Utolsó frissítés: 2012-11-27
Szerző: Imecs–Magdó Eszter
Kód: SB-II-m-A-12489
Datálás: 1907–1910/1911
A vizaknai sóbányákat először egy 1222-ből származó forrás említi, mely a Német Lovagrendnek az Áknáknak nevezett sóbányákból (salisfodinas quae Akana vocantur) kibányászott sóra vámmentes szállítási jogot engedélyezett a székelyek és a románok földjén. A régészeti ásatások azonban igazolták, hogy Vizaknán a sóbányászat jóval régebben, már a rómaiak idejében működött. A rómaiak az ásványt kút formájú gödrökből bányászták, melyeknek fala az idő folyamán beomlott, a lyukak összenőttek, egységes és nagy kiterjedésű mélyedéseket alkotva. A talajvíz beszivárgása révén a gödrök vízzel teltek meg, és így alakult ki a Vizakna keleti határában található tizenöt sóstó. A XIX. század elejétől ezek közül hatot fürdőzés céljából kezdtek használni: a Külső- és Belső-Vörös-tavat, a Külső- Belső-Zöld-tavat, a tőlük délre található Thököly-tavat illetve az ennek északnyugati szomszédságában fekvő Kettős-tavat. Kezdetben a helyi és a nagyszebeni lakosság fürdött a tavakban, vásár- és ünnepnapokon. Akkoriban a sósfürdőzés újdonságnak számított, így természetesen az úszás sem volt túlzottan elterjedve a lakosság körében. Az 1830-as években épült első fürdőkabinok a biztonságot tartották szem előtt, ezért úgy voltak kialakítva, hogy a fürdőzők a kabinból hozzáférhettek a vízhez, ezzel gyakorlatilag kizárták a balesetveszélyt. A merészebb fürdőzők a parttól távolabb, a tavak fölött átlósan kifüggesztett kötelekbe kapaszkodva fürödtek. Ekkor még a nők, a férfiak és a gyerekek közösen használták a fürdőket. A század közepén megjelent első rendszabályzat kiadása után, a nők és a férfiak órarendszerűen jártak a tavakhoz. Az első kezdetleges építmény, mely egyben a tavak gyógyhatásának elismeréséről tanúskodik, a Kettős-tó partján található öltözőkabinnal ellátott fürdőház volt, melyet a kincstári tisztviselők saját használatra építettek.
A gyógyfürdők hivatalos elismerésében nagy szerepet játszottak a vegyelemzések, melyek tudományosan igazolták a vizaknai sósvizek gyógyhatását. Az első ilyen elemzést a híres erdélyi orvos, Pataki Sámuel végezte 1820-ban. Az eredmények láttán az ezt követő években egyre több fürödni vágyó kereste fel a vizaknai tavakat. A gyarapodó látogatottság ellenére az 1830-as évek elején még nem található a tisztviselői kabinokon kívül más fürdőépítmény. Az első közhasznú beruházásra 1835-ben került sor, amikor gróf Nádasdy Ferenc saját költségén a Vörös-tó mellett felállítja az első közfürdőházat. 1844-ben újabb vegytani elemzésre került sor, melynek következtében 1846-ban megalakult a vizaknai fürdőintézet. Ebből az időszakból származnak a tófürdőkről írt első beszámolók, melyeket a település orvosa, Kósa Mózes szerkesztett. 1847-ben megjelent A vizaknai kamarai iblanyos sósforrások vegy- és gyógytani tekintetben összehasonlítva a külhon e nemű jeles sósforrásaival című kiadványában a vegytani és gyógytani adottságok bemutatása mellett, a jövőre tekintő szándékkal a vizaknai fürdőzés hiányosságait is felsorolta, a legégetőbb problémát a melegfürdőház hiányában látva. 1856-ban a többszörösen kérvényezett melegfürdőházat is jóváhagyták, továbbá egy kabinsor illetve egy fedett sétány megépítését is. Ekkortól beszélhetünk a fürdő módszeres kiaknázásáról és tudatos kiépítéséről.
