Utolsó frissítés: 2012-11-27
Szerző: Lupescu Radu
Kód: AB-II-m-A-00208
Datálás: 14–15. század
Az egykoron Torda vármegyéhez tartozó Torockó és Torockószentgyörgy a Maros és Aranyos folyók vízválasztóján helyezkedik: míg a Havas patak északra kanyarodik, és az Aranyosba torkollik, a Szilas patak déli irányba tör magának utat és folyik a Marosba. A két települést szoros szálak fűzik a tőlük keletre helyezkedő Aranyos vidékhez, kapcsolat, amit a 13. század vége óta a Székelykőn emelt vár teremtett meg. Habár a két település között számos eltérés mutatható ki, kezdve a településszerkezettől és egészen a lakosság életmódjáig, történetük mégis szorosan egybefonódik, egyik sem képzelhető el a másik létezése nélkül. Torockó és Torockószentgyörgy tehát az ellentétek és az összefonódások harmonikus egységét testesíti meg. Ma is két elszigetelt magyar település egy többségében románok által lakott vidéken.
Történetünk kiindulópontját Torockó képezi, amely a térség egyik legkorábbi és legfontosabb települése volt. Központi szerepének egyértelmű bizonyítéka, hogy a Szolnok megyében ősbirtokos Ákos nemzetség ide szakadt ágának is nevet adott. A Torockai családról van szó, amely közvetlenül a tatárjárás (1241–42) után kapta örök adományba a Torda várához tartozó Torockó környéki földbirtokot.
Torockó 1241 előtti történetéről semmi biztosat nem tudunk. Elképzelhető, hogy létrejötte a környék fakitermelésével állt kapcsolatban, ami a Maroson lebonyolított sószállítással függött össze. Nincs kizárva, hogy a későbbiekben Torockóra oly jellemző vasércbányászat is megindult ebben a korszakban. Amint azt Jakó Zsigmond bebizonyította, a III. Andrásnak tulajdonított, 1291-ben kelt oklevelére épülő történet, miszerint a stájerországi Eisenwurzelből telepedtek ide bányászok, akik számos kiváltságot kaptak, tulajdonképpen 18. század végi hamisítvány. Ez az adat mindössze arra jó, hogy megismerjük a torockóiak 18. századi törekvéseit, amelyek megoldásáért képesek voltak oklevelet hamisíttatni.
Gyéren lakott vidék volt ez, ahol az 1285-ben is visszatérő tatárok alapos pusztítást végeztek. A család mindvégig komoly erőfeszítéseket tett itteni birtokának benépesítése érdekében, aminek következtében egymásután jelentek meg a környék falvai. Számuk a 15. században tízre emelkedett. A Torockó mellett létesült Torockószentgyörgy lehetett az egyik legkorábbi, amely templomának védőszentje révén különült el nevében Torockótól. E benépesítési politikának volt a része az Erdély „második honalapítójának” tekinthető István ifjabb király (1257–1270) azon döntése, amelynek értelmében székelyeket telepített a torockói birtokkal keletről határos Aranyos földjére. Ebből nőtte ki magát később Aranyosszék.
A Torockaiak első ismert férfitagja, a 13. század második felében élt id. Ehellős alapozta meg a család Torda megyei hatalmát. A tatárjárást követő szorgos várépítési hullám során a Torockó mellett csúcsosodó kőszirten – későbbi nevén Székelykőn – várat épített azzal a szándékkal, hogy újabb tatártámadás esetén birtokának lakosaival ide tudjon menekülni. E vár a tatárjárás után IV. Béla által szorgalmazott várépítkezési programba illeszkedett, az akkor épült várak tipikus példájáról van szó. Az ilyen erődítések rendszerint jól védhető magaslatra épültek, és nem annyira rezidenciális, mint inkább védelmi funkciójuk volt. A környék lakosainak bevonásával épült, és nem csak a tulajdonos család, hanem a környékbeliek védelmére is szolgált. A Torockaiak nyilván sosem töltötték mindennapjaikat e roppant nehezen megközelíthető várban. Ifj. Ehellős különben, az időközben Aranyos földjére letelepedett székelyeknek, 1291-ben átengedte közös használatra a várat, amíg azok a szomszédos Aranyos földjén laknak. A feltétel mögött nyilván az a szándék húzódott, hogy a család egy esetleges támadás esetén számíthatott a székelyek részvételére a vár védelmében.
