Napbaöltözött Asszony ikonográfiája (a csíksomlyói Mária-kegyszobor)

Közzététel: 2010-10-25
Szerző: TÁNCZOS Vilmos
Ketegória: néphit, vallásosság
Alkategória: ikonográfia

A tematikus szócikk leírása



A csíksomlyói kegytemplom főoltárán álló Mária-kegyszobor a szeplőtelen fogantatás dogmájának sajátos ábrázolása, amelyet a teológiai-ikonográfiai szakirodalom a Mulier Amicta Sole (Napbaöltözött Asszony) terminussal nevez meg. Ennek az ikonográfiai ábrázolásnak lényegi jegyei a következők: a Napba öltözött, megkoronázott, feje fölött tizenkét csillagból álló glóriát viselő, bal karján a kis Jézust, jobb kezében pedig jogart tartó Szeplőtelen Szűz eltapossa a bűnt, a kereszténység ellenségeit, amelyeket a Szűz lába alatt lévő félhold, valamint az ennek közepén kidomborodó emberfő jelképez.


Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának és minden bűntől való mentességének, vagyis Mária szentségének dogmáját csak 1854-ben hirdette ki az egyház (immaculata conceptio, ünnepe: december 8.), noha az istenanya eredendő bűntől való mentességének gondolatát már a keresztény ókorban elfogadták az egyházatyák. Szent Ágoston kora teológiai vitáiban például úgy beszél Máriáról, mint olyan kivételes személyről, aki kiemelkedik az eredeti bűn következményeit elszenvedő emberek közül. Később, a 9. századtól az istenanya eredendő tisztaságának az egyház ünnepet is szentelt, amely a minden személyes bűntől mentes Máriának a tiszteletét népszerűsítette, de ez a gondolat mégis éles teológiai viták kereszttüzébe került. Aquinói Szent Tamás, a párizsi egyetem nagy tekintélyű tudósa például ezt a tanítást nem tudta összeegyeztetni a megváltás általános szükségességének tanával. Mária szentségének általános elfogadását nehezítették az életet adó női nem tisztátalanságáról egyetemesen elterjedt elképzelések is, amelyek mind az antik világ örökségében, mind a népi hiedelemvilágban jelen voltak, és jelen vannak ma is.


A teológiai viták ellenére a szeplőtelenül fogantatott Mária tisztelete a középkorban Európa-szerte terjedőben volt. Ez a kultusz Magyarországon már a 12. század végétől kimutatható, a latin nyelvű Pray-kódex például - ami legrégibb magyar nyelvemléket, a Halotti Beszédet is tartalmazza - a 13. század elején már világosan beszél róla. Később a ferences tanítások, különösen a szigorúbb törvényeket követő obszerváns ferences szellemi mozgalmak, veszik védelmükbe Mária kiváltságait. A franciskánusok megkeresik és terjesztik a Szeplőtelen Fogantatás tanának bibliai forrásait. Máriát második Évának fogják fel, aki fia által az ősszülők által elkövetett ősbűnt hivatott jóvá tenni, és ebben az összefüggésben rá vonatkoztatják a Genezis egyik prófétikus helyét: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé: az széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel." (Mózes I. 3. 15.) A Szeplőtelen Fogantatás obszerváns védelmének fő forrása azonban János jelenéseinek 12. fejezete, amely egy Napba öltözött, csillagkoronával ékes, fiút szülő asszonyról beszél, aki egy „nagy tűzvörös sárkánnyal", voltaképpen a Genezis-beli kísértő „őskígyó" alteregójával, kerül összetűzésbe: „És nagy jel tűnék fel az égen: egy asszony, akinek öltözete volt a Nap, és lába alatt a Hold, és fején tizenkét csillagból álló korona. És áldott állapotban lévén kiálta, szülni akarván, s a szülés gyötrelmét szenvedé. És más jel tűnék fel az égen, és íme egy nagy tűzvörös sárkány, melynek hét feje és tíz szarva volt, és fején hét királyi korona." (Jelenések könyve, 12. 1-3.)