A befásítás és a parkosítás a talaj sókoncentráltsága miatt komoly nehézségekbe ütközött. Többszöri próbálkozás után sikerült kialakítani a park alapját, melyet az ezt követő évtizedekben folyamatosan bővítettek. 1879-ben újabb átalakítások történtek. Ekkor rendezték be a Külső-Zöld tó délkeleti partszakaszát, ahol kialakították az Áttekintő sétányát, melyről az egész telepet be lehetett látni. A mögötte levő dombra csinos gloriette-szerű faépítményt állítottak. 1886-ban nagyszabású felújítást terveztek. A terveket Wohlfahrt Ernő helyi mérnök készítette, a kivitelezési munkálatok pedig 1887 májusában kezdődtek Borger Victor vállalkozó vezetésével. A tervek alapján építették a melegfürdővel szembeni kúrszalont (váróterem), és ennek vagonszerű meghosszabbításában a zenetermet (társalgó- és olvasóhelyiség). A tavak mögött délnyugati irányban található hegyet is fokozatosan bevonták a fürdőparkba. Kezdetben csak egy szélesebb sétány érintette, majd fokozatosan, számos sétaút vezetett az erdő belsejébe. Az országszerte egyre népszerűbbé váló fürdőt a fürdőzők már nemcsak hétvégeken és ünnepnapokon, hanem hét közben is látogatták. 1885-ben a fürdő közelében felépült a vasúti váróterem. Az idény beköszöntével Szebenből külön fürdővonatok indultak, melyek zsúfolásig megteltek, a korabeli beszámolók alapján olyannyira, hogy a meleg nyári napokon már a vonaton gőzfürdőt lehetett venni.
Az XIX. és a XX. század fordulójára az egyre növekvő látogatottság és a melegfürdőház elavult állapota indokolttá tette a fürdőtelep berendezésének átfogó kibővítését és felújítását. A helyzet orvoslására 1901-ben a fürdőfelügyelőség részletes programtervet dolgozott ki, mely egy új villaépületre, melegfürdőházra, gyógyteremre és fedett folyosóra vonatkozott. A tervekről Kotál Henrik és Knötgen Gusztáv budapesti építészekkel kezdtek tárgyalni, azonban az együttműködés ismeretlen okok miatt megszakadt. 1902 tavaszán a földművelésügyi minisztérium megbízásából Ladik Gusztáv Vizaknára utazott, hogy a tervezett beruházások szükségességét felülvizsgálja, és jelentést készítsen erről. Az intézkedés hátterében egy általános kormányrendelet állt, mely a külföldi sósfürdők népszerűsége láttán a hazai potenciált akarta felmérni. Vizakna mellett a sóvári és a marosújvári fürdőket is megvizsgálták, azonban egyik sem rendelkezett olyan természeti adottságokkal, mint a vizaknai. A kedvező jelentést követően államilag is megszületett a döntés, hogy a vizaknai fürdőt modern fürdővé alakítják.
1904 januárjában a magyar földművelésügyi miniszter meghirdette a pályázatot a Vizaknára tervezett „Melegfürdőház, gyógyterem, szállóépület és három épületet összekötő fedett folyosó” elkészítésére. A pályáztató a korszak fürdőzési igényeit figyelembe véve szabta meg a fürdő építészeti programját. A melegfürdőháznak női és férfi részlegből kellett állnia, magába foglalva: hideg és meleg medencét, pihenőt, masszírozó helyiséget, száraz-nedves belélegzőt, tyúkszemvágót, borbélyt, fürdőorvosi rendelőt, iszapmedencét, kádfürdőket valamint a fürdőszemélyzet számára fenntartott különböző helyiségeket. A gyógyteremnek, mely a korban a vendégek szórakozását szolgálta, tánctermet, éttermet, kávéházat, zenetermet, társalgót, könyvtárat, olvasóhelyiséget valamint kártyaszobát kellett tartalmaznia. Összesen tizenegy pályamunka érkezett, melyek között a bírálóbizottság nem osztott első díjat, mivel mindegyik meghaladta a beruházásra szánt 510,000 korona költséget. A pályamunkájukkal második díjban részesült Bálint Zoltán és Jámbor Lajos építészpárosnak viszont felajánlották, hogy amennyiben átdolgozzák a terveket, megkapják az első helyezést. Ez meg is történt.
