Utolsó frissítés: 2010-02-18
Szerző: Weisz Attila
Kód: SJ-II-m-B-04992
Datálás: 1895–1899, XVIII-XIX. századi előzményekkel
Zilah város viszonylag szegény jelentős műemlék-épületekben, egyesek szerint ez a településnek a meszesi átjáró melletti fekvésével magyarázható, mely ma is a hegyekkel övezett Erdély egyik legfontosabb nyugati kapuja, s amelyet nemcsak kereskedők, hanem igen gyakran különféle hadak is használtak. A város körül fontos római emlékek találhatóak (római út, őrtorony, stb.). A középkori oklevelekben a település a XIII. század elején tűnik fel (említi a Névtelen krónikás is a XII. század végén), királyi birtokban volt, amit 1246-ban az erdélyi püspök kapott meg, aki ekkor felvállalta a templom újjáépítését (a tatárjárásban sérülhetett meg) és birtokközpontot rendezett be itt. Sajnos a város levéltára több ízben jelentős károkat szenvedett, és kevés adattal rendelkezünk Zilah topográfiai fejlődésével kapcsolatosan. A XIV-XV. században Zilah több gazdasági jellegű kiváltságot kapott, Mátyás (1458–1490) egy 1473-as oklevele oppidumként, mezővárosként emlegeti. Zilah az igen kis területű Közép-Szolnok vármegye legfontosabb települése volt, 1543-ban 90 kapujával legnépesebb helységének számított. A középkori Magyar Királyság bukása és az Erdélyi Fejedelemség megalakulása után (1526–1541) Zilah és környéke a fejedelemség birtokába került, ám a közép-magyarországi török és a felső-magyarországi Habsburg szomszédság miatt gyakran vált áldozatává a környéket dúló hadaknak. Ebben az időben a legfontosabb Zilah környéki nemes családok a Bánffyak, a Wesselényik és a Telekiek voltak. 1658-ban a törökök perzselték fel a várost, nem sokkal később Habsburg zsoldosok. A XVII. század végén egy tűzvészben majdnem az egész város megsemmisült. A XVIII. század elején járványok tizedelték a lakosságot. A XIX. század elején, a reformkorban, Wesselényi Miklós (1796–1850), a kor egyik legbefolyásosabb arisztokrata politikusa folyamatosan szabadította fel Zilah és Zsibó környéki jobbágyait a robot és a dézsma alól, majd 1848-ban több száz jobbágycsaládot tett szabaddá földet adományozva nekik és a modern mezőgazdaság elsajátítására ösztönözte őket. 1876-ban Zilah a Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék egyesítésével létrehozott Szilágy vármegye központjává vált. A XIX. század folyamán néhány nemes család szerzett házat a városban, és úgy tűnik, hogy a templomépületek és a Városháza (épült 1836–1838) mellett ezek voltak a legreprezentatívabb épületek a településen. A század közepén rendezték a piacteret. A XIX. század második felében, leginkább 1867 után a város urbanisztikailag és épületállományát tekintve látványos fejlődésen ment keresztül, új középületeket emeltek (kórházak, iskolák, vásárcsarnok, közvágóhíd, kaszárnya, Vármegyeháza), amely a vállalkozókat, iparosokat arra ösztönözte, hogy hasonló stílusú és technológiájú épületeket építsenek. A főtér mai vedutáját meghatározzák a XIX. század második felében vagy a XX. század elején emelt, eklektikus vagy szecessziós stílusú épületek, de a városban szinte teljesen hiányzanak a két évszázadnál öregebb építmények.
A nemrégiben Transilvania névre átkeresztelt Vigadó Zilah város egyik legfontosabb műemléképülete, történetét mégis alig ismerjük. A nem túl bőséges vonatkozó irodalomból nem derül ki a tervező építész vagy a díszítésen dolgozó mesterek kiléte, csupán az építési vállalkozó, Orbán Károly nevét és az épület összköltségét (337 496 korona) ismerjük. Feltételezik, hogy az épület helyén állt a Wesselényiek zilahi rezidenciája, s talán ebből a kúriából maradt fenn a déli szárnynak valamikor a XVIII. század végén készült klasszicista földszinti árkádsora és oszlopos tornáca. A mai épület 1895–1899 között épült föl, miután 1894-ben tervbe vették a régi épületek bővítését. A Vigadónak nevezett új épületnek reprezentatív és kulturális funkciót szántak, hasonló jellegű épületek a Monarchia számos városában épültek, amelyekben bálokat, előadásokat, politikai gyűléseket vagy kiállításokat rendeztek. Az épületben ezen kívül étterem, szálloda, kávézó és boltok, műhelyek működtek. Ma az épületben szinte kizárólag csak kereskedelmi egységeket találni, eredeti kulturális jelleg megszűnni látszik. Az egyre lepusztultabb állapotba kerülő épület keleti szárnyát nemrég helyreállították, ma a főszárny helyreállításán dolgoznak.
A Vigadó, vagy mai nevén Transilvania épülete a főtér déli során áll, a Nagy utca (ma Dózsa György) sarkán, főhomlokzata a főtér felé néz. A számos átépítés miatt az épület alaprajza meglehetősen bonyolult: a tulajdonképpeni XIX. század végi épület szimmetrikusan három szárnyra tagolódik, a középső főszárnyra és a belőle kiágazó két oldalszárnyra, az épület hosszanti tengelyét az oldalszárnyak határozzák meg. A nyugati oldalszárnyhoz két régebbi szárny csatlakozik (a rövidebb a Nagy utcára néz, a hosszabb párhuzamos a nyugati szárnnyal), melyek egy belső udvart vesznek körül. Az épület majdnem teljes egészében alápincézett. A központi szárny háromszintnyi magas, ám a belsejében tulajdonképpen csak a földszint és a nagy belmagasságú előadóterem található. Az oldalszárnyak kétszintesek. A főszárny tetőéle merőleges az oldalszárnyakéra és az utcatengelyre. Az oldalszárnyak végeit sarokrizalitok emelik ki.