Ez utóbbi bibliai hely lesz annak a Mária-ábrázolásnak az alapja, amit Bálint Sándor néprajzkutató a Sacra Hungaria című könyvében (1944) a latin Mulier amicta Sole fordításaként, Napbaöltözött Asszonynak nevezett. A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának ezt az ábrázolását a ferences obszervancia terjesztette el a 15-16. századi Magyarországon. A képi ábrázolás szimbolikus jelentése az, hogy a Napba öltözött, királyi-isteni attribútumokkal ellátott istenanya, isteni kegyelemként kapott eredendő tisztaságánál fogva, lába alá tiporja az igaz keresztény hit ellenségeit. Ezzel magyarázható, hogy ez a Mária-ábrázolás elsősorban a mohamedán törökök, a huszita eretnekség, illetve az ortodoxia által fenyegetett végvidékeken terjedt el.


A csíksomlyói Mária-kegyszobor, ami a szeplőtelen fogantatás teológiai tanának egyik legszebb európai ábrázolása, Balogh Jolán művészettörténész szerint 1510-1515 táján Csíkban készülhetett, és egyszersmind misztikus-mágikus jelkép is. A szobor keletkezése minden bizonnyal egy már létező középkori Mária-kultusszal áll összefüggésben. Balogh Jolán egy helyi képfaragó iskola működésének kezdetét a 15. század közepére teszi (ekkor keletkezett például a csíkszenttamási Madonna), és e műhelyben készült alkotásnak tart néhány más művészeti emléket is, például szerinte a korszak végét jelzi a csíkmenasági késő gótikus Mária-szobor (1533).


Valószínűsíthető az is, hogy a szobor csíksomlyói jelenlétének eszmei-ideológiai szerepe lehetett abban, hogy a katolikus székelység a 16. század derekán mozgalomszerűen szembefordult a reformáció terjedésével, illetve az ezt erőszakoló János Zsigmond unitárius fejedelemmel. Az pedig már dokumentumokkal is igazolható, hogy a reformáció elmaradását a keleti székelység körében a 17. század folyamán a csíksomlyói Mária közbenjárásának tulajdonították. Eszerint tehát a csíksomlyói búcsú pünkösdszombati nagy körmenet a Napbaöltözött Asszonyként megjelenített Szeplőtelen Szűzanya nagy győzelmi ünnepe.


Vannak, akik Mária szeplőtelen fogantatásának, valamint Mária szűz voltának teológiai dogmáit úgy értelmezik, hogy ezáltal a szigorú szemléletű, egyoldalúan maszkulin egyház a Madonnát megfosztotta nőiségétől és anyaistennő természetétől. Valóban lehetséges, hogy a vallásosság intellektuális értelmezésére törekvő katolikus egyház idegenkedett és gyanakodva tekintett (illetve tekint ma is) a nőiséggel, a termékenységgel és az anyasággal összefüggő népi képzetekre, így például az életet adó-életet elvevő anyaistennő felemás természetére, az ősi Boldogasszony alakjához vagy a Szent Anna alakjában továbbélő Kedd Asszonyához kapcsolódó erős büntetésképzetekre, és leginkább a szülő (isten)nőkhöz társuló, előbb már említett tisztátalanság-képzetekre. A kevésbé intellektuális, és sokkal inkább érzelmi, mint értelmi alapokon álló népi vallásos szemlélet azonban fenntartás nélkül tudta elfogadni és egyetlen Mária-képbe ötvözni az egyház által eszményített immaculata-képzeteket és a pogány termékenységistennők alakjáig visszamenő anyaság-képzeteket. A népi tudatban Mária egyszerre és teljesen hitelesen, a legtermésztesebb módon volt jelen a tiszta, szép szeplőtelenül fogantatott szent Szűz (a jelentések összességét tartalmazó latin szóval: „pulchra"), valamint istenszülő terhes Anya, akit a régi magyar nyelv Boldogasszonynak nevezett. A csíki székelyek és a gyimesi csángók körében élő Babba Mária elnevezés - ami ugyancsak a csíksomlyói Szűzanyára vonatkozik, de ami egy holdistennő attribútumaival is rendelkezik (pl. a Holdat nevezik Babba Máriának, a holdvilágot „Babba Mária lámpásá"-nak, a csintalankodó gyereket a Hodra mutogatva azzal ijesztgetik, hogy „megver a Babba Mária" stb.) - ugyancsak a tisztaság és szépség képzetére teszi a hangsúlyt, ugyanis a „babba" ezekben a nyelvjárási csoportokban 'szép'-et, 'ragyogó'-t, 'tisztá'-t jelent. Másfelől az istennő áldott állapotára vonatkozóan sokatmondó, hogy a latin „beatus"-nak megfelelő magyar „boldog" szó (vö. Boldogasszony) a régi nyelvben 'valamivel ellátott', 'gazdag', 'vastag', 'állapotos' jelentésű, a kaukázusi oszét nyelvből származó „asszony" szavunk pedig eredetileg 'anya' jelentésű volt. Az istennő általánosan elterjedt „Boldogságos Szépszűzmária" neve, ami mindkét képzetet tartalmazza, nyilvánvalóan tanúskodik arról, hogy a népi képzelet az emberi állapot legmagasabb, egymással ellentétben nem álló minőségeiként értékelte a „pulchra" ('szép', 'szűz') és „beatus" (boldog, gazdag, állapotos) tulajdonságokat.