Az épületek külső architektúrája mellett az építészek a belső terek megtervezését is elvállalták. Ez irányú munkásságuk kevésbé ismert, mint építészeti tevékenységük, mégis a számos rangos felkérés arra enged következtetni, hogy Magyarország elsőrangú interieur tervezői voltak. Belsőépítészként a millenniumi kiállítás alkalmával mutatkoztak be. Az 1900-as párizsi kiállításon a magyar szövő- és háziipari, valamint a magyar vas- és fémipari pavilonok belső installációja is a nevükhöz fűződik. Az 1905-ös velencei művészeti kiállítás magyar termét is ők tervezték és ez alkalommal mutatták be Jámbor Lajos karosszékét, melynek kárpitmintáját Vaszary János készítette. Emellett számos magánfelkérésnek tettek eleget, többek között ők tervezték Zala György villájának, a Stefánia úti Ligeti Miklós villának, a budapesti Lederer palotának, a Bornemissza Elemér báró tulajdonában levő felsőszivágyi kastélynak is az interieur kiképzését. A vizaknai fürdő esetében a gyógyteremhez és a szállodához készítettek bútorterveket. A gyógyterem bútorzatánál az eleganciát tartották szem ellőtt és ennek megfelelően klubgarnitúrákhoz illő bőrfoteleket, bőrpamlagokat terveztek. A szálloda esetében a nagyobb korpuszú darabokat kedvelték, melyeknek díszítései a felületbe mélyesztett mezők sötét faberakásai voltak.
1906. június 22-én építkezési bizottság érkezett Vizaknára, hogy helyszíni szemle során felmérjék a tavak körüli terület földrajzi sajátosságait, és hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek a fürdő áramellátásával kapcsolatban. Ez alkalomból kijelölték a munkálatok kezdési időpontját: 1906. szeptember 1-jét. A gyakorlatban viszont az időpont nagy valószínűséggel a következő év elejére tolódott, mivel 1906 októberében még mindig folynak a fedett folyosó és a vasbetonmunkák kivitelezésére kiírt tárgyalások. A tulajdonképpeni munkálatok 1907 tavaszán kezdődtek. A kivitelezést a budapesti Grünwald testvérek végezték, a korszak igen jelentős építési vállalkozói, illetve a nagyváradi Incze János és társa, akire főképp a kőfaragó, bádogos, kőműves és asztalos munkákat bízták. A külső munkálatok 1910-re fejeződnek be, a belső munkálatok az 1911-es idényre lettek készen. Az új fürdő a munkálatok befejeztével nem egy klasszicizáló épületegyüttesként jelent meg, mint ahogy a pályázati tervekben szerepelt, hanem a századforduló sajátos hangulatát magára öltve a lechneri szecesszió jegyeit viselte.
A fürdő kiemelkedő szerepet tölt be a hazai századfordulós építészetben, mivel Erdély egyik legjelentősebb, szecessziós fürdőegyütteséről beszélhetünk. Az 1907- 1910/1911 között kiépült együttes a XX. század során jelentős módosításokat szenvedett. Lebontották az épületeket összekötő folyosót, a tavak közötti díszes kabinsort illetve a régi gyógyterem favázas épületét. Az egzotikus virággruppokból és növényágyásokból kialakított park is fokozatosan elgazosodott . A legnagyobb veszteséget mégis 2003-ban szenvedte, mikor a restaurálások alkalmával a szállodát, annak életveszélyes állapota miatt, lebontották.
A fürdőegyüttes a település keleti határában található. A Fürdő utcával határos melegfürdő épülete három szárnyból áll, tőle délre található a gyógyterem bővített, négyzet alaprajzú épülete, majd a gyógyteremtől délre következett a téglalap alaprajzú több emeletes szálloda. A három épületet egy fedett folyosó kötötte össze, mely a középen található gyógyterem homlokzatába simulva a szálloda és a melegfürdő bejáratánál végződött.
