Utolsó frissítés: 2012-11-23
Szerző: Szász Anikó
Datálás: XV–XVII. század, újjáépítése a XIX. században
A gyalui uradalom a középkorban az erdélyi püspök birtokai közé tartozott, a hajdani római castrum mellett kialakult, a történeti forrásokban először 1246-ban említett település pedig püspöki udvarhely szerepet töltött be. A középkori várat (castrum) először 1428-ban említik, a püspökök várbeli lakóházáról (domus habitationis in castro Gyalw) 1456-ban, pallatiumáról 1465-ben van feljegyzés. Ezt követően a humanista műveltségű Geréb László püspök (1475–1501), Mátyás király (1458–1490) unokatestvére tovább erődítette a várat, illetve bővítette, díszítette a püspöki nyaralópalotát, melynek egykori fényéről néhány értékes kora reneszánsz domborműtöredék tanúskodik. Ezek közül Geréb püspöknek két ruhátlan puttó által tartott, oroszlános és ötágú koronával hangsúlyozott címerét a kolozsvári Történelmi Múzeum kőtárában őrzik. Ugyanekkor készülhetett az a két majdnem egyforma domborműtöredék, melyeken szalaggal keresztirányban átkötött vesszőnyaláb, ennek felső végén két, ellentétes irányba néző virág, alsó végén három levél látható. Ezeket egy emeleti nagy terem kandallójába falazták be. Szintén a 15. század végén készült a főkapu boltozatába falazott két egyszerű gyámkő. Az említett domborműtöredékek és gyámkövek azért érdemelnek külön figyelmet, mert formájuk és motívumaik a jelzett korszakban épült firenzei paloták és Mátyás király budai palotájának díszítőelemeire hasonlítanak.
1541-ben még a püspökség tulajdonában volt a vár: a Budát visszafoglalni akaró és Fráter György erdélyi kormányzóval (1541–1551) kiegyező Ferdinánd király (1526–1564) követei Gyaluban, Statileo János erdélyi püspök (1528–1542) jelenlétében, 1541. december 29-én írták alá Magyarországnak a Habsburgok jogara alatt való egyesítéséről szóló egyezményt. Izabella királyné (1519–1559), akit 1542-ben Erdélybe hívtak, udvartartási költségeinek fedezésére megkapta a püspökség uradalmait, és a gyalui várat lakóhelyéül használta, valószínűleg 1551-ben történt lemondásáig. 1542–1543-ban Galaczi Móré Péter várnagy javításokat végeztetett a váron, melynek befejezését jelzi az az északnyugati torony övpárkányán látható feliratos kő, melyen reneszánsz kapitális betűkkel írt szöveg olvasható: PETRO MORE. DE / GALAC[Z] PROCVRA[N] / TE OPVS. CEPTVM / ET. PERFECTVM (Galaczi Móré Péter felügyeletével elvállalt és befejezett munka).
Miután 1556-ban a püspöki javakat kincstári tulajdonná nyilvánították, a vár újra a már visszatért Izabella királyné lakóhelyévé vált. Az 1580-as évektől kezdve gyakran cserélt gazdát (Ghiczy János főkormányzó, Náprágyi Demeter püspök, Mihály vajda, Csáky István, Giorgio Basta, Sennyei Pongrác, Rácz György, Kamuthi Farkas).
Az uradalom 1633–1643 között a kincstár tulajdona volt, azonban I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) azt magánbirtokként kezelte, és 1643-ban Zsigmond nevű fiának zálogosította el. Az utóbbi 1649-ben az időközben hozzá csatolt jószágokkal együtt Rákóczi Ferencnek, II. Rákóczi György fejedelem (1648–1660) fiának engedte át. A kolozsmonostori birtokokkal egybeolvasztott gyalui uradalom a fejedelemnek 1660-ban bekövetkezett haláláig a családja birtokában maradt.