Mária eredendő tisztaságát emeli ki, és a Szűzanya minden kiváltságát ebből származtatja a Tota pulchra es Maria... (Egészen szép vagy Mária...) kezdetű himnusz is, amely több száz éve a csíksomlyói búcsú központi éneke. A himnusz Kájoni János Cantionale Catholicum című gyűjteményének első, 1676-os kiadásában még csak latinul szerepel, de a későbbi kiadások (1719, 1805/1806) már a magyar fordítást is tartalmazzák. Az a felvetés, miszerint esetleg a magyar változat lehetett az eredeti, de az egyaránt 'tiszta', 'érintetlen', 'szűz', 'szent' jelentésű latin „pulchra", illetve magyar „szép" elsőbbségének kérdésében - megfelelő történeti adatok híján - nem lehet dönteni.


Az európai katolicizmus egyetemes Mária-kultuszának néhány alapvető dogmája - különösképpen a Mária eredendő tisztaságára és a közbenjáró segítségére vonatkozó keresztény tanítások - tehát a csíksomlyói Mária-kegyhely esetében a középkor óta kivételes jelentőségre tettek szert. Mivel a főoltáron álló kegyszobor egyszerre szimbolizálta Máriának mindezeket a kiváltságait, ezért a csíksomlyói Mária-tisztelet fokozódásának folyamatát mintegy betetőzte és megkoronázta az a 18. század végi egyházmegyei vizsgálat, amelynek nyomán Batthyány Ignác erdélyi püspök a csíksomlyói Mária-szobrot csodákkal jeleskedőnek, azaz csodatevőnek nyilvánította (1798), vagyis Máriának egy újabb kiváltságát ismerte el és törvényesítette. A katolikus teológia nem ismeri ugyan a „csodatevő Szűzanya" dogmáját, de a püspöki jelentés végül is szentesítette a székelység körében általánosan elterjedt erős vallásos meggyőződést a csíksomlyói Mária csodatevő erejéről, és ezáltal mintegy dogmatizálta a csíksomlyói Napbaöltözött Asszony Szűzanya „segítő Mária" titulusát. Erdély régi Mária szobrainak többségét - a gyulafehérvári Fehér Mária (Domina Alba), a vajdahunyadi Szűz Istenanya (Virgo Paurpera), a kolozsvári Szűzek Szűze (Virgo Virginum), a nagyszebeni Miasszonyunk (Domina Nostra), a fogarasi Védasszonyunk (Domina Patrona) szobrát - a történelem folyamán nagy tisztelet övezte, de a fentiek közül csak egyedül a csíksomlyói Napbaöltözött Asszonyt ismerte el hivatalosan is csodatevőnek az egyház.



Válogatott irodalom



BÁLINT Sándor: A Napbaöltözött Asszony. In: Uő: Sacra Hungaria, Kassa, é. n. [1944], 19-27.
BÁLINT Sándor - BARNA Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, 1994.
BALOGH Jolán: Az erdélyi reneszánsz. Kolozsvár, 1943.
BÁRTH János: A vigasztaló Napbaöltözött Asszony. Csodás gyógyulások egyházi vizsgálata Csíksomlyón 1784-ben. Agapé, Szeged, 2000.
DACZÓ Árpád: Csíksomlyó titka. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000.
MOHAY Tamás: A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás. Történet, eredet, hagyomány. Nyitott Könyv-L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.
SZŐLLŐSSY Ágnes: A Napba öltözött asszony. Adalékok egy képtípus kialakulásának előzményeihez. Honismeret XIX. (1991) 4. 17-20.
TÁNCZOS Vilmos: Adatok a csíksomlyói kegyhely búcsújáró hagyományainak ismeretéhez. In: S. LACKOVITS Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát medencében I. Veszprém, 1991. 136-158.