Kelemen Lajos munkássága

Közzététel: 2010-10-11
Szerző: SIPOS Gábor
Ketegória: történelem

A tematikus szócikk leírása



Kelemen Lajos levéltáros, történetkutató 1877. szeptember 30-án született Marosvásárhelyen, unitárius székely kisnemesi eredetű hivatalnok családban. Középiskolai tanulmányait szülővárosa református kollégiumában végezte, tanulmányai során bontakozott ki a történelem iránti érdeklődése, első forrásközlése gimnazista korában jelent meg. 1896-ban érettségizett, és beiratkozott a kolozsvári Ferenc József TE történelem-földrajz szakára. Tanárai közül Szádeczky-Kardoss Lajos bevonta a levéltári gyűjtőmunkába, Gergely Sámuel pedig a forrásközlésbe, így a középkori latinban és a paleográfiában is jártas fiatalember jól felkészült szakemberként szerzett abszolutóriumot 1900-ban. Bár kezdettől fogva a történeti kutatómunka vonzotta, a doktorálás helyett a tanári szakvizsgák letételével véglegesítette egyetemi tanulmányait. 1902 januárjától a kolozsvári Egyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös tulajdonú könyvtárában dolgozott napidíjasként a régi magyar könyvek osztályán, majd a kézirattárban.


A kézirattár anyaga jórészt az EME gyűjtőmunkája révén növekedett jelentős mennyiségűvé, és a kor szokása szerint e részlegen őrizték a levéltári jellegű iratokat is, amíg a letétbe helyezett nagy terjedelmű családi levéltárak 1904-ben szükségessé tették a kézirattár és a levéltár szétválasztását. Ezzel megindult egy korszerű gyűjtőlevéltár kialakítása, amelyben a napidíjas könyvtáros, Kelemen Lajos kezdettől fogva fontos szerepet játszott, széles körű ismeretsége és hírlapi cikkei révén a társadalom széles rétegeiben tudatosította a családi és személyi levéltárak egészében való megőrzésének, közgyűjteményi elhelyezésének fontosságát.


Mivel végleges könyvtárosi kinevezése egyre késett, 1907 szeptemberétől a kolozsvári Unitárius Kollégiumban vállalt történelem-földrajz tanári állást. Évtizedes tanári munkája során tanítványaiban is felébresztette a múlt kézzelfogható emlékei, a régi iratok, könyvek, műemlékek megbecsülésének érzékét. 1908-ban a Múzeum-Egyesület titkárává választották, így hivatalos keretek között folytathatta a múzeumi levéltár gyarapítását. Közleményeiben állandóan hivatkozott a letétbe helyezett családi levelesládák pótolhatatlan értékeire, és kitartóan végzett felvilágosító munkája eredményeképpen a múzeumi levelestár valóban „hatalmas erdélyi levéltárrá" fejlődött: a 40000-es állomány alig másfél évtized alatt félmillión felüli darabszámra gyarapodott. A levéltár az 1908-ban elkészült új Egyetemi Könyvtár teljes második emeletét elfoglalta, a költöztetésben és rendezésben Kelemen Lajos is részt vett.

 

1916-ban a román betörés idején segédkezett a legféltettebb könyvtári és levéltári darabok Budapestre menekítésében, majd két év múlva ő biztosította sértetlen visszaszállításukat. Ugyancsak közreműködött a veszélyeztetett területeken fekvő egyházközségek muzeális értékeinek mentésében.
1918. április 1-től az egyesületi titkár megvált tanári állásától és végre annak a levéltárnak az élére került, amelynek fejlesztésében oroszlánrészt vállalt. A következő év májusában, amikor a Román Kormányzótanács átvette az egyetemet és a könyvtárat, kollégáihoz hasonlóan Kelemen Lajos is a helyén maradt. 1920-ban esküt tett, így állami alkalmazottként dolgozhatott továbbra is a levéltári részlegen, és erre a levéltár tulajdonos Múzeum-Egyesülettől is megbízást kapott. Segéderők hiányában egyedül kezelte a levéltári anyagot, kiszolgálta a kutatókat, és felkérésre alapos kutatómunka nyomán adatokat, útbaigazításokat, részletes felvilágosításokat nyújtott történészeknek ugyanúgy, mint szépíróknak (Lukinich Imre, Balogh Jolán, Silviu Dragomir, Bíró József, Móricz Zsigmond). Mivel a hatalmassá növekedett levéltár korszerű rendezésére nem nyílt lehetőség, segédletek hiányában a tájékoztatásban kivételes emlékezőtehetségére támaszkodhatott. 1921. december 29-én a román egyetem vezetőségének nyomására EME-titkári megbízatásáról le kellett mondania, de helyettesítőként tovább dolgozott 1927 júliusáig.


