A tematikus szócikk leírása
Csíksomlyó több évszázadon át lokális jelentőségű búcsújáróhely volt, vonzáskörzete kezdetben csak a Székelyföld katolikus részére és a moldvai csángóságra terjedt ki, de a 20. században ez a kör kiszélesedett, és 1989 után Csíksomlyó magyar nemzeti kegyhellyé vált.
A csíksomlyói búcsú több napon át tartó, több százezer ember részvételével zajló esemény, amely ma összetett, vallásos és profán elemeket ötvöző jelentésszerkezettel rendelkezik. A csíksomlyói búcsújárás történelmi alapját a Mária-tisztelet jelenti. Csíksomlyóra mindenekelőtt a segítő, közbenjáró Máriához (Maria advocata, Maria mediatrix) jönnek az emberek, aki egyszersmind a Regnum Marianumként felfogott magyar haza, az integer Magyarország védelmezője is (Patrona Hungariae). A pünkösdi idő ugyanakkor az erőt, egészséget adó Szentlélekkel való találkozás kiemelt ideje is, aki ilyen kiemelt helyen és időben a felkelő Napban szokott megnyilatkozni. Az egyházi és világi értelmiség ma a hit és a kulturális önazonosság megtartásának szimbólumát is látja Csíksomlyóban.
A csíksomlyói búcsújárás 15. századi vagy még korábbi kezdetei az itteni obszerváns ferencesek középkori Mária-tiszteletével állnak kapcsolatban, amelynek kialakulásában szerepe lehetett nem keresztény hagyományoknak is (napkultusz, holdkultusz). A ferences templom főoltárán álló, vélhetően az 1510-es években helyben készült kegyszobor a Napbaöltözött Asszonyt (Mulier amicta Sole) ábrázolja. Ez Európa legnagyobb, 227 cm magas gótikus fából készült Mária-szobra. Ez az ikonográfiai ábrázolás a középkorban Szeplőtelen Fogantatás teológiai dogmájának szimbóluma volt, amelyhez a 15-16. században eretnekellenes és törökellenes tartalom is társult. A Napbaöltözött Asszony ábrázolásai körül néhány helyen (Csíksomlyó, Szeged) búcsújárások is kialakultak. A csíksomlyói obszerváns ferencesek temploma már a 15. században búcsús zarándoklatok (peregrinatio) célpontja volt, ugyanis IV. Jenő pápa 1444-ben kelt Dum precelsa... kezdetű búcsúkiváltságot adó levelében az áll, hogy Csíksomlyóra „naponta nem szűnik meg összeseregleni a nép". A Hunyadi János anyagi segítségével, a pápa szorgalmazására újjáépített („de novo construi cepta et adhuc in suis structuris et edificiis perfecta non existit") gótikus ferences templomot 1488-ban Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelték fel, és a búcsút is a templom védőszentjének névünnepén, július 2-án tartották. Erre utal az, hogy a pápai levél örök időkre szólóan hétévi búcsút engedélyezett azoknak, akik az épülő templomot Sarlós Boldogasszony napján meglátogatják, gyónnak, áldoznak és a templom építésére alamizsnálkodnak.
A csíksomlyói búcsújárásra vonatkozó 16. századi történeti adataink nincsenek, tehát csak feltételezni lehet, hogy közvetlenül a reformáció után is történtek ide zarándoklatok. A 16. század első feléből Csíkból számos jelentős egyházművészeti alkotás (táblakép, szárnyasoltár, faszobor stb.) maradt fenn, amelyek élénk katolikus vallásos hitéletet sejtetnek. A pünkösdkor tartott Mária búcsút először jezsuita források említik a 17. század első harmadában.