A család legfontosabb tagja kétségtelenül ifj. Ehellős volt, aki a 14. század elején Kán nembeli László alvajdája, és minden bizonnyal egyik legfontosabb támaszának számított. Ismert tény, hogy azokban a zavaros években a vajda milyen önkényesen bánt többek között az erdélyi püspök és káptalan birtokaival. Ebben a kontextusban juttathatta Kán László Ehellősnek a gyulafehérvári káptalan tulajdonát képező Szádkő várát. A vár a Torockai család tulajdonát képező Gyertyános és az erdélyi káptalan birtokában levő Nyírmező között épült, a Szádkő hegyen. Talán emiatt is volt Ehellős különösen érdekelt a vár megszerzésében. Kán László tartományuraságának felszámolását követően a várat még mindig Ehellős kezén találjuk, aki végül csak 1321-ben hajlott a kiegyezésre a káptalannal. Ennek értelmében az egykori alvajda még két évig tarthatta meg a várat és a hozzá tartozó birtokot. A későbbiekben az ügyről többet nem hallunk, a család minden bizonnyal visszaszolgáltatta a várat.
A Torockaiak a későbbiek során már nem jutottak fontosabb tisztségekhez éppen az I. Károly királlyal szembenálló Kán Lászlóval folytatott jó kapcsolatuk miatt. Néhány évtized múltával azonban úgy tűnik pártállásuk meg lett bocsátva, ugyanis az 1366-ban Erdélybe látogató Nagy Lajos király pallosjogot adományozott nekik. A családfő akkoriban Torockai Elek volt, akiről egy későbbi oklevél úgy emlékezik meg, mint a torockószetngyörgyi vár építőjéről. Nincs kizárva, hogy az Erdélybe látogató és a családfővel találkozó Nagy Lajos 1366-ban várépítésre is adott engedélyt Eleknek, akiről tudjuk, hogy 1375-ben halt meg. Létezése ellenére az írott források továbbra is hallgatnak a várról. Először 1459-ben történik rá utalás, amikor Torockai Ehellős egy Enyeden lakó jobbágyot tartott itt fogva, aki állítólag a család jobbágyainak szöktetésében segédkezett.
A Torockaiak a 15. század közepére jelentős mértékben kiépítették a várat, amelyet azonban nem sokáig tudtak nyugodtan élvezni, mivel 1467-ben más erdélyi nemesek mellett ők is részvettek a Mátyás király elleni lázadásban. A lázadást a király még csírájában elfojtotta. Az arisztokrata résztvevőknek Mátyás megkegyelmezett, javaikat sem kobozta el. Az ostor inkább a lázadásban résztvevő középnemeseken csattant, és a Torockaiak is ide tartoztak. A lázadásban a Torockai családnak legalább két tagja vett részt: László és Ehellős, akik a család külön-külön ágának voltak a képviselői. 1467 októberében Mátyás ugyan Lászlónak megbocsátott, Ehellős helyzete viszont függőben maradt, aki a lázadásban szintén résztvevő Farnasi Veres Jánossal utólag IV. Kázmér lengyel királyhoz menekült. Ami késett nem múlott, és 1470 januárjában Mátyás király Torockai Ehellős birtokait Monoszlói Csupor Miklós újonnan kinevezett erdélyi vajdának adományozta, aki elsősorban Mátyás moldvai hadjárata során tüntette ki magát. A vajda halála után Bottyini Kis János, Derzsi Péter, Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda, Corvin János herceg birtokolták, vagy tartottak igényt a várra.
