Utolsó frissítés: 2011-02-23
Szerző: Weisz Attila
Kód: BN-II-m-01687
Datálás: 13. század, 15. század vége
Retteg falu, a hajdani Közép-Szolnok vármegye egyik jelentős települése Dés és Szamosbethlen között helyezkedik el. Rethteg első említése egy 1317 körül hamisított, a Csák család birtokairól szóló oklevélben fordul elő először, a hamisítvány nyilván a család megrendelésére készült. Retteg egy másik, az 1360-as években hamisított oklevélben is előfordul. A település első hiteles említése a pápai tizedjegyzékek 1332–1334 folyamaiban található, ahol Bettek, Retteg és Reteg neveken említették, a rettegi plébános 32 dénárt, 8 garast illetve 4 garast fizetett, nem túl jelentős összegeket; e forrás alapján nyilvánvaló a templom és a plébánia léte is. Retteg a csicsói, igen kiterjedt királyi váruradalom része volt, melyet a király többször adott hűbérbe. 1361-ben rettegi kereskedőket emlegetnek, 1405-ben Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) a Bánffy családnak adta a csicsói uradalmat, ekkoriban a települést mezővárosként (oppidum) emlegetik. 1425-ben Somkereki Miklós végrendeletében említi Miklós rettegi plébánost. Mátyás király (1458–1490) az 1467-es nemesi összeesküvésben részt vevő Bánffyaktól visszaveszi az uradalmat, az uradalomból kiszakított települést Szerdahelyi Imrefi Györgynek és fiainak, Jánosnak és Mihálynak adta. 1468-ban a rettegi tanácsról van adat. 1483-ban még a Szerdahelyi Imrefi család szedett itt adót. 1484-ben a csicsói uradalmat Mátyás a moldvai uralkodónak, Ştefan cel Marenak adta hűbérbe, s úgy tűnik, hogy ekkor Retteg is visszakerült az uradalomba. Egy 1499-es perben Szentgyörgyi Péter erdélyi vajda próbálta sikertelenül kiszakítani a települést az uradalomból Mikeszászi-Horváth Pál javára, majd annak halála után Nádasdi János és saját javára. A következő évtizedekben az uradalom a moldvai vajdák birtokában maradt, a mohácsi vész (1526) után is. 1540-ben az uradalmat Martinuzzi „Fráter” György, Izabella királyné kincstartója szerezte meg, aki 1544-ben leromboltatta a várat. A 16. század végéig több település került át a szomszédos szamosújvári vár uradalmába, a környék kisnemessége pedig egyre több birtokot szerzett Erdély fejedelmeitől. A legjelentősebb birtoktesteket összekovácsoló családok a bethleni Bethlenek és a Bánffyak voltak. János Zsigmond fejedelem idején (†1571) a falu katolikus lakói az unitárius vallásra tértek át, 1566-ban a falu papja a híres unitárius prédikátor, Basilius István volt. János Zsigmond halála után a rettegiek a református vallást fogadták el.
A kutatás mai állása szerint a rettegi református templom két lényeges fázisban épült, melyeket stilisztikai jellemzők és az építési logika alapján lehet különválasztani. Úgy tűnik, hogy a templomhajó a legkorábbi része a műemléknek, amelyet a gótikus támpillér alá beszaladó külső freskó is jelez. Ebből a 13–14. század fordulójára keltezhető gótikus fázisból származnak a hajófalak, a félköríves diadalív meg nyilván a külső falkép is. Ekkoriban a hajó boltozatlan volt, és eredeti szentélye ismeretlen. Debreczeni László építész az 1960-as években még látott újra felhasznált románkori faragványokat a kerítőfalban és az egyik támpillérben.
A második, későgótikus építési periódusban készült a mai szentély, illetve a hajó azóta eltűnt boltozata. A hajó támpilléreit e boltozat támasztására készítették. Ebből a periódusból igen sok emlék fennmaradt: a szentélyboltozat, a sekrestyeajtó kerete, az ülőfülke, a nyugati bejárat, a külső lábazati párkány, a szentély freskói és a hajó meg a szentély ma már elfalazott gótikus ablakai.
1599-ben Toronyai Máté református püspököt a templomban temették el. 1603-ban, 1704-ben és 1711-ben a helységet császári zsoldosok égették fel, a 17. század elején a városka majdnem teljesen elnéptelenedett (mindössze 17 lélek maradt). Az 1620–1640-es években a rettegi parókia esperességgé vált, amikor a dési esperességből a Szamostól északra levő falvak leváltak. Ebből az időszakból leltárak is fennmaradtak (1622, 1643), melyek több azóta elveszett berendezési tárgyról és harangról is említést tesznek. Az 1643-as leltár szépen megépített, két szószékkel rendelkező (egyik az Úrasztala mellett, ezen két könyv is volt) templomról ír. Feltételezik, hogy a hajó boltozata Tiege generális labancai támadása következtében omlott be 1704-ben. 1752-ben felújították a templom és a harangláb zsindelyezését. Egy 1754-es leltár emlegeti a templomot övező védőfalat, a falazott tornyot és a templomot, illetve a papilakot és az iskola épületét. 1788-ban nagyarányú javításokat végeztek a védőfalon.
