Utolsó frissítés: 2011-02-05
Szerző: Weisz Attila
Kód: CJ-II-m-B-07790
Datálás: 14. század vége
Aranyospolyán falu 1966-ban közigazgatásilag Tordába olvadt, a mai Torda Aranyosgyéres felőli részét képezi a régi település, melynek hajdani központját a főút mellett emelkedő református templom jelzi. A 13. század végén a tatárjárások által elpusztított királyi várbirtokokon alapított hetedik székely szék, Aranyosszék egyik települése volt Aranyospolyán, melynek első említése pontosan a székelyeknek szóló 1291-es királyi adománylevélből származik (Polanteluk). 1334-ben a falut Palyn névvel említik. A települést többen helytelenül Torda vármegyéhez tartozónak is írják. A falu középkori eredetű templomáról nem maradtak fenn írott források, az újkorban népes református gyülekezet lakta s a 18. században református anyaegyházként említik. A hajdan székely jogú lakosok közül sokan ebben az időben már jobbágyok voltak, a faluban Aranyosszék többször tartott széki közgyűlést.
Az újkorban a szomszédos Tordát feldúló csapatok Aranyospolyánt sem kímélték. A templom legjobban az 1848-as román betörést szenvedte meg. Az egyházközség irattára nem őrződött meg, így sajnos az épület fejlődésének újkori történetét is nagyon nehéz adatolni.
Aranyospolyán református temploma igen egyszerű alaprajzzal bír: nyugaton karcsú, fasisakos torony áll, mihez hosszú, poligonális, támpilléres végződésű hajórész csatlakozik. A hajó poligonális vége újkori bővítés eredménye lehet, talán éppen a déli bejáraton jelzett 1789-es helyreállítás alkalmával készíthették. A tágas hajót a déli bejáratot övező portikusz egészíti ki.
Középkori képét leginkább a torony őrizte meg. A falazott toronytestet négy párkány tagolja, az alsó kettő cementből, a harmadik kőből van (csak ez lehet eredeti), a koronapárkányt pedig vakolatból profilozták valamikor az újkorban. A torony falai fölfele egyre keskenyednek. A lábazati párkány igen magas, a toronybejárat vállköveinek szintjéig ér, s a kapunál megmaradt egy egyszerűen, horonnyal profilozott darab is. A torony sarkai és a hajó nyugati sarkai is kváderezettek. A torony nyugati oldalán található a félköríves, kváderekkel keretezett főbejárat. A torony két felső szintjének mind a négy oldalán kőkeretes ablakok nyílnak. A harmadik szint ablakai magasabbak, csúcsívesek, a nyugati oldal ablakkeretét lóhereív is díszíti, a keretek profilozása igen egyszerű (a keleti ablak sokkal kisebb, talán a korábban magasabb hajótető miatt). Az alacsonyabb negyedik szint ablakai is alacsonyabbak, záródásuk félköríves. A toronysisak alatt szélesebb, egyszerű tornác található, melynél a szokásos faárkádokat zsalus ablakok helyettesítik. A magas, karcsú toronysisak ácsszerkezete modern munka, akárcsak a hajótetőé. A toronyban 1855-ben öntött Andraschofszki-féle harang található.
A templomhajó sokkal kevesebb középkori részletet őrzött meg, ezek legszebbike a toronyaljból a hajóba nyíló csúcsíves bejárat két hengertaggal profilozott kőkerete. Entz Géza a keret alapján a 14. század végére valószínűsítette a templom építését. Falkutatások híján nehezen állapítható meg, hogy pontosan milyen hosszú volt a középkori templomhajó, illetve, hogy megvan-e egyáltalán teljes hosszában az erősen újjáépített templomtestben. Az északi homlokzaton a torony hornyolt lábazati párkánya kb. a fal fele hosszáig tart, ám a déli falon szinte teljesen végigszalad, s valószínű, hogy a középkori hajó keleti sarkát itt kell keresnünk. A hajófalakat azonban minden bizonnyal vissza is bontották, hiszen a déli oldalon fennmaradt finom profilú ajtókeret felső része hiányzik. A körtetagozatos profil nagyon szépen faragott. A déli falon négy félköríves, a 19. század második feléből származó ablak nyílik.
A mai déli bejárat 18. századi, zárókövében a RENO/VATU 1789 feliratot hordozza. Záródása szegmensíves, szárköveinek lábazatát és fejezetét profilozás, a keret szélét rovátkolás díszíti, a keret igényes korai klasszicista munka.
A templom belseje a sokat ígérő külsővel ellentétben nagy csalódást jelent a belépő számára, főleg annak tudatában, hogy a mai hivalkodó, lakkozott lambériás és kopjafás faragású kazettás mennyezettel fedett belsőt 1997-ben alakították ki, kidobván a régi, „értéktelen” bútorzatot. A műemlékes hatóságok megkerülésével elvégzett felújításra a bejárat mellett márványtábla is utal. A szószékkorona aranyozott, fiait a saját vérével tápláló pelikánja és a szószék falazott része talán még eredeti. A kopottas, keleti karzaton elhelyezett orgona is elkerülte az újítói „jószándékot”.
A felújítás során más, visszafordíthatatlan károkat is szenvedett a templom. A munkálatok alkalmával Lángi József és Mihály Ferenc restaurátorok még utoljára megkutathatták az épület belsejét, és a hajó nyugati falának koronáján két rétegben festett frízt tártak fel, mely a hajdani kazettás mennyezet kiegészítő díszítése volt. Az alsó rétegben jellegzetesen 18. század eleji, egymást átható félkörökből képzett, kettős sormintás növényi mintázat jelenik meg. A félköröket tűs körzővel karcolták bele a még nedves vakolatba. A restaurátorok véleménye szerint a fríz az 1789-es felújítással lehet egyidős, de nem zárható ki néhány évtizeddel korábbi keletkezése sem. A fölötte levő, újabb rétegben feltárt futókutyás – hullámfrízes – dísz már a 19. század elejének-közepének klasszicizáló-görögös ízlésvilágát tükrözi. A restaurátori kutatások idején a többi fal vakolatának nagy része már el volt távolítva, tehát nem lehetett megállapítani a két fríz és a mai poligonális záradék viszonyát. A felújítások alkalmával a feltárt, igen mutatós díszeket „természetesen” eltávolították, hiszen nem illettek a lakkozott fabútorok által meghatározott templombelsőbe. A hasonló frízek a kazettás mennyezetek állandó kísérődíszei voltak, pusztulásuk pótolhatatlan vesztesége a falu múltjának.
ENTZ Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kolozsvár, 1996. 73.
LÁNGI József – MIHÁLY Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések. 2. Budapest, 2004. 10–11.
Képek