Ebbe az idő múlásával hatványozottan bonyolódó birtokügybe, amit Torockai Ferenc elég kilátástalanul szemlélhetett, a Dózsa György vezette lázadás hozott megoldást. A lázadás során a Torockaiak is ide húzódtak vissza jobbágyaik egy részével. A lázadás leverése után Torockai Ferenc előtt nyitva állt a lehetőség, hogy visszaszerezze a család Mátyás által elkobzott birtokait. Kérésével II. Lajos királyhoz fordult, és azt állította, hogy a lázadás során a várat elfoglalták, felgyújtották, a család iratainak egy része pedig megsemmisült. Hogy ezt alátámassza a helyszínen okmánytöredékeket és pecséteket is bemutatott. Kevés a valószínűsége, hogy ezek a töredékek győzték meg a királyt Torockai Ferenc igazáról, de végül is 1516-ban megszületett a végleges döntés: Ferenc és gyermekei visszakapták a várat és a hozzátartozó birtokot. A közvetlenül Szentgyörgy várához tartozó uradalom a következő helységekből állt: Torockó, Torockószentgyörgy, Bedellő, Gyertyános, Felsőszolcsva, Alsószolcsva, Podsága, Újfalu (Lunka), Vidaly és Borrév, mind Torda vármegyében. A családnak roppant szüksége volt az adománylevélre. Egyfelől azért, mert ez az uradalom azt a birtoktípust képviselte, ami „ősidők” óta a család birtokában volt, és mivel a 15. század második feléig soha senki nem kérdőjelezte meg tulajdonjogukat felette, sosem igényeltek királyi adománylevelet. Másfelől pedig lezárta a több mint négy évtizedes pert, ami rányomta bélyegét a család két generációjára. Ez idő alatt minden pert megnyertek, minden uralkodó és vajda igazat adott nekik, mindössze a döntések gyakorlatba ültetésével volt gond. Az eset mindenképpen jól tükrözi a kor politikai hatalmának súlypontjait.
A Torockaiak tulajdonképpen addig pereskedtek, hogy mire a várat visszakapták, ez a rezidenciaforma elavult lett. A 15. század folyamán egyre jobban terjedtek el a síkvidéken épült várak és udvarházak, és ez a folyamat a következő században csak erősödött. Különben a helyzet kényszere folytán a Torockaiak már megépítették udvarházukat Torockószentgyörgyön. A várat inkább veszély esetén használhatták, mint amilyen a Dózsa-lázadás is volt. Éppen ezért nem hanyagolták el, sőt lehet, hogy egyes késői építkezések is erre a korszakra tehetők. Szórványos adatok arra utalnak, hogy a 16. századot követően a család nem hagyott fel teljesen a várral: 1571-ben például Torockai Mátyás a várból lövette Torockai László udvarházát, Torockai Istvánné (szül. Kapi Borbála) pedig harangot ajándékozott a vár kápolnája számára, amit a Rákóczi szabadságharcig használtak. Menedékszerepet töltött be a vár a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor a császári csapatok ágyúval lőtték, és véglegesen elpusztították.
A Thorotzkay család vára.
Építtette Thorotzkay Illés er-
délyi alvajda a 13. század végén.
Leégette br. Tiege osztrák tábornok 1703-ik évben.
E kő tetetett 1892-ik évben.
A torony délnyugati sarkából még ma is magasan álló várfal indul, amely elzárta a vártetőre vezető utat. A várfal kis udvart határolt (I). Ez volt az ún. alsó vár, amely a Mátyás elleni lázadást követően is a Torockai család birtokában maradt. A 15. század végén, vagy 16. század elején az udvart két osztófallal három helyiségre osztották (c). Ma már mindössze egy osztófal omladozó csonkja maradt meg a lakótorony előtt.
Visszatérve a várhoz felvezető ösvényre, jobbra húzódik az ún. felső vár. Ennek legrégebbi része a sziklacsúcson emelkedő torony, amely 1868 körül omlott az előtte tátongó mélybe, és ma már csupán északkeleti sarka áll (B). Tőle déli irányba húzódik a 15. századi palotaszárny, amely utólag épült a toronyhoz. Figyelembe véve ezt a tényt, valamint hogy falazási technikája is inkább az északi torony falával mutat rokonságot, elmondható, hogy a torony sokkal szorosabban kötődik a 14. századi építkezésekhez, mint a 15. századiakhoz.