Az újabb kutatások (Mohay Tamás) kimutatták, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú eredetmítosza, amely a búcsú keletkezését a János Zsigmond elleni 1567-es győztes hargitai csatával magyarázza, csak a 18. század végén keletkezett, tehát voltaképpen egy későbbi kor ideológiai-történelmi viszonyaiba illeszkedő „hagyományteremtésről" van szó, olyan kulturális jelenségről, amit a néprajzi szakirodalom „szerkesztett hagyomány", „hagyományalkotás" („invention of tradition") műszavakkal nevez meg. Az eredetmítosz első megfogalmazásai 18. század végi ferences értelmiségi körökből származnak (megalkotói P. Losteiner Leonárd csíksomlyói ferences történész, a csíkrákosi származású Cserey Farkas bécsi udvari tanácsos és történész, valamint P. Katona György szilágykrasznai udvari káplán), akik szellemi kapcsolatban álltak egymással. A tudományos kutatás viszont jelen pillanatban semmilyen választ nem tud adni arra a kérdésre, hogy a búcsú időpontja miért éppen a 16. századi vallási viszályok idején került át pünkösd idejére, amely tudvalevőleg nem Mária-ünnep. Mivel a pünkösdszombati Mária-búcsú tartásának teológiai indokoltsága nincsen, ezt a búcsút mindenképpen ún. történelmi emlékbúcsúnak kell tekintenünk. (Lehetne ugyan a búcsújárást a pünkösd hajnali napvárással, a ferences diákok tavaszünnepeivel stb. összefüggésbe hozni, de ezek a magyarázatkísérletek nem bizonyíthatók, és különben sem lehet velük indokolni a katolikus székelység egészére, valamint a moldvai csángóságra kiterjedő búcsús gyakorlatot.) Történelmi tény, hogy a reformáció terjedése a 16. század második felében valamilyen oknál fogva valóban megállt a Székelyföld közepén, és a keleti székelység áttérítésére végül is nem került sor. Ennek valódi okait, körülményeit kellőképpen nem ismerjük, de hogy a régi hit, jogszokások, társadalmi berendezkedési formák stb. sikeres megtartása a keleti székelység körében egy történelmi emlékbúcsú megtartásához vezethetett, elképzelhető. A csíksomlyói pünkösdi búcsú történelmi emlékbúcsú jellege tehát nem a 18. század végén alakult ki, hanem a 17. század első felében már bizonyíthatóan létezett. Egy 1649-es jezsuita jelentésben arról esik szó, hogy a székelyek „minden évben Pünkösdkor összegyűlnek Szűz Máriának a székely hegyek között lévő kegyhelyén". Jellemző, hogy 1649-ben egy épp arra járó jezsuitát, aki a pünkösdi búcsún nagy tömeg előtt szónokolt, a nép ott akart tartani, mert „nagy lenne a lelki aratása körükben".
A 17. században a búcsú vonzáskörzetét még csak Csík és Gyergyó vidéke jelentette, de a vonzáskörzet még ebben a században kiterjedt Udvarhelyszékre, a Felső-Nyárád mentére és Háromszék katolikusnak maradt részére az ún. „Szentföldre". A moldvai csángók jelenléte a 18. századtól bizonyítható, 1744-ben például - ha hinni lehet a korabeli forrásnak - mintegy ötezren zarándokoltak Moldvából Csíksomlyóra, ami a korabeli népesedési viszonyok között igen nagy szám. A búcsújárás 18. századi megélénkülésére és a kegyhelyen történt csodás eseményekre vonatkozóan már számos megbízható adattal rendelkezünk. 1798-ban Batthyány Ignác erdélyi püspök - hosszú évekig tartó egyházi vizsgálatok után - a csíksomlyói kegyszobrot csodatevőnek nyilvánította.
A 19. században a búcsújárás folytatódott. A század végén a közlekedési viszonyok javulása (úthálózat kiépülése, vasút megjelenése) a búcsújárók számát növelte, és a kegyhely vonzáskörzetét is kiszélesítette, például ekkor vált rendszeressé a Bukarestből és Erdély nagyvárosaiból érkező zarándokok jelenléte. Ebből az időből származnak a búcsú nemzeti jellegére vonatkozó első történeti adatok is. Az első világháború idején a búcsújárók és a keresztalják száma erősen megfogyatkozott, a búcsús lendület lanyhult. A búcsújárás végleges megszűnését eredményezte az, hogy 1916 októberében a román betörés elől a Mária-szobrot előbb Székelyudvarhelyre, majd Kolozsvárra kellett menekíteni, ahonnan csak 1919-ben vitték vissza Csíksomlyóra. A világháború után a román hatóságok kezdetben nem engedélyezték a búcsújárást, így az első búcsúra csak 1921-ben kerülhetett sor, de ezen még nem tartottak körmenetet. Az 1922-ben tartott „kikerülésen" viszont már mintegy 20-25 000 ember vett részt. A két világháború között a búcsú nemzeti jellege tovább erősödött. A második világháború után a kommunista hatóságok a búcsújárást betiltották, így 1949-1989 között a csíksomlyói kegyhelyet csak kisebb csoportokban, magánemberként lehetett meglátogatni.