Az épület főhomlokzata öt részre tagolódik, a legreprezentatívabb a főszárny homlokzat-része: a földszinten két hatalmas kirakatot találunk, tengelyeikben az emelet félköríves záródású ablakaival, fölöttük ellipszis alakú ablakok nyílnak. A főszárny főhomlokzata fölött attikafal emelkedik. Az oldalszárnyak homlokzatai egyszerűbbek, a rizalitok földszinti nyílásai félkörívesek, az emeletiek téglalap alakúak. A rizalitokat összekötő szárnyak nyílásai téglalap alakúak, középtengelyükben szegmensíves kapunyílások állnak. Az eklektikus homlokzat igen díszes, a vakolatból húzott övpárkány és a koronapárkány gazdagon profilozott, a nyílásokat elegáns vakolatkeret övezi, gyakran díszítve növényi és állatalakos motívumokkal vagy szárnyas maszkokkal (a művészetek géniuszai) és a bőség kosarait hordozó puttókkal. A főszárny oromzata még hordozza a szocialista országcímer nyomait, itt eredetileg, a korabeli felvételek tanúsága alapján, Zilah város Szent Mihály arkangyalt ábrázoló címere volt. A földszinti homlokzatrészt vakolatsávok díszítik. Igen szép részlet a keleti szárny középtengelyében levő, hatalmas konzolok által támasztott, elegáns fémmellvéddel ellátott erkély. Az erkély megismétlődik a nyugati szárnyon is, és bár a XX. század eleji felvételeken ott találjuk, érdekes, hogy az 1940-es években készült képeslapokon hiányzik. Sajnos a főhomlokzaton (és az épület egészén) a régi, igen szépen megmunkált nyíláskeretek nagy részét általában műanyagból készült, modern, vásári értékű másolatokkal helyettesítették.
A Nagy utca felé néző oldalhomlokzat más, a klasszicizmushoz közelebb álló építészeti koncepció alapján készült. A nyugati homlokzat emeletén 11, földszintjén 10 nyílástengelyt találunk, a földszinti nyílásokat nemrég széles kirakatokká vagy üzletbejáratokká alakították. A régi, kosáríves kocsibehajtót a ganggal együtt úgyszintén üzletté alakították át. A széles kapu fölött két ablak nyílik. Az emelet ablakai egyenes záródásúak, az oldalsók félköríves vakolatkereteket kaptak. A koronapárkány a főhomlokzat koronapárkányának a folytatása. A homlokzatot lizénák tagolják, a földszintet vakolatsávok díszítik. Az emeleten fennmaradtak az eredeti nyílászárók, a földszinten ezeket már modern ablakokkal helyettesítették, mindegyik üzlet más jellegű keretet alkalmazván.
Az épület „hátsó”, vagyis déli homlokzata három részre tagolódik. A keleti szegmens tulajdonképpen a főszárny hátsó tűzfala. A nyugati szegmensen folytatódik a nyugati homlokzat emeletének a kiképzése, mivel a terep emelkedése miatt a homlokzat földszinti részén már nem nyitottak ablakokat. A középső szegmens nagyon egyszerű, négy egyenes záródású ablakkal rendelkezik.
A kisméretű belső udvaron a déli szárny megoldása a legfigyelemreméltóbb: földszinti része árkádos, emeleti részén dór oszlopsoros tornác szalad, a klasszicista kúriák és városi házak jellegzetes megoldását idézve. Az emeleti tornác (külső folyosó) a többi szárnyon is feltűnik, ám már modernebb felfogásban, jelezvén, hogy más építési periódusban készültek.
Az épület XIX. század végi főtéri szárnya fémvázas téglaépítmény, a fémvázat a kor építési technológiájának megfelelően az oszlopok, a boltozatok és a födémek esetében is alkalmazták. A Vigadó belseje a sorozatos átalakítások és a benne helyet kapó (kulturális vagy kereskedelmi jellegű) intézmények cseréje miatt már nagyon keveset őriz a régi díszéből. Ennek ellenére a főszárny emeleti előadóterme viszonylagos épségben őrzi még eredeti díszítését: a helyiség belmagassága két szintet fog át, déli oldalán színpad található. A színpad mellett egy férfi és egy női szobor áll, lábaiknál egy-egy maszkkal, a figurák a színházi műfajokat jelképezik. A szobrok készítőjének nevét nem ismerjük. A terem leglátványosabb dísze a mennyezet szecessziós stílusú festménye (nagyon valószínű, hogy nem falképről, hanem a mennyezetre feszített vászonról van szó), a mester nevét ebben az esetben sem ismerjük, egyesek feltételezik, hogy Lotz Károlyról, vagy valamelyik tanítványáról van szó (Lotznak számos, főleg neves budapesti intézményeket díszítő hasonló elhelyezésű művét ismerjük). A mennyezetet festett keretű, különféle alakú „kazetták” osztják, melyeket virágok és füzérek díszítenek. A kompozíció középső részén egy barlang előtt egy légies, fátylakba burkolt női alak tűnik fel.
KOVÁCS KURUC János: Zilah. In: Szilágysági magyarok. Szerk. SZABÓ Zsolt. Bukarest – Kolozsvár, 1999. 617–652.
Képek