A palotaszárny a sziklára épült toronytól indul déli irányba (a). Északi oldala a toronyhoz csatlakozott, ez ma már leomlott, déli végződését ma is egyértelműen jelzi két sarkának armírozása. Építéséhez egyaránt használtak termés- és görgetegkövet, az ablakkeretek beillesztéséhez pedig téglát. Belterületét négy egyforma helyiségre osztották, ma már ezek közül legpontosabban mindössze a déli dokumentálható. A torony melletti szobától nyugatra még egy helyiség épült, így a palota L alakú lett. A terep építkezésre való alkalmatlanságát jól tükrözi, hogy a jelentős szintkülönbség miatt a torony melletti két helyiség egy szintes volt, míg a szárny másik vége minimum két szintes. A palotaszárny kis udvarral is rendelkezett, amit hozzá kelet felől csatlakozó fallal kerítettek el (II).
Tulajdonképpen egy meredek falszorosnak tekinthető, déli oldalán kapuval. A palota bejáratát a falszorosból lehet megközelíteni, és a toronytól számított harmadik helyiségbe vezet. A palotaszárny belső terei egymásba nyílnak és lehetséges, hogy a toronyba is innen lehetett bejutni. A palotaszárny ablakai elsősorban a meredek sziklára tekintő keleti oldalon sorakoznak és mindegyik helyiséghez egy ablak tartozik. Az előbb említett harmadik helyiség keleti ablakának könyöklője alatt három gyámkő sorakozik, ami külső erkély létezésére utal. Habár a többi ablakok nagyon megrongálódtak és a gyámkövek nyoma nem figyelhető meg, nincs kizárva, hogy a keleti oldalon több ilyen erkély is létezett. A nyugati oldalon mindössze a déli, armírozott sarkú helyiség rendelkezik ablakokkal. Ezek közül a legfelső szint nyugati ablaka utólagos.
E palotaszárny folytatásában a terepviszonyokhoz igazodó újabb kétszintes építményt emeltek, amit Orbán Balázs jobb híján bástyának nevezett el (b). Az építménynek valóban vannak bástyákra jellemző vonásai: külső rézsűs fal armírozással, tűzfegyverek számára lőrés. Habár a korábbi palotaszárnyhoz kapcsolódik, ezzel nem kommunikál, hanem külön bejárata van a nyugati oldalon. Ez a helyiség lényegében a vár legdélebbi részét képezi. Nyugati sarkából várfal indul, amely egy újabb és nagyobb nyugati udvart határol el (III). Bejárata az északi oldalon található. Tulajdonképpen az új udvar olvasztotta egységbe a korábbi palotaszárnyat és a „bástyát”.
Az egyes terek funkcionális szerepéről semmi biztosat nem tudunk. Egy fentebb idézett tudósítás szerint a várban kápolna működött, helye azonban ismeretlen.
Kelemen Lajos: Torockószentgyörgy és emlékei: Művészettörténeti tanulmányok. Sajtó alá rendezte B. Nagy Margit. II. Bukarest 1982. 197–200.
Entz Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár 1994. 34, 188–189.
Gheorghe Anghel: Fortificaţii medievale de piatră din secolele XIII–XVI. Cluj-Napoca 1986. 102–106.
Bujdosó Győző: Periodizációs és rekonstrukciós kísérlet Torockószentgyörgy (Colţeşti, Románia) várához. Műemlékvédelem XXXVIII.2 (1994). 101–108.
Radu Lupescu: Istoricul cetăţii de la Colţeşti (jud. Alba). Acta Musei Napocensis 32. II (1996). 489–500.
Adrian Andrei Rusu: Castelarea carpatică. Cluj-Napoca 2005. 513.
Lupescu Radu: Torockószentgyörgy. A Torockai család vára. Kolozsvár, 2006.
Lupescu Radu: A torockószentgyörgyi vár középkori története. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. Új sorozat. 1 (2006): 137–148.
Képek