A csíksomlyói búcsújárás hagyományos cselekvéssora bizonyos mértékben koronként változott, de állandó elemeket is tartalmaz: az oltáron álló kegyszobor meglátogatása és érintése (ún. „érintőzés"), a templomalvás (vigília), a kegyhelyen való gyónás, áldozás és szentmisehallgatás, keresztútvégzés a Kis-Somlyó hegyén lévő kálvárián (helyi neve: „Jézus hágóján"), a kegyhely négy kápolnájának (Salvator-kápolna, Szenvedő Jézus-kápolna, Szent Antal-kápolna, Nepomuki Szent János kápolnája) meglátogatása, gyógynövénygyűjtés a Kis-Somlyó hegyén és környékén (legismertebb a „Jézus tenyere" nevű, ötlevelű lóheréhez hasonló fű), búcsúág-törés, búcsúvásár stb. A csíksomlyói búcsú központi eseménye több évszázadon át a szombat délelőtti nagymisét követő, több órán át tartó nagy körmenet volt, amely megkerülte a Kis-Somlyó hegyét. 1949-ig, a kommunista diktatúrát megelőző utolsó szabad búcsúig a búcsún résztvevő keresztalják a kegytemplomtól indultak el, és ugyanoda tértek vissza. A pünkösdszombati nagy „kikerülés" rendje tájegységek, sőt ezen belül falvak szerint is, szigorúan kötött volt: Gyergyóalfalu - Gyergyói falvak - Felcsík - papság (kordonon belül) - Alcsík és Kászon - Nyárádmente - Sóvidék - Udvarhelyszék - Marosszék - Háromszék (ún. „Szentföld") - Brassó és környéke (hétfalusi csángók) - Gyimesi csángók - Moldvai csángók. Ez a szabályozást az első világháború után a csíksomlyói ferencesek alakították ki azért, hogy a falvak - a századforduló idején gyakran tömegverekedésekhez vezető - versengésének elejét vegyék. A körmenet kitüntetett tárgya a labarumnak (népiesen labóriumnak) nevezett, méhkashoz hasonló, súlyos, vasvázra és rúdra erősített zászló, amelyet hagyomány szerint a csíksomlyói ferences gimnázium egyik, egyházi pályára készülő kitűnő diákja (laborifer) vitt a körmenet közepén. A labarum a hagyomány szerint a János Zsigmond unitárius fejedelem hadai felett aratott győzelem jelképe.
Az 1989-es rendszerváltás után jelentős mértékben módosult a búcsú központi eseményeinek tér- és időszerkezete: a százezres nagyságrendű tömegre való tekintettel ma a nagymisét a Kis- és Nagy-Somlyó hegyek közötti nyeregben tartják, ahová a búcsús csoportok (ún. „keresztalják") jelentős része közvetlenül érkezik meg, és nem kapcsolódik be a processzióba. Azzal, hogy a szentmise beékelődött a körmentbe, voltaképpen meg is szűnt az évszázadok óta hagyományos „kikerülés", amelyen ma csak a búcsújárók kisebbik része vesz részt az egyházi és világi elöljárókkal együtt.
