Erdélyben a magyar, Bukovinában az osztrák, Besszarábiában pedig az orosz törvénykezés volt érvényben. Így más választási törvény volt érvényben Ó-Románia területén, amit majd kiterjesztenek Besszarábia területére, más Erdélyre és Bukovinára vonatkozóan. 1918 novemberében rendelettörvény formájában hoznak létre egy választást szabályozó dokumentumot, amely a regáti és besszarábiai területekre volt érvényes, 1919 augusztusában pedig egy Bukovinára kiterjedő jogszabályt. Ekkor vezették be az általános, egyenlő, titkos és kötelező szavazati jogot, illetve a képviselő-választásoknál az arányos rendszert, a szenátusi választásoknál azonban a relatív többséget elnyert lista nyerte a mandátumokat.

Speciális választási törvényt 1926 márciusában vezettek be, amely egységesítette a választási eljárást, Erdélyben pedig felváltotta a Kormányzótanács által 1919 augusztusában bevezetett, egyéni kerületi választási szisztémát. Az 1926. évi jogszabály nem arányos rendszert eredményezett, mivel választási prémiumot vezetett be, amely a mindenkori győztes pártot favorizálta. Ennek lényege, hogy az országosan 40%-os szavazatarányt elért párt megkapta a mandátumok felét, majd a másik felén arányosan osztozkodott a megyénként abszolút többséget vagy az országosan minimum 2%-ot elért pártokkal. Szavazati joggal a 21. életévet betöltött férfi lakosság rendelkezett, a szenátusi választások esetében magasabb (40. betöltött életév) életkori cenzust alkalmaztak.

A háború utáni első választásokat 1919 novemberében tartották, a magyarság azonban 1922-ig szervezetten nem vett részt, annak ellenére, hogy magyar képviselők ugyan bejutottak a román parlamentbe, ők azonban az új hatalmi berendezkedés legitimációs eszközének számítottak, a magyarság érdekeit képviselő politikai programot nem fogalmaztak meg.

1922-ben a Magyar Néppárt és Magyar Nemzeti Párt összefogásából létrejött Magyar Szövetség állított jelölteket. Az 1922. márciusi választásokon a kormányon lévő Nemzeti Liberális Párt és a hozzá lojális közigazgatási vezetők, választási bizottságok a magyar jelölések többségét mondvacsinált okokkal megakadályozták, emellett a magyar lakosság jelentős hányada nem szerepelt a választói névjegyzékekben. A képviselő-választásokon egy magyar jelölt (Bernády György) szerzett mandátumot, a szenátorválasztásokon pedig két helyet tudtak szerezni. Pótválasztásokon még 2 képviselővel és 1 szenátorral bővült a magyar parlamenti képviselet, amely a magyar lakosság arányát a népességen belül (8,6%) nem tükrözte. 1922 decemberében a Magyar Szövetség utódaként alakult meg az Országos Magyar Párt, amely egész 1937-ig a magyarság érdekvédelmi szervezeteként vett részt a választásokon.

A következő parlamenti választásokat 1926 májusában rendezték, ekkor az OMP az 1923-ban Néppárttal megkötött együttműködés alapján a kormánypárt listáján indította jelöltjeit. A választási kartell eredménye a korszak legnagyobb magyar parlamenti csoportjának megalakulása lett, amely 15 képviselői és 12 szenátori helyet jelentett. Az összes képviselői helyek száma 387 fő volt, így arányosan 33-34 magyar képviselőnek kellett volna a parlament két házába bekerülni.

A királyi diktatúra bevezetése után, 1939 májusában új választási törvényt fogadtak el, amely 10 tartományból és a fővárosból, tehát 11 választókerületből, 258 képviselőből álló kamarából és 176 fős szenátusból állt. Ez utóbbiba 88 személyt a király nevezett ki, és 88 személyt a szakmai testületek (kamarák) választanak meg.

Az 1927. júliusi választásokon, amelyet a Nemzeti Liberális Párt rendezett, az OMP a Német Párttal és több más kisebbségi politikai csoporttal szövetségben Kisebbségi Blokk elnevezésű közös listán indított jelölteket. A fokozott választási visszaélések miatt a szavazatszámokat nem sikerült maximalizálni, 8 magyar képviselői és 7 szenátori helyet szerzett meg a Magyar Párt, amihez hozzájárult az is, hogy a németségnek arányait meghaladó engedményt tettek. Ezt követően 1928-tól egészen 1937-ig az OMP önálló listával indult, bár mindig egy közös kisebbségi koalíciót támogatott, a Német Párt azonban ezután kormánytámogató erőként viselkedett, a Magyar Párt pedig a román pártok által felajánlott engedményeket nem tartva elegendőnek, nem kötött szövetséget egyetlen többségi párttal sem. 1928-ban a Nemzeti Parasztpárt jutott hatalomra, és ekkor rendezték meg a korszak legtisztább választását. A Nemzeti Parasztpárt óriási fölénnyel győzött, az OMP a szavazati arányok tekintetében ugyan harmadik lett, de a parlamentben a második legnagyobb frakcióval rendelkezett. Országos szinten a szavazatok kevéssel több, mint 6%-át szerezte meg, 16 képviselőt és 6 szenátort juttatva be a törvényhozásba. Ez az eredmény ugyan nem volt egyenlő a magyarság számarányával, de azt a korszakban a legjobban akkor közelítette meg.

