fizikai agresszió, verekedés
A tematikus szócikk leírása
Bár egész Erdélyben elterjedt a verekedés mint a fizikai agresszió megnyilvánulási formája, úgy tűnik, a székely vidékeken fokozottan érvényben maradt egészen az utóbbi időkig. Teljesen nem függetleníthetjük azon körülménytől, hogy évszázadokon át az e vidéken lakó férfiak gyakran vonultak különböző háborúkba a királyok, fejedelmek hívó szavára, ahol a csataterek hangulata, a gyakori élet-halál harc, a mindennapi szembenézés a halállal, nyomokat hagyott az otthoni életformában is, amikor ugyanis a különböző körülmények között kialakult ellentéteket önhatalmi bíráskodással, erőszakkal oldották meg, fizikailag bántalmazták embertársukat. Idők folyamán valóságos hagyománnyá alakult a virtus, egymás tettleges bántalmazása. Döntő részben támadó jellegű volt az úgynevezett verekedés, de valamely fél védekezett is a támadás ellen.
Hozzátehetjük azt is, hogy a verekedés sem választható el a nyelvi agresszió különböző formáitól, hisz kiváltó oka, előkészítése, majd a bántalmazás során különösen a szidalmak, fenyegetések, rágalmazások, a nyelvi megalázás különböző formái együtt jelennek meg.
A gyakori önhatalmú bántalmazások vezethettek oda, hogy már az 1555-ik évben összeírt székely törvények 56. szakasza arról szól, hogy a „Székelyföldön minden dolgot megítélhetnek, csak bajviadalt nem ítélhetnek".
Bizonyos időszakban tehát az ellenfelek egyike bajra hívta ki embertársát, az pedig elfogadta, megvívására pedig különböző formákban került sor.
A világi hatalmak mellett az egyház is szerepet vállalt a bajvívás visszaszorításában. Kozmás egyházmegyéje az 1600-as években azt határozta, hogy „szent helyre", tehát temetőbe nem helyezhető örök nyugalomra az, aki „mást bajra hívott, és megöletett".
Mivel a bajvívás a kollégiumokba is behatolt, a XVII. században Erdély-szerte az iskolából eltávolították, aki „józan vagy mámoros fővel" iskolatársát vagy más személyt „fegyveres küzdelemre hív". Ez történt Gyulafehérváron is. Marosvásárhelyen úgy döntöttek, annak marad tisztességben a becsülete, aki a bajvívást nem fogadja el.
Mivel a katonák körében a leggyakoribb a bajvívás, az erdélyi fejedelmek, de még Mária Terézia uralkodása idején is az ilyen formán viszálykodókat gyakran halálbüntetéssel riogatták.
A bajvívás falvakra jutásáról, ottani megnyilvánulásairól a Kászonokban is megőriztek feljegyzéseket: 1678-ban Kászonimpéren Tamás Mihály bajra hívta Antal Jánost: „Jer ki vén beste lélek, kurva fia. Kimenvén a szakállát kitépte". Antal János fejszével ütött kihívójához. Hasonló bajvívásra a Kászonokban 1682-ben és 1715-ben, sőt később is sor került.
Korábbi verekedésért járó büntetést rögzítettek a Székely Oklevéltár II. kötetében: 1562. április 12-én a görgényi várnagy, Nagymihályi Ödönfi László, aki egyben a székelyek ispánja, Csíkszék tisztségének parancsolta, hogy szentsimoni Endes Balázst büntessék meg, mert szentimrei Márton Gergely fiát megsebzette, és félholtra verte. Vérdíjban marasztalták el.
A régi székely nemzeti szokások történetét összeírták, és 1555. április 28-án Dobó István és Kendi Ferenc erdélyi vajdáknak és székely ispánoknak bemutatták. A 37. pontban arról írtak, hogyha valaki szántszándékkal halált okoz, a gyilkos is meghaljon. Kegyelmet se a király, se a „vajda urak" ne adhassanak.
Ekkor a verekedésért a pénzbüntetést is alkalmazták. A 44. pontban arról írtak, hogy ha valaki a másikat a földre leüti, „6 gyrán marad", ha a földön tovább veri, vagy vérét ontja, „24 gyrán marad".
Az oklevelek verekedésekről egész Erdély területéről őriznek feljegyzéseket az 1500-as évektől napjainkig. Ezekben megfigyelhető, hogy a kimondott szó és tett együttesen jelentkezik. Közmondásaink is így hangzanak: Beszédből lesz a tett, tettből a beszéd. Aki verekedni akar, könnyen talál botot. Arról is szól közmondás, amikor a verekedésért, sőt halálért váltságdíjat kellett fizetni: Akinek hamar ütő keze van, annak fizető erszénye legyen!