A 19. század elejétől több adományról van tudomásunk a templom felújítására, amely 1807 és 1812 között zajlott. A fő támogató a bethleni Bethlen család volt. A hajó belsejét a klasszicizáló késő barokk jegyében alakították át, a nyugati kapu elé tornyot építettek. A szentély gótikus belseje megmaradt, de valószínűleg ekkor bontották el a sekrestyét (melynek nyomait Debreczeni az 1960-as években még látta). A hajó és a szentély gótikus ablakait nem érintették a szószék emléktábláján is megörökített átalakítások. 1845-ben emlegetik a templom orgonáját (valószínűleg a mait), melyet 1907-ben javítottak. 1861-ben a templomot újra javították, melyek kapcsán említették az azóta eltűnt(?) szentségtartófülkét. 1884-ben újabb általános felújításról hallunk, melyek után a hívek szemében a környék legszebb templomává vált a rettegi. 1902 és 1904 között a templom tetejét alacsonyabbra vették. A hajó és a szentély ablakait ekkor elfalazták és új ablakokat vágtak, s a déli bejáratot is kiszélesítették. A hajó három támpillérét újjáépítették és cementpadlót öntöttek. 1930-ban Debreczeni László felmérte a templomot, és lerajzolt egy későgótikus töredéket a régi déli kapu keretéből. 1963-ban egy vihar megrongálta a toronysisakot és elmozdította a templom tetejét.
1968-ban Debreczeni László egyházkerületi mérnök segítségével restaurálták a templomot. A szentélyben és a hajó külsején felfedezett falképeket a korszak lehetőségei szerint konzerválták és bemutatták. A faragott köveket kívül-belül megtisztították a vakolattól. 1992–1993 között egy át nem gondolt helyreállítás keretében eltávolították majdnem az egész külső vakolatot (a helybeliek szerint), a falakat fehér terazittal vakolták be. A dokumentálatlan munkálat során minden bizonnyal tönkrementek a fel nem tárt külső falképek is, a vakolóanyag miatt pedig nedvesednek a falak.
A rettegi református templom a faluközpontban emelkedő kisebb magaslat déli lejtőjére épült, modern kőkerítés veszi körül, amely követi a hajdani védőfal nyomvonalát. A keletelt templom mellett áll a parókia épülete. A téglalap alaprajzú templomhajóból (17,15x11,20) kelet felé a keskenyebb, sokszöges záródású szentély nyílik, a négyzet alaprajzú torony a hajó nyugati homlokzatához tapad, az épület főbejárata a déli portikuszon keresztül nyílik.
A hajó déli és északi falait négy pár, esővetős támpillér támasztja, a nyugati támpillérpár átlósan áll a sarkakra. Fennmaradt a kőlábazat, melynek profilja végigszalad a templomtesten. A vakolatból profilozott koronapárkány újabb. A hajó nyeregtetővel fedett, a szentély tetőzete követi a poligonális alaprajzot, mindkét tetőrészt azbocement lapokkal fedték. A hajó fedélszerkezetében a régebbi fedél gerendáit is felhasználták.
A hajót déli falát három, az északit egy félköríves ablak világítja meg, a bejárat szegmensíves. A nyílások a 20. század elejéről származnak. A torony által elfedett nyugati homlokzaton fennmaradt egy csúcsíves, kőből faragott ajtókeret. Érdekessége, hogy a szárkövek profilelemei fölött tetőszerű lezárás található, és az ívezet már egyszerűbb profillal rendelkezik. Nagyon valószínű, hogy a szárkövek gazdagabb – tehát drágábban kivitelezett – profiljáról lemondtak és a keretet már egyszerűbb ívezettel fedték le, s a két különböző profil közé zárópárkányt illesztettek (analógia: Torda, kat. templom). A hajó délkeleti ablakától keletre egy gótikus ablak elfalazott, in situ, ép kerete látható, szép arányú mérművel és káváján festés nyomaival. Ugyanitt található a Debreczeni által feltárt falképtöredék, aki szerint a freskó alapozása befut a támpillér alá, tehát korábbi annál. Ma az ábrázolás nehezen értelmezhető, egy glóriás, püspöksüveges alak fejének töredéke látszik, mellette a pásztorbot részletével, a szent kiléte egyelőre bizonytalan. A falkép előkészítő rajzát a nedves vakolatba karcolták.