A melegfürdő tömege három szárnyból tevődik össze, melyeket a főhomlokzat mögött levő folyosó köt össze. Az épület főhomlokzata kulisszahomlokzat benyomását kelti, hossza és magassága nem azonos az épülettel, hanem ennél nagyobb. A nyílások formája a szélektől a bejárat felé haladva a lépcsőzetesen kialakított homlokzaton falszakaszonként változik. A széleken legömbölyített téglalap alakú nyílásokat látunk, ezeket egy-egy félköríves záródású, páros nyílás követi, majd a bejárat felületszakaszát a homlokzat impozáns nyílása, a virágfrízzel díszített pálmaablak koronázza. A magasra kiképzett lábazati párkány felületét félköríves lezárású, páros nyílások tagolják. Ezek nem csak a főhomlokzaton jelennek meg, hanem az egész épületen, mint ahogy a főhomlokzat szélein látott legömbölyített téglalap alapú nyílások is. Az épületet hullámos vonalú pártázat koronázza, melynek vonala mentén kisméretű, vakolatból készült levélmintákat figyelhetünk meg. A Fürdő utca felől jól látható az épület mindhárom szárnya, és a középső szárny fölé emelt két kupola. A szárnyak között udvarok vannak, melyet kovácsoltvas kerítés határol.
A gyógyterem épülete a melegfürdőtől délnyugatra található. A tavak felé néző főhomlokzatát félpillérekkel díszített árkádsor tagolja, mely egykoron a három épületet összekötő fedett folyosó része volt. A laposan lefedett tetőrészen teraszt alakítottak ki, ez kávézóhelyként szolgált, ahonnan a vendégek terített asztal mellől szemlélhették a fürdőben szórakozó társaságot. Az épület tömegalakítása additív, mely főképp az oldalhomlokzaton figyelhető meg. A déli oldalon, jobbról balra haladva, az egykori fedett folyosó kezdeti ívnyílásával találkozunk, melyet egy körlépcső – ezen keresztül lehet feljutni a tetőrészen kialakított teraszra –, és egy sarokrizalitos falszakasz követ. A gyógyterem északnyugati, hátsó homlokzata szerényebb kialakítást nyert, mivel e mögött találhatók az épület személyzeti helyiségei. Az épületet félköríves záródású ablakok tagolják, illetve szívalakú nyílások, melyeket a táncterem kimagasodó falszakaszán láthatunk. A hullámos pártázat mentén és a nyílások között stilizált vakolatmintákat figyelhetünk meg.
Az egykori szálloda, melyet 2003-ban lebontottak, a gyógyteremtől délnyugatra, a domboldal tövében volt. A szálloda, mint épülettípus a XIX. század második felében még a fürdőházzal együtt jelent meg. Az egyre nagyobb idegenforgalomnak köszönhetően a XX. század elején már önálló épületként jelentkezett, és a fürdőtelepek elengedhetetlen tartozékává vált. A Vizaknára tervezett szállodának téglalap alaprajzú, zömök tömege volt. Hangsúlyosak voltak a sarkai, valamint a hosszanti homlokzat középső tengelyei, melyeken a többitől eltérő formájú beépített erkélyeket alakítottak ki, és ezeknek lefedését szolgáló csonka kontyszerű tetőt. A háromszintes épületet egy manzárdtetős kialakítás révén négyemeletessé képezték. Az épület keleti sarkához csatlakozott a fedett folyosó, ennek meghosszabbításában az épület délkeleti homlokzatán a folyosó árkádíveire rímelő nyílásokat terveztek.
Balteş, Simion: Ocna Sibiului. Bucureşti, 1986.
Gerle János–Kovács Attila–Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete. Budapest, 1990.
Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Budapest, 1999.
Nussbächer, Gernot–Pepene, Nicolae–Popovici, Bogdan-Florin–Nanu, Dan: Kreis Hermannstadt. Braşov, 2007.
Rigler Gusztáv: Erdély nevezetesebb fürdői 1902-ben. Budapest, 1903.
Savu, Popa: Ocna Sibiului – Un popas pe drumul sării. Sibiu, 2008.
Ştefănuţ, Ada: Arta 1900 în România. Bucureşti, 2008.
Képek