Utolsó frissítés: 2011-02-05
Szerző: P. Kovács Klára
Kód: CV-II-s-A-13273
Datálás: XVIII–XX. század
Kézdivásárhely városa, az egykori Kézdiszék központja, a Torja patak mentén létesült, a Brassót Moldvával összekötő és az Ojtozi-szoroson átvezető fontos kereskedelmi útvonal mellett. A település első okleveles említése 1407-ből származik, 1427-ben pedig Torjavására néven mezővárosként (oppidumként) jelenik meg a forrásokban. Amint azt a város, 16. század elejéig használt, Torjavására elnevezése is sugallja, létrejöttében a vásár funkció döntő jelentőségű volt. A piac területét a szomszédos Torja falu területéből szakították ki. Viszonylag későn, a 16. század második felétől kezdődően jöttek létre az első céhek a városban: 1572-ben alakult meg a tímároké, utóbb, 1638-ban a csizmadiák, 1649-ben pedig a szűcsök és a fazekasok céhe, a többi pedig csak jóval később, a 19. században létesült. Előnyős földrajzi fekvésének köszönhetően a város lakosai ugyanakkor fuvarozással és kereskedelemmel is foglalkoztak. Kézdivásárhely –Marosvásárhely és Székelyudvarhely mellett– Székelyföld legjelentősebb kézműves- és ipari központjai közé nőtte ki magát a 16–19. század között.
1834-ben nagy tűzvész pusztította el a város ¾ részét: 558 lakóházból 421 semmisült meg ekkor. A központ egykori boronafalú házai a tűz martalékává váltak.
Az 1848-as–1849-es szabadságharc idején, a Főtér névadója, Gábor Áron tüzér őrnagy vezetése alatt Kézdivásárhelyen nagyon jelentős hadianyaggyártás folyt. Az ágyúk nagy részét Turóczi Mózes helyi rézműves mester műhelyében öntötték, amely a Gábor Áron tér, 9. szám alatti ház telkén állt.
Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia között 1886-ban kitört vámháborút követően a város fejlődése jelentősen lelassult. Akárcsak a többi székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely is a dualizmus korában, főképp az első világháborút megelőző három évtizedben, nyerte el városias külsejét. Ebben az időszakban épültek legfontosabb középületei és a Főtérre néző, eklektikus homlokzatú emeletes házai. A kommunista korszakban tervezett nagyszabású városrendezési tervek megvalósítását a város szerencsésen elkerülte, így máig sikerült megőriznie történeti központjának épített örökségét.
A nemzeti szinten védett történeti városközpontot a Gábor Áron tér és a körülötte elhelyezkedő udvarterek alkotják. Ez az övezet tehát két különböző jellegű egységet foglal magába: egyrészt magát a Főteret az erre néző, szinte folyamatos frontot alkotó homlokzatokkal, másrészt pedig az udvarterek sorát. A Főtér kisebb beavatkozásokat leszámítva nagyrészt 20. század eleji arculatát őrzi. Központi, parkosított része a térből enyhén kiemelkedik. Ennek közepén helyezték el Gábor Áron tüzér őrnagy álló, egészalakos szobrát, nagyvarjasi Oláh Sándor 1942-ben készített alkotását.
Kézdivásárhely a központi, hosszúkás, trapéz alakú vásártér körül létesült, ahova öt irányból torkolnak az utak. Az első telepeseknek minden bizonnyal e vásártér négy oldalán osztottak, valószínűleg azonos nagyságú, keskeny telkeket. Vásárok alkalmával így áruikat közvetlenül kitehették a házuk, műhelyük elé, a piacra. A telek hosszan nyúlt hátra, a lakóház mögött sorakoztak ti. a gazdasági épületek, volt továbbá egy hátulsó kijárat is a mezőre, majd kertre. Erre utal a Főtér két hosszanti oldalával párhuzamos két utca 20. század eleji megnevezése: Nyugati, ill Keleti Kertmege utcák. Napjainkig fennmaradtak a Főteret gyűrűként körülvevő szalagtelkek, ún. udvarterek, amelyek meghatározzák a város egyéniségét. Ezek többsége a térről indul, de később kialakult egy külső, szabálytalanabb szerkezetű gyűrű is. Az udvarterek tulajdonképpen igen keskeny, 2–4 m széles sikátorok, hosszuk nagyon változó, 25–180 m között alakul. A Főtéren a 19–20. század fordulóján a polgáriasodás igényeinek és ízlésének eleget tevő, emeletes kő- vagy téglaházak épültek, az udvarterek ezek első házai mögött viszont – ma már a sikátornak mindkét oldalához igazodva – többnyire földszintes, boronafalu vagy téglaházacskák sorakoznak, gazdasági épületekkel is váltakozva. Feltételezhetően a kézműves lakosság életformája és székely örökségi törvény magyarázza az udvarterek létrejöttét. Ez utóbbi értelmében az apai telek egyenlőképpen oszlott a gyermekek között, nemtől függetlenül. A lakosság növekedése következtében a családok így a szűk telek hosszában kezdtek terjeszkedni. Bizonyára erre utal az egyes családokról elnevezett udvarterek keletkezése, pl. Jancsók, Csíszárok, Baloghok, Kovácsok, Ráczok, Szőcsők udvartere. 1851-et követően, mikor a székely örökségi törvény érvényét veszítette, más is bekerülhetett az udvartér közösségébe, így elnevezésüket fokozatosan számozással váltották fel. Napjainkban 73-assal zárul az udvarterek sora, de valójában eggyel kevesebb van, hiányzik ti. az 5-ös, amelyet időközben beépítettek. Az egyes udvarterek közössége általában 1–2 közös kútra járt, amelyek közül egy néhány még az 1960-as években is létezett. Az udvarterek épületei nem képviselnek különösebb művészeti értéket, a településszerkezet szempontjából viszont igen jelentősek.