A Rákóczi család idejében a vár jelentős változáson ment át. I. Rákóczi György a középkori várnak díszes fejedelmi rezidenciává való átalakítását rendelte el. A munkálatok 1638–1652 között zajlottak. Az építkezések megkezdése előtt ennek erődítmény jellege volt, a saroktornyokkal megerősített várfalon belül az épületek nagy része annak udvarán állott, ugyanis védelmi okokból a várfalat szabadon hagyták. A várfalon lőrések voltak, az ablaktalan saroktornyok belsejében hadifelszerelést őriztek. Az átalakítást megelőzően a birtokosok a keleti szárny emeletén, a főkapu közelében levő lakószobát, ebédlőt, kápolnát és „aranyosházat” használták.
I. Rákóczi György elképzelésének megfelelően a várudvaron levő épületeket lebontották, a várfal mellettieket átalakították, és beleolvasztották abba a négy toronnyal és a várfalhoz épült négy szárnnyal rendelkező, két szintes új épületegyüttesbe, amelynek igényes kialakítását a későbbiekben elpusztult díszes kapu, erkély, számos ízlésesen berendezett helyiség, „ebédlőpaloták”, valamint a reprezentációt szolgáló „udvarlópaloták” tanúsították.
A fejedelmi család minden tagja egy-egy torony emeletén lakószobát kapott: az északnyugatiban a fejedelem (az „Urunk bástyája”), a délnyugatiban a fejedelemasszony („Asszonyunk” bástyája), a bejárati szárny két oldalán levő tornyokban pedig két fia, György és Zsigmond. A fejedelmi lakótornya több irányból is megközelíthető volt. Egyrészt a fejedelemasszony szobái felől, másrészt az udvar számára kialakított helyiségek, például a „nagy udvarló palota” felől. Ugyanakkor a fejedelem a kápolnába is közvetlenül átmehetett, amely a fejedelemasszony szobáihoz is viszonylag közel helyezkedett el. A keleti szárnyban az erkély megépítése és a szobáknak a „cifra” és „festett” elnevezése mutatja, hogy a fejedelem ezeknek a helyiségeknek is reprezentatív funkciót kívánt adni. A felső szint több helyiségében Alvincről hozatott – újkeresztyén vagy bokálynak nevezett – csempéből készült kályha állott. Ugyanilyen csempe borította a fejedelem lakótornya melletti hajdani díszes fogadóterem („udvarlópalota”) falát is. Ezek sárga, kék, fehér színűek, helyenként „cifrázottak” voltak. A tornyok védelmi jellege is megváltozott, ablakokat nyitottak rajtuk, belsejükből eltűntek a fegyverek, emeletük lakószobává alakult át. A fejedelem az építkezés befejezését nem érte meg.
A várkastélyt és a hozzá tartozó uradalmat 1663-ban a rendek Losonczy Bánffy Dénesnek (1630–1674) zálogosították el, majd 1674-ben történt kivégzése után elkobozták, de György (1661–1708) nevű fia, a későbbi gubernátor, már 1676-ban visszakapta.
Apor Péter „Metamorphosis Transylvaniae” (1736) című munkájában rendkívül eleven képet festett a „híres fejedelmi lakodalom”-ról, melyet Gyalu várában tartottak 1702-ben a gubernátor lánya, Anna és gróf borosjenei Székely Ádám házassága alkalmából. A krónikaíró megnevezi a vendégsereg néhány rangosabb alakját (Apor István, Haller Györgyné Kornis Anna, Bethlen Miklós, Pekri Lőrinc), és részletesen leírja a násznép díszes öltözékét, a Kolozsvárról induló „drága szerszámokkal felöltöztetett vezeték paripákat”. A vár előtt felállított és „diványszőnyegekkel” díszített „színen” (emelvényen) megterítettek ötven asztalt, ennek keleti felén volt a „majestas” helye, ahol a császár képviselőjeként gróf Rabutin egyedül (mint másnap kiderült, kelletlenül) foglalt helyet. Ezt a pazarul kidíszített emelvényt három lépcsőfok választotta el a többi asztaltól. A kezdeti csendes mulatozás hamarosan „zajgás”-ba csapott át, és bár a vendégek „megrészegülvén, egybe szidták az császárt, […] Rabutin csak hallgatott”. A grófot „ezüst-aranyos szélyű” tálakból, drágaköves arany kannákból kínálták. Apor a tömérdek étel-ital felsorolása után elismeréssel szólt marosszéki Berzenczei Mártonnak, I. Apaffi Mihály (1661–1690) hajdani konyhamesterének kézügyességéről, aki erre az alkalomra pástétomból növényeket, állatokat és Fogaras várát formázta meg bástyáival, ágyúival, vizesárkaival és a benne úszó halakkal együtt. Amikor a császár egészségére ivott a mulatozó társaság, a bástyákról és a vár előtti három ágyúból úgy lőttek, hogy „a várban levő üvegablakok is összeomlottanak”.
