Utolsó frissítés: 2012-11-27
Szerző: Orbán János
Kód: MS-II-m-B-15567
Datálás: 1785–1786
A barokk kori városközpont keleti oldalán álló, napjainkra megkopott, szerény épület jelentékeny szerepet játszott a város Habsburgi-kori életében. Mint köztudott, a Rákóczi-szabadságharc után a polgári lakosság kénytelen volt elhagyni a marosvásárhelyi várat, és a császári katonaság vett birtokába azt. Kikerült a város kezéből az ott álló régi városháza is, a hajdani kerített városból kiszoruló polgári közigazgatás pedig ezen, a Rózsák tere 58. szám alatti telken álló épületben rendezkedett be. A század derekán, a Királyi Tábla Marosvásárhelyre költözését követően Endes Miklós táblai ítélőmestert szállásolták a város akarata ellenére ebbe az épületbe. A forrásanyagból az derül ki, hogy ekkor (1754-ben) a ház már emeletes volt, igaz, az emelet csak két helyiséget foglalt magába. Endes 1761-ig, haláláig lakott itt, a levélári források szerint javíttatott, építtetett is az igényeinek távolról sem megfelelő, romladozott épületben. Ez idő alatt a város tömlöce továbbra is folyamatosan az épületben működött, az ítélőmester nem kis bosszúságára. Endes halála után az épület visszakerült a város használatába. Funkcióját a 18. század hetvenes éveinek elején veszítette el: ekkor épült meg a teret délről (valahol a jelenlegi ortodox katedrális lépcsői előtt) lezáró nagyobb méretű barokk városháza, az önkormányzat szervei ezt követően oda költöztek át.
A funkcióját vesztett épület sorsának újragondolására az 1780-as években került sor. A város vendégfogadót szeretett volna itt létesíteni, a jelek szerint ennek érdekében az ódon városházát 1785–1786-ban teljesen újjáépítették (a városi számadások a régi tanácsház helyébe építendő új épületről, alapjainak ásásáról beszélnek). A teljes újjáépítés tényét erősíti meg Borosnyai Lukáts János 1837-es verses városleírása is. A munkálatokat természetesen Schmidt Pál, a város elsőszámú építkezési vállalkozója vezette, az ácsmunkákat Bereczki István ácspallér vállalta, bizonyos vasmunkákat pedig Josef Mizel német lakatos végzett el, mindannyian a városi önkormányzat által előszeretettel alkalmazott mesterek voltak. Bizonyára ekkor keletkeztek a homlokzat ma már csak arhív fotókon látható, klasszicizáló későbarokk jellegű elegáns füzérdíszei is. Az épületet a 19. század közepéig vendégfogadóként haszálták, nagytermében rendezvényekre is sor került, általában egy erre szakosodott főbérlő üzemeltette.
A rövid életű főtéri barokk városháza 1848–1849-es pusztulását követően a telken álló épület ideiglenesen ismét városházává lett. A tőle északra álló egyszintes házacska helyén épült meg 1856-tól a neogótikus városháza, mely a Bernády-féle modern szecessziós közigazgatási palota elkészültéig épületünkkel együtt szolgált az önkormányzat otthonaként. Ebből az időszakból őriz az épület két emléktáblát. Az első a magyar orvosok és természetvizsgálók 1864-ben tartott tizedik naggyűlését örökíti meg: A magyar orvosok és természetvizsgálók / 1864. aug. 24. – sept. 2ig / Maros-Vásárhelytt tartott X. nagygyűlése / emlékéül. / Elnök idősb gr. Teleki Domokos. / Alelnök: Szabó József kolosvári orvostanár. / Titkárok: / Knöpfler Vilmos, Szabó József pesti egyetemi tanár. / A tagok összes száma: 491.
A másik az 1876. április 12-i nagy tűzvésznek állít emléket: MAROSVÁSÁRHELY SZ(abad) KIR(ályi) VÁROSBAN / 1876 april 12-kén / nagy tűzvész dühöngött. / Kár: 661.708. frt / Segélyadomány: 18.755 frt.
Az utcavonalas beépítésű ház a hajdani városközpont keleti oldalán sorakozó barokk épületek mára meglehetősen átalakult együttesének szerves részét képezi. Manzárdtetővel fedett, kétszintes, négytengelyes épület. Mai homlokzata a 20. század második felében végbement „műemléki felújítás” eredménye. A profilozott keretelésű, szegmensíves kocsibehajtó a déli szélső tengelyben nyílik, tőle északra három profilozott keretelésű, szegmensíves záródású kirakatablak látható. Az emeleten széles, mélyített mezőben négy profilozott keretelésű, záróköves ablak nyílik, T osztatú nyílászárókkal. A szinteket keskeny övpárkány választja el egymástól, a homlokzatot profilozott koronázópárkány zárja.
Teljesen más kép tárul elénk a század elején keletkezett fényképfelvételekről. A földszinten ekkor még fatáblás kirakatok nyíltak, a kocsibehajtó nem rendelkezett kereteléssel, a két szintet lemeztagokból és pálcatagból álló szélesebb övpárkány választotta el egymástól. A szalagkeretes emeleti ablakok szemöldökében konzolokon függő változatos füzérdíszek helyezkedtek el, a kötényeket mélyített tükrök díszítették, a nyílászárók hatosztatúak, négynyílósak voltak. Az emeleti homlokzatot az északi oldalon íves, cseppdíszes karéjjal hangsúlyozott párkányfejezetes pilaszter határolta. A koronázópárkány alatt triglifsoros-cseppdíszes fríz húzódott.
Az épület hajdan L alaprajzú volt, ácsolt udvari fatornáccal. A kocsibehajtót napjainkra beépítették, a közlekedésszervezést és az udvart teljesen átalakították, a belső térben már csak a csehsüvegboltozatok és a fiókos dongalboltozatok emlékeztetnek a 18. századi időkre. Alapos épületkutatások segíthetnének annak eldöntésében, hogy a teljes újjáépítésre utaló 1785-ös források szóhasználatával ellentétben az épület őriz-e még valamit a hajdani 18. századi városháza elemeiből.
Borosnyai Lukáts János százéves vásárfiája a szentmártonnapi sokadalomra 1837–1937. Szerk. Fodor István. Marosvásárhely, 1937.
Marosvásárhely város levéltára a Román Állami Levéltár Maros Megyei Hivatalában.
Képek