Nagyon kevés 18. századi és 19. század eleji épület vészelte át a már említett, 1834-es tűzvészt. Ezek többnyire alápincézett, magasföldszintes vagy emeletes, homlokzati feljárós, fatornácos, magas tetős házak voltak, amelyek földszinten műhellyel, utóbb bolttal is rendelkeztek, az emeletükön lakóhelyiségek voltak. Ilyen a vendéglőként és panzióként működő Vörös-ház a Főtér nyugati oldalán (19. szám), valamint a hasonló rendeltetésű, 1817-ben épült Hahn Jakab ház (másképp Désy-, Mézeskalácsos ház) az Apafi utca 1. szám alatt. A Főtérre néző emeletes házak legnagyobb része a tűzvészt követő időszakban, a 19–20. század fordulóján épült, homlokzataik eklektikus és szecessziós stílusjegyeket hordoznak. A legrangosabbak közé tartozik a közelebbről helyreállított, 1902–1904 között épült, egykori Vigadó, ma Művelődési Ház a tér nyugati során (Gábor Áron tér, 21. szám). Timpanonos lezárású központi rizalit emelkedik ki főhomlokzata síkjából, amelynek központi tengelyét az 1902-es évszámos városi címer ékesíti, továbbá egy többszörösen tört élű tornyocska koronázza. A Művelődési Ház északi szomszédságában áll Kupán József örmény kereskedő 1899-ben felépített háza. A barokkos stukkódíszekben tobzódó, eklektikus főhomlokzat oromzatában a tulajdonos monogramját láthatjuk. Egyedi hatást kelt szintén a nyugati soron levő, 42-es Udvartér előtt álló ház aszimmetrikus, szecessziós homlokzata. Tőle délre, Dobál Lajos 1903-ban épült egykori háza hívja fel magára a figyelmet, eklektikus főhomlokzatának összetett ablakaival, félköríves lezárású, kagylómotívumokkal és palmettával díszített, központi oromzatával (Gábor Áron tér, 15. szám). Az építtető monogramját az erkély kovácsoltvas mellvédjén olvashatjuk.
A Főtér északi során a Polgármesteri Hivatal saroképülete érdemel különös figyelmet. Az 1907-ben emelt, kétemeletes, szecessziós házban eredetileg Kisegítő Takarékpénztár működött, amint azt az oromzaton olvasható felirat is jelzi. Céhtörténeti Múzeum működik a régi városháza 19. század közepi, klasszicizáló épületében, a Főtér keleti során (10-es Udvartér, 1. szám). Az 1970-es években, bár korábbi jellegét nagyrészt megőrizve, de teljesen újjáépítették a homloktornácos Finta-házat (12-es Udvartér, 1. szám). Az 1895-ben épült egykori Millénnium vendéglő és szálló – a volt szülészet, 15-ös Udvartér, 1. szám alatt– eklektikus épülete ma igen rossz állapotban van, de többszörösen ívelt szemöldökpárkánnyal ellátott, gazdag stukkódíszes emeleti ablakai, elegáns kovácsoltvas mellvédes erkélyei napjainkban is felidézik régi pompáját. A Főtér déli oldalának legrangosabb épülete az a 19. század végén épült egyemeletes ház, amely egykor a Wertán-testvérek és K. Csiszár József kereskedését fogadta be (Gábor Áron tér, 4. szám). Hattengelyes, enyhén aszimmetrikus főhomlokzatát a front egész hosszát átfogó, balluszteres attika koronázza. Vele átellenben, a tér délnyugati sarkán, a templom bejárata mellett emelkedik az 1906–1907 között díszes szecessziós homlokzattal épült református bérház (Gábor Áron tér, 12. szám).
Kézdivásárhelyen az erdélyi kézműves jellegű kisvárosokra jellemző településszerkezettel találkozunk, amely mai napig fennmaradt, ilyen szempontból egyedi lévén egész Erdélyben. Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen az egykori udvartereknek már csak halvány maradványai figyelhetők meg az ún. „átjáróházakban”.
Incze László: Kézdivásárhely. Marosvásárhely. é.n.
Vámszer Géza: Az udvartér – Kézdivásárhely régi települési formája. In Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség. Bukarest. 1977. 217–222.
Incze László, Szőcs Géza, Szabó Judit: Kézdivásárhely. Városkönyv. Kézdivásárhely. 1997.
Olasz Gabriella: Kézdivásárhely sajátságos településszerkezete és műemléki jelentőségű épületei. ACTA. A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve. 1998. 59–80.
Sebestyén, Gheorghe: O pagină din istoria arhitecturii din România. Renaşterea. Bucureşti, 1987. 98–102.
Pál Judit: Városfejlődés a Székelyföldön. 1750–1914. Csíkszereda. 2003.
Beke Ernő: Üdvözlet Kézdivásárhelyről. A régi Kézdivásárhely képes levelezőlapokon. 1898–1968. Kézdivásárhely. 2004. 5–85.
Weisz Attila et alii: Száz erdélyi műemlék. Kolozsvár. 2007. 34–36.
Dobolyi Annamária: Századfordulós építészeti törekvések Kézdivásárhely főterén. Acta Siculica, 2007. 481–495.
Képek