Ez a leírás a vár utolsó csillogását örökítette meg, az 1707-es pusztulása előtt. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején (1703–1711) az osztrákbarát Bánffyak gyalui várát több ostrom is érte. A kuruc-párti Pekri Lőrinc kemény ostroma következtében egy része romba dőlt. A birtok később is a Bánffyak tulajdonában maradt, de nem a várkastélyban, hanem annak tövében felépített udvarházban tartózkodtak.
A korábbi épület alapfalaira építette fel újra Bánffy György (1747–1822) kormányzó fia, Dénes 1838 körül a várkastélyt, eltüntetve a sáncfalakat és az erődítményre emlékeztető részleteket. Ezt követően a kastély más tulajdonosok kezébe jutott, de 1911-ben vásárlás útján visszakerült Barcsay Tamásné, gróf Bánffy Kata birtokába. 1948-ig a család tulajdonában maradt. 1972–2002 között árvaház működött benne, jelenleg Barcsay Tamás tulajdonában van.
Az impozáns méretű gyalui várkastély a falu közepén, a Kolozsvártól Váradra vezető főútvonal bal oldalán emelkedő domb tetején, egy díszpark emlékét őrző, ritkaság számba menő öreg fákkal beültetett kert közepén fekszik. A kastélytól nyugat és északnyugat felé az 1970-es évektől végzett ásatások során római falak kerültek felszínre.
A várkastélynak a fő égtájak felé néző szárnyai négyszögletes, zárt udvart öveznek, a sarkokhoz különböző méretű és alakú saroktornyok csatlakoznak. A délkeleti és az északnyugati kerektornyokkal ellentétben a délnyugati hatszögletes, az északkeleti pedig kisebb átmérőjű, kerek alaprajzú torony, amely a főhomlokzat tengelyéhez viszonyítva hátrább épült. A kastély főbejárata a keleti szárnyban, mellékbejárata az északi szárnyban található.
A helyiségeket elválasztó falon átvezető ajtókat lezárták, így ezeket többnyire csak az udvar felől lehet megközelíteni. Az ablakok szabályszerűen a külső falakon nyílnak. A függőfolyosó az északi homlokzat kivételével az udvari homlokzatokon körbefut. A földszintről öt lépcsősor vezet az emeletre, három külső és két belső.
Balogh Jolán: Varadinum. Várad vára. (Művészettörténeti Füzetek. 13/1–2.) Bp. 1982. 1. 61–71.
Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. I. 1460–1451. Kolozsvár 1943. 79–80, 231–232.
Détshy Mihály: I. Rákóczy György fundálói. Építés – Építészettudomány. 3 (1971). 348–378.
H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Bp. 1970. 66–67, 193.
Jakó Zsigmond: A gyalui vártartomány urbáriumai. Kolozsvár 1944. 162–173, 421–423.
Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben 1541–1720. Bp.–Kolozsvár, 2003. 75–83, 111.
Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája = Magyar Emlékírók 16–18. század. Bp. 1982. 206–207.
Szász Anikó: Gyalu – várkastély. Erdélyi Műemlékek 33. Kolozsvár, 2002.
Szász Anikó: A gyalui várkastély 17. századi leltárai = Liber Discipulorum. Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára. Szerk. Kovács Zsolt – Sarkadi Nagy Emese – Weisz Attila. Kolozsvár, 2011. 167–179.
Képek