A verekedés előkészítéséről régi írásaink különböző megnyilvánulásokat őriztek meg. A verekedést szidalmazás előzi meg. 1582-ben Kolozsváron jegyzőkönyvbe foglalták: „lélek kurvafi... megcsaplak" - meztelen karddal csapott hozzá. 1598-ban szintén Kolozsváron fenekedtek: „verj meg csak beste lélek kurva", de megfenyegeti azzal, hogy visszaadja.
Az 1500-as években jegyezték le a következő fenyegetést is: igen szidogatta és fenyegette veréssel (1570); fenyegette, és ütte (1582). Szintén Kolozsváron 1629-ben a szolgálót asszonya szidta, majd erősen megverte. Marosvásárhelyen 1644-ben az Bábáné szolgája azért verte Szabó Pál szolgáját, mert asszonyát szidalmazta. Tordai 1765-ben készült feljegyzés szerint a vádlott vérengző, verekedésre előre készülő, Istent káromló, anyját és másokat szidalmazó. Keresztúr határában 1641-ben Konaci Miklóst megölték.
A gyilkos pézbeli büntetést is kaphatott. Kolozsváron 1592-ben írták, hogy nemes ember ölésért 200 forintot fizetett. 1763-ban Maros-Torda megyében Udvarfalván úgy készültek gyilkosságra, hogy áldozatukat megölik, a díjat kifizetik.
Előfordult, hogy mással verették meg ellenfelüket. Kolozsváron 1584-ben Balázs Kovácsné megverette a taligást, mert kurvának nevezte. 1765-ben Tordán Murvai János azzal fenyegetőzött, hogy vagy ő, vagy más megissza ellenfele vérét.
A 19. és 20. századból számos olyan történetet ismerünk, amely arról szól, hogy bizonyos vidékeken valóságos szokássá alakult a verekedés. Fiatal legények hányaveti kivagyisággal, erőfitogtató vetélkedéssel a közrendet megbontották, legtöbbször közösségi összejöveteleken: bálokban, vásárokban, sorozáskor, kocsmában acsarkodó verekedésbe kezdtek. Ilyenkor egymás előtt bizonyították erejüket, bátorságukat, ügyességüket, de a lányok elismerésére is számítottak, amikor bicskával támadtak egymásra életük veszélyeztetésével is. Néha közrejátszott az is, hogy így akadályozták meg a falubeli lányokhoz más helységből érkező legények udvarlását. Furcsa módon azt tartották legénynek, aki már verekedett is. Sajnos, az ilyen verekedések halállal is végződhettek, amelyekről még a 20. századi balladák is tanúskodnak.
Szabó Dezső nyelvészeti gyűjtés céljából 1903-ban Csíkszentdomokoson tartózkodott. Akkori élményét írta le egy verekedésről: „A négyezer lakosú falu egyike volt az ország legtöbb pálinkát fogyasztó községeinek". Az italban látja a verekedések okát, s „szörnyű szenvedélynek" nevezi. Az egyik verekedés temetéshez kapcsolodott. „A temetés előtt már úgy bepálinkáztak, hogy a koporsót az utcák egyik szélétől a másik széléig dülöngőzve vitték pihenő helyére. Visszatérve a tort tovább folytatták. Közben kitört a viszály az örökösök között. A tor egész népe két pártra szakadt, baltával, késsel, bicskával rontottak egymásnak. Csendőröket kellett hívni a legközelebbi állomásról. De a család fele vérbe fagyott, s két vagy három halott volt az áldozat". Másik verekedésről is írt: tánc közben „a szemem előtt tört ki a bicskázás a legények között, és oly gyorsan lett egyetemes vérbeborulás, hogy én, a szemtanú nem tudtam volna pontos tanúságot tenni". Végül a Szentdomokos napi búcsúról is írt, amelyen a verekedés négy halottal végződött.
A két világháború idején sorra került verekedésekről Kurkó Gyárfás írt a Szentdomokosról szóló regényében. Ő is a pálinkában látja a pusztító szörnyű tragédiák okát.
Az egymást követő verekedési hírekből csupán néhányat említünk meg. 1933 januárjában arról írtak az újságok, hogy Csíkban csupán 1932-ben 11 halálos kimenetelű verekedés volt, 68-an pedig súlyos testi sértést szenvedtek.
Karcfalván 1934. október első napjaiban a gyakran verekedő Bálint Ferenc 24 éves legény halálosan megszúrta Bíró Janit. A törvényszéki hírek szerint tettéért 4 évi börtönre ítélték.