Az OMP-n belül a jelöltállítási procedúra 1926-tól kezdődően válik állandóvá, és az egész periódusra ez a kiválasztási módszer volt a jellemző. Ebben a vezető testületeknek (az Elnöki Tanácsnak és az Intézőbizottságnak) központi szerepe volt. Először a megyei tagozatok tettek javaslatot a képviselőjelöltek személyére a párt Intézőbizottságának, de még annak ülése előtt az Elnöki Tanács tette meg a javaslatait, amelyet az IB elfogadott. Formálisan tehát az Intézőbizottság volt az a szerv, amely határozott a jelölésekkel kapcsolatban, azonban az érdemi döntést az Elnöki Tanács ülésein hozták meg. A „biztosabb” körzetekben az „erős embereket” jelöltették olyan helyen, ahol amúgy reális esély mandátumszerzésre nem volt, bizonyos helyek feletti döntési jogot a tagozatokra bízták.

A jelöltállítás mellett a szövetségkötésről is tárgyaltak, általában azonban ez beszámoló jellegű volt, mivel a különböző román pártokkal Bukarestben személyesen egyezkedtek, erről a testületi gyűléseken beszámoltak, a döntés ellenben már hamarabb körvonalazódott, de formálisan a végső szót az Intézőbizottság mondta ki. Mivel a választási törvény megengedte, hogy egy jelölt több választókerületben is megválasztható legyen, egyes politikusok egyszerre több megyében is jelöltek voltak. Ha az ilyen jelölt mindkét körzetben mandátumot szerzett, optálnia kellett. Tehát a listán őt követő személy kiléte is fontos volt, ugyanis abban az esetben, ha a másik körzet mandátumát választotta, az őt követő jelölt kapta meg a mandátumot. Területi lebontásban a választások nagy többségében Bethlen György Udvarhelyen és Kolozs megyében volt listavezető, Willer József csíki jelölt, Háromszéken ifj. Szentkereszthy Béla, Jakabffy Elemér, Török Andor, Szilágy megyében Jósika János, Aradon Barabás Béla, Brassóban Szabó Béni stb. A szenátorjelöltek közül Gyárfás Elemér Csíkban, Sándor József Háromszéken, Sebesi János és Balogh Artúr Udvarhelyen volt állandó induló. A szenátorválasztási procedúra miatt a Magyar Párt mandátumokat ezekben a körzetekben nyerhetett, amihez még hozzáadódtak az önkormányzati tanácsok által választott szenátori mandátumok, amelyeket szintén a három székely megyében remélhetett.

A korszak választásainak velejárói a választási visszaélések és a hatósági túlkapások voltak. 1926-ban a kormánypárttal kötött kartell révén értelemszerűen ilyen szempontból nem érte hátrány az OMP-t, azonban a következő évben a Nemzeti Liberális Párt szervezte választásokon már a magyar pártnak szembe kellett nézni a visszaélési manőverekkel. Természetesen amikor az OMP-nek a legnagyobb akadályokkal kellett szembesülnie, akkor érte el a legrosszabb eredményeket is. 1927-ben már a kampányidőszakban is érezhető volt, hogy annak ellenére, hogy a kormány deklaratív tiszta választásokat ígért, a gyakorlatban ez nem fog semmit sem jelenteni. Arad, Bihar, Brassó, Temes megyékben és a Székelyföldön az OMP gyűléseit nem engedélyezték, programbeszédeket nem tarthattak a jelöltek, plakátjaikat a csendőrség távolította el. Erőszakot alkalmaztak a helyi papság ellen is, jelölteket tartóztattak le, Laár Ferencet például bántalmazták is. A választások előestéjén, 1927. július 6-án éjjel egy órakor Pál Gábor jelölt csíkszeredai házára éjszaka rálőttek, ahol épp ott tartózkodott Willer József, aki a kampány alatt fenyegetéseket is kapott, hogy megbánja, ha a Magyar Párt érdekében végzett tevékenységét tovább folytatja. 1933-ban Háromszéken a községi és megyei szenátorválasztások előtt csendőrök érkeztek Szentkereszty Béla árkosi rezidenciájához, és követelték, hogy a bújtatott tanácstagokat adják át nekik. Mivel ez nem történt meg, a csendőrök az erdőbe siettek, és ott kezdték felkutatni a választói joggal rendelkező tanácstagokat, hogy a választói igazolványukat elvegyék. Az önkormányzatok általi szenátorválasztások előtti napokban jellemző volt a Székelyföldön, hogy a tanácstagok elbújtak az erdőkbe vagy a mezőkön, hogy élhessenek szavazati jogukkal.

A választások napján a megjelent szavazókat terrorizálták, verekedéseket kezdeményeztek, a magyar delegátusokat nem engedték az urnákhoz, sok helységben kidobolták, hogy a választás elmarad, emellett néhány önkormányzatot feloszlattak, a megyei vagy községi tanácstagokat fenyegették, és utasították őket, hogy a liberálisokat segítsék. Arad, Temes, Háromszék, Maros, Bihar, Szilágy megyékben is hasonló eszközökkel akadályozták meg a tiszta szavazást, az OMP szavazóit megverték, a választási gyűlések megtartását betiltották. Majdnem az összes választásra jellemző volt, hogy a magyar delegátusokat letartóztatták, a szavazást csak a kormánypárt emberei ellenőrizték, az urnát ők felügyelték. A székelyföldi kampányvisszaélésekre magyarázatul szolgálhat, hogy ezekben a megyékben az ellenzéki román pártoknak nem voltak elvárásai, az ott élőkre, mint az OMP választói bázisára tekintették. A kormánynak így ezekben a megyékben könnyebb volt visszaéléseket alkalmazni.