A tér- és időstruktúrák modern kori átszerveződése mellett megfigyelhető az is, hogy a búcsújárás hagyományos népi, paraliturgikus elemei visszaszorulóban vannak. Például a búcsú vigíliája, a templomi közös együttlét egyre inkább egyházi irányítás alá kerül, a búcsújárás vezető egyéniségei, specialistái (helyi búcsúvezetők, előénekesek, előimádkozók, keresztúti ájtatosságokat irányító személyek) szerepe korlátozódik. A búcsú egészének ritualizáltsága csökkenőben van, azaz egyre növekszik azoknak a résztvevőknek a száma, akik nem kapcsolódnak be sem a néphagyomány, sem az egyházi szervezők által előírt közösségi rituális gyakorlatokba. Mindezzel párhuzamosan egyre szaporodnak a búcsúhoz kapcsolódó profán programok és jelenségek (kereskedelmi tevékenység, szórakozás, öltözködés és viselkedés karneváli elemei stb.). Ugyanakkor erősödőben vannak a búcsújárás eseményeinek közösségi identitásképző funkciói is (lokális és nemzeti vonatkozásban egyaránt). Részben a csíksomlyói vallásos kultusz ősi elemeihez (napkultusz, a Mária-tisztelet és holdkultusz kapcsolata) kapcsolódva, a kegyhelyen újabban megfigyelhetők neopogány kultikus megnyilvánulások is (például a pünkösd hajnali napvárás alkalmával, egyes résztvevők öltözetében és jelvényhasználatában stb.). A csíksomlyói búcsú eseményének nagyfokú mediatizáltsága visszahat magára a búcsújárásra is, oly módon, hogy a búcsújárási gyakorlat egyes eseményei igazodni látszanak az elektronikus médiumok, illetve ezek közönségének elvárásaihoz. Az újságok, rádiók, televíziók, elektronikus honlapok között e tekintetben különös jelentősége van a Duna Tévének, amely 1993 óta rendszeresen élő adásban közvetíti a pünkösdszombati eseményeket, sőt újabban a búcsú éjszakai templomi vigíliáját is, és ily módon a búcsúnak épp azt a részét változtatja nyilvános médiaeseménnyé, amely korábban a búcsújárók legszegényebb, legvallásosabb rétegeinek volt meghitt, spontán, még a helyi egyházi irányítást is nélkülöző együttléte.
Válogatott irodalom
BARNA Gábor: Moldvai magyarok a csíksomlyói búcsún. In: HALÁSZ Péter (szerk.): „Megfog vala apóm, szokcor kezemtül..." Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Budapest, 1993. 45-61.
BÁRTH János: A vígasztaló Napbaöltözött Asszony. Csodás gyógyulások egyházi vizsgálata Csíksomlyón 1784-ben. Agapé, Szeged, 2000.
BOROS Fortunát, P.: Csíksomlyó, a kegyhely. Csíkszereda, 1994.
DACZÓ Árpád Lukács, P.: Csíksomlyó titka. Pallas-Akadémia, Csíkszereda,2000.
DEMETER Júlia (szerk.): „Nap, hold és csillagok, velem zokogjatok!" Csíksomlyói passiójátékok a 18. századból. Argumentum Kiadó, Budapest, 2003.
KÁDÁR Kincső: Közösségi normák és egyéni hivatástudat összeütközése a csíksomlyói remete életében. Szakdolgozat. Kolozsvár, BBTE, Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, 2009.
MEDGYESI S. Norbert: A csíksomlyói ferences misztériumjátékok forrásai, művelődés- és lelkiségtörténeti háttere. Pázmány Péter Katolikus Egyetem-Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Piliscsaba-Budapest, 2009.
MIRK László (szerk.): 101 vers és ének Csíksomlyóról. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010.
MOHAY Tamás: Csíksomlyói kolduló ferencesek Moldvában 1858-59 ben. In: CZÖVEK Judit (szerk.): Imádságos asszony. Tanulmányok Erdélyi Zsuzsanna tiszteletére. Gondolat Kiadói Kör-Európai Folklór Intézet, Budapest, 2003. 168-189.
MOHAY Tamás: A csíksomlyói csíksomlyói pünkösdi búcsújárás. Történet, eredet, hagyomány. Nyitott Könyv-L'Harmattan, Budapest, 2009.
SIMÉN Domokos: A csíksomlyói búcsú folklorizálódott eredethagyományai. In: KÜLLŐS Imola (szerk.): Vallási Néprajz 10. Tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Budapest, 1999. 129-138.
TÁNCZOS Vilmos: A csíksomlyói kegyhely története. Európai Idő Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1990.
TÁNCZOS Vilmos: Adatok a csíksomlyói kegyhely búcsújáró hagyományainak ismeretéhez. In: S. LACKOVITS Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát medencében I. Veszprém, 1991. 136-158.
VASS Erika: A búcsú és a búcsújárás mint rituális dráma. Lexika Kiadó-MTA Könyvtára, Budapest, 2009.
VÖRÖS Gabriella: A szakrális, a nemzeti közösség és az egzotikum élménye. A magyarországiak részvételének motivációiról a csíksomlyói búcsúban. In: FEISCHMIDT Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. Budapest-Pécs, 2005. 69-83.