A templomtorony klasszicizáló késő barokk kinézete jellemzően 19. század eleji, s nyilván utólagos a hajótesthez képest. A 13 méter magas, nyolcszöges alapú toronysisakot bádog borítja. A torony boltozott földszintjét kívülről és a hajóból közelíthetjük meg, emeleteire a nyugati karzatról jutunk egy középkori kerettel rendelkező ajtón keresztül, ami a torony középkori előzményére utal. A kisharangot 1712-ben öntötték, a nagyharangot felirata alapján 1986-ban, egy 1678-as harang anyagából.
A hajóban szinte semmi nem utal középkori eredetére. Síkmennyezete a falak mentén boltozatszerűen begörbül, a falakat három pár jón fejezetes pilaszter tagolja. A faszerkezetű mennyezettípus igen népszerű volt a 18–19. század fordulóján, többek között ilyet találunk Marosvásárhelyen, Újtordán, stb. A hajó nyugati részét a falazott orgonakarzat foglalja el, mellvédje klasszicista megformálású kovácsoltvas mű, mely igen ritka a maga nemében Erdélyben.
A hajó keleti falát megnyitó félköríves diadalívet kváderekből építették, az ívindítás fölött egy hajdani diadalívkereszt tartógerendájának illesztési nyomai látszanak (egy vízszintes gerenda fészkei, a gerendán a Keresztrefeszítés jelenete lehetett, analógiája Magyarlónán). A hatszöges szószék a diadalívre támaszkodik, falazott mellvédjébe 1812-es latin nyelvű emléktáblát illesztettek, amely alapján a helyreállítás fő támogatói Bethlen Farkas és felesége, Mikó Katalin, és lányaik, Katalin és Borbála voltak.
A sokszögzáródású szentély viszonylag hosszú, belseje szinte teljesen megőrizte gótikus kialakítását. A szentély támpillérei igen hasonlóak a hajó támpilléreihez, a déli és délkeleti oldalakon félköríves ablakok nyílnak. A déli fal keleti részén elfalazott középkori ablak maradványa látható, rézsűjét ornamentális festés díszíti.
A szentélyt két szakaszos bordás keresztboltozat borítja, melyet gyűrűs gyámkövek támasztanak. A kétszer hornyolt bordák domborműves zárókövekben találkoznak. A keleti zárókövön a zászlóskeresztet hozó Bárány jelenik meg. A nyugati zárókő ábrája címerpajzsba foglalt madár, csőrében és lábában növénnyel, a címer fölött talán keresztbe tett betűkből formált IZ monogram látható. A címer azonosítása – mely középkori szokás szerint az építtetőre vagy annak közeli ismerősére, hűbérurára utal – segíthet a boltozat keltezésében is. Ha a monogram feloldása helyes, a Szerdahelyi Imrefi családra utal, a címeralak azonban nem hasonlít az Imrefiek három liliomos címerére. Ám a Bánffyak griffjét, és a későbbi birtokosok címereit sem lehet belemagyarázni az ábrába. Elgondolkodtató azonban, hogy az északkeleti sarokkonzol különbözik a többitől, három liliom díszíti, s az építtetők címereit gyakran faragták konzolokra is. A szentélyt díszítő faragványok – például a sekrestyeajtó – stilisztikailag nagyon jól beleillenek a Szerdahelyi Imrefi család 1467–1483 közötti birtoklásának időszakába.
A szentély északi falában fennmaradt a szemöldökgyámos, szépen profilozott sekrestyeajtó, a déli falban pedig a félköríves ülőfülke. A szentély végében falazott karzat emelkedik. 1968-ban az északi és az északkeleti falon két igen rossz állapotú, nehezen értelmezhető középkori falképtöredéket fedeztek föl, melyek teljes feltárása és konzerválása még várat magára. Az északi falon látható dicsfényes alak baljában vízszintesen talán könyvet tart, melyen két kő látható, ha az attribútumokat jól értelmeztük, akkor Szent István diakónusról van szó. Az északkeleti fal freskója még kevésbé látható, csupán angyalszárnyakat lehet kivenni rajta.
ENTZ Géza: Szolnok-Doboka műemlékei. In: Szolnok-Doboka magyarsága. Szerk.: SZABÓ T. Attila. Kolozsvár, 1944. 203–204.
Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. Regesztákban jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. I, II. Budapest, 1997, 2004.
DEBRECZENI-hagyaték, Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Gyűjtőlevéltára.
Retteg, egyházközségi levéltár.
Képek