Azért is külön ki kellett térnünk ezen esetre, mert erről szól a Felcsíkon, de más vidékeken is közkedvelt Bíró Jani című ballada.
A 1930-as években Bözödi György Csíkba, Szenttamásra is ellátogatott. Az akkor szerzett élményeiről Székely bánja című művében számolt be. Könyvében külön kiemelte Bálint Vilmos áldásos munkáját a falu kulturális nevelésében. Előadások sorát említi, gyakran szerepeltek a színjátszók, dalárdát alakítottak, úgy tűnt, sikerült megváltoztatni a faluban az emberek egymáshoz való viszonyát. De a továbbiakban így folytatja: 1935 augusztusában történhetett. Karcfalván búcsú volt. A bíró a faluban rendezett táncösszejövetelt, hogy a legények ne menjenek Karcfalvára, „mert ha a szomszédba mennek, bicskázás nélkül nem folyik le a búcsú". Ennek ellenére az otthonmaradt legények mégis verekedtek. „A papot hívták az utolsó kenettel Bács Jakab 23 éves legényhez, akit egy szabadságos katonatársa egyetlen késszúrással halálosan megsebesített a táncban". Tovább folytatva a fájdalmas temetésről írt: „A fiatal székely legény ott feküdt, kiterítve, virágok között, az Olt mentén, a csíki havasok alatt, mintha a népballadák világa kelt volna kegyetlenül új életre, a megszökött katona ellenfelét pedig a csendőrség nyomozza. Úgy éreztem, itt legalább két ember halt meg egyszerre, mert valóban két legényt siratott a falu".
És mintegy következtetésként fogalmazta meg: „A bicskázás a csíki székelyeknél a leggyakoribb, aminek oka nem annyira a »vérben van«, inkább a műveltség alacsony színvonalában".
Meg kell említenünk azt is, hogy gyakran a legények belesodródtak a verekedésbe. 1946-ban a csendőrség azzal az indokkal nem engedélyezte Karcfalván, Nagyboldogasszony napján a táncot, mert a Felcsíkról összegyűlt legények - akárcsak korábban a szenttamási bíró indoklása - könnyen verekednek. Ezért megegyeztek a dánfalviak és madarasiak, hogy a dánfalvi iskolában rendezik a közös táncot. Vidáman mulattak, énekeltek, de az udvaron egy dánfalvi és egy madarasi legény kötekedett egymással. Bár az ismerősök csitították őket, mégis ölre mentek. A táncteremben kiabálni kezdték, hogy „ütik a madarasiakat!", „ütik a dánfalviakat!". A korábban együtt jól mulató legények egyszerre két táborra szakadta, az egymáshoz tartozás miatt sem maradhatott senki el az összecsapástól, így bicskázó, véres, egymásra acsarkodó legényeket lehetett látni a főúton, amint vissza-visszatérően támadtak egymásra, amíg az Olt hídjáig értek. Most már a falu becsületéért folyt a verekedés.
1951. június 29-én, a madarasi búcsú napján Bálint Lajost a táncból hazafelé tartva ölte meg Bálint Áron. A leányok az eseményt követően énekeltek a történtekről, így született a Bálint Lajos című ballada.
Az utóbbi évtizedekben Dánfalván nem került sor verekedésre. De ha már elvétve is, még időközönként előfordul véres egymásra támadás. 2008-ban írta az újság, hogy Szemttamáson a 26 éves S. A. késsel próbált védekezni a 21 éves falustársa támadása ellen, és „két helyen is megszúrta támadója nyakát". Tettükért a törvény előtt felelnek.
De napjainkban számos esetben hallhatunk véres leszámolásokról, remélhetőleg az ilyen események elkerülik a korábban verekedéseikről híres csíki közösségeket.
Válogatott irodalom
IMREH István - PATAKI József: Kászoni krónika. 1650-1750. Európa Könyvkiadó-Kriterion Könyvkiadó, Budapest-Bukarest, 1992. 294.
Székely Oklevéltár II. 101, 119.
EMSZT IV. 35, 319.; uo. VIII. 388.; 985, 1116, 1290.
SZABÓ Dezső: Életeim. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982. I. 620.
KURKÓ Gyárfás: Nehéz kenyér. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. 253-255.
BÖZÖDI György: Székely bánja. Magyar Élet kiadása. Budapest, [1943]. 291.
Csíki Lapok XLV. 8. sz. 1933. február 19. 2.; uo. XLVI. évf. 53. sz. 1934. december 30. 4.
Csíki Hírlap III. évf. 146. sz. 2008. 07. 29. 1.