1897 óta folyamatosan megjelentetett forrásközlései, művészettörténeti, genealógiai és művelődéstörténeti tanulmányai mellett a két háború közötti időszakban nagyobb hangsúlyt fektetett történelmi népszerűsítő írásainak közzétételére. Ugyanezen célt szolgálták városismertető vagy a Házsongárdi temető síremlékeit bemutató sétái és a különféle történelmi témájú, levéltár látogatással egybekötött előadásai. 1925-től két évtizedig irányította a református teológiai hallgatóknak a levéltárban zajló iratmásoló munkáját, és összeolvasással segítette a forráskutatást, tanított az Unitárius Teológiai Akadémián és a katolikus Szent József fiúnevelő intézet szemináriumában.
1936-ban végre jól képzett szakembert kapott munkatársul a Szabó T. Attila személyében, aki a következő évben a 60. születésnapját ünneplő tudós levéltárost négy évtizedes tudományos munkássága bibliográfiájával köszöntötte. A Magyar Tudományos Akadémia 1938-ban egyhangú szavazással külső tagjává választotta.


Kelemen Lajos 1938. január elsejével nyugdíjba vonult, ez csupán annyit jelentett, hogy ezután kutatóként járt be rendszeresen a múzeumi levéltárba. Utóda, David Prodan és a kutatók továbbra is igényelték útbaigazításait.


A második bécsi döntés után reaktiválták, a kultuszminiszter 1940. november 2-án „múzeumi és levéltári főigazgatói" tisztségbe nevezte ki. Megnövekedett a levéltári munkatársak létszáma is, a fiatal szakemberek, Jakó Zsigmond, Deák Imre és mások segítségével megkezdődhetett begyűjtött levéltári anyag rendezése és a segédletek készítése. Kelemen főigazgató tudásával és tapasztalataival segítette a levéltár korszerűsítési folyamatát. Visszautasította a felkínált egyetemi tanszéket (Erdély történetét kellett volna előadnia), mivel munkaerejét a levéltári és múzeumi ügyekre kívánta összpontosítani. Az Erdélyi Tudományos Intézet tevékenységében viszont részt vett, összeállította egy száz kötetes forráskiadás tervét. 1942-ben főigazgatói tisztségéből nyugdíjazták, de továbbra is ő kapott megbízatást a teendők ellátására, majd 1944-ben végleg nyugalomba vonult.
Ebben az időszakban újra nagyobb lendületet kapott a levéltári anyag begyűjtése, mivel az erdélyi magyar társadalomnak a múzeumi gyűjtemények kezelése iránti bizalmát már semmi sem akadályozta. Kelemen főigazgató körlevelekben népszerűsítette a történeti értékű iratok közgyűjteménybe adásának fontosságát. 1944-ben az ő részvételével zajlott a levéltár legértékesebb anyagának óvóhelyre, a piarista templom alagsorába való szállítása.


1945-től kutatóként dolgozott a múzeumi levéltárban, és mivel tévesen megállapított nyugdíja az általános elszegényedés korában is kirívóan kicsinek számított, másoló munkákkal volt kénytelen kiegészíteni. Ráadásul a kommunista cenzúra megakadályozta, hogy a 70. születésnapjára tervezett emlékkötet megjelenjen, a tanulmányok csak külön füzetekben láthattak nyomdafestéket 1947-ben az Erdélyi Tudományos Intézet kiadásában. Az Erdélyi Múzeum 1947-es összevont 1-4. száma a tudós arcképével és Tavaszy Sándor köszöntőjével kívánt tisztelegni, de az emlékszám nem kapta meg a terjesztési engedélyt, és csak néhány példány kerülte el a zúzdát.


Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményeinek államosítása (1950) nyomán a levéltár a háború utáni új helyén, a Farkas utcai Bethlen-Nemes palota hátsó traktusában maradt a Román Akadémia Kolozsvári Fiókja Történeti Levéltára néven. Kelemen Lajos itt folytatta kutatómunkáját tanítványai körében, de az Állami Levéltárat és az Unitárius Egyház levéltárát is gyakran fölkereste. A kor ideológiáját nem fogadta el, így érthető, hogy az ötvenes években csupán három rövid írása jelent meg, kettő közülük egyháza kiadványaiban. Elégtételt jelentett viszont az Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára c. reprezentatív kötet megjelenése 1957-ben valamint a Magyar Tudományos Akadémia gesztusa, amellyel az 1947-ben elvett kültagság helyett 1962-ben rendes tagjává választotta.


1961 januárjában esett ágynak, két évig az ortopéd kórházban kezelték, betegágyán ifjúkori emlékeit vetette papírra. 1963. július 29-én hunyt el, hamvai a Házsongárdi temetőben nyugszanak.
Történetkutatói munkásságának legfőbb jellemzője a forrásokra való alapozás, művelődéstörténeti, művészettörténeti, genealógiai, helytörténeti, címertani, könyv- és levéltártörténeti tanulmányaiban mindig a konkrét téma levéltári adataira és lehetőleg helyszíni megfigyelésekre támaszkodott, és a kifejtés során jutott el az általános nagy összefüggések felvázolásáig. Széles körű szakmai érdeklődésének megfelelően írásaiban a levéltári források mellett a történeti néprajz és a nyelvtörténet adatait, megállapításait is hasznosította. Közlései nagyrészt nem szakfolyóiratokban, hanem a nagyközönségnek szóló sajtótermékekben jelentek meg, ezért általában hiányoznak a szokott lábjegyzetek, a forrásutalások a szövegbe épültek be. Művészettörténeti tanulmányaiban sikerrel ötvözte a stí1uselemzést az illető tárgyra vagy műemlékre vonatkozó írásos adatokkal, mindig figyelve az emléket létrehozó társadalom viszonyaira.


Élete főművének kétségtelenül az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának létrehozása tekinthető, szinte fél évszázados kitartó és állhatatos munkájával az utolsó pillanatban mentette meg a családi, testületi és személyi levéltárakat, megteremtve az erdélyi magyarság páratlanul gazdag gyűjtőlevéltárát, a korszerű népismereti kutatások forrásbázisát. Levéltárosi működésének másik fontos vonulata - a gyűjtés mellett - az önzetlen információszolgáltatás, hatalmas levelezésének jókora részét épp az adatközlés teszi ki.


Önálló kötetei: Kolozsvári Kalauz (Kolozsvár 1902, még két további kiadás), Az Erdélyi Múzeum Egyesület múltja és jelenje (Uo. 1909), Újabb adattár a vargyasi Daniel-család történetéhez (Uo. 1913), Hermányi Dienes József emlékiratai (Uo. 1925), Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa emlékirata 1848-49-es élményeiről (Uo. 1931 ). Az 1957-es Emlékkönyvben megjelent bibliográfiája több mint 400 címszót tesz ki.
Munkáinak gyűjteményes kötetét 1957-ben rendezte sajtó alá, a könyv megjelenése sajnos elmaradt, ám az általa igazított szövegekből tematikus válogatást tett közzé Benkőné Nagy Margit (Művészettörténeti tanulmányok. I. Bukarest 1977, II. Uo. 1982.) a Kriterion Könyvkiadónál. Ugyane kiadó jelentette meg e két kötetből kimaradt írásait Sas Péter gondozásában (Művelődéstörténeti tanulmányok. I. Kolozsvár 2006. II. Uo. 2009.).



Válogatott irodalom



Csetri Elek: Kelemen Lajos (1877-1963). In: Hivatás és tudomány. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiemelkedő személyiségei. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár 2009. 243-282.
Sas Péter: Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság. Budapest 2009.
Jakó Zsigmond: Kelemen Lajos (1877-1963). In: uő: Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez. Budapest 1997. 417-431.