Multikulturalizmus
A tematikus szócikk leírása
A fogalom
A multikulturalizmus kifejezés jelentéstartalma olyan mértékű szétfejlődésen ment keresztül az utóbbi időben, hogy már-már lehetetlenség megkísérelni a fogalom kimerítő, tudományos igényű meghatározását. A kifejezés a legkülönbözőbb szövegkörnyezetekben bukkan fel, a szélsőségesen negatív, elítélő viszonyulást tükröző kontextusoktól a mértéktartó, tárgyszerű megközelítéseken át az elrugaszkodottan pozitív várakozásokkal és megállapításokkal terhelt diskurzusokig. A viszonyulások széles palettája mellett a fogalom referencia-doméniuma sem egyértelmű. Viszonylag sűrűn fordul elő, különösképpen a közbeszédben, hogy a kifejezés egy adott társadalmon belül az egymás mellett élő kultúrák szociológiai tényére utal, holott arra a 'kulturális sokszínűség', 'kulturális megosztottság' vagy a 'multikulturalitás' volna a találóbb megnevezés. A fogalom legelterjedtebb, szabatosabb jelentésváltozata szerint a multikulturalizmus normatív, teoretikus álláspont azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mi legyen a társadalom válasza a multikulturalitás tényének a kihívásaira (pl. Kymlicka 1995, Parekh 2000). Mások (pl. Heywood 2007) a multikulturalizmust a modern ideológiák egyikeként tárgyalják, amely a kulturális másság okán marginalizált vagy hátrányos helyzetű társadalmi rétegek emancipációjának és esélyegyenlőségének a biztosítása érdekében száll síkra. Ritkábban a kifejezés interperszonális, interetnikus és interkulturális magatartást jelöl (Albert-Lőrincz - Albert-Lőrincz 2011). Az említett megfontolásoktól nem teljesen független, de módszerében többnyire önálló diskurzust eredményezett az a törekvés, amely a multikulturalizmus szemléletének az oktatásban való tükröződését kívánja szolgálni (pl. Banks-Banks 2004).
A multikulturalizmust normatív elméletként, illetve ideológiaként felfogó álláspontok között nem áthidalhatatlan az ellentét, hiszen a teoretikusan megalapozott, ajánlásszerű válasz arra a kérdésre, hogy miként kezeljék egy társadalomban a kulturális másság kérdését valóban felfogható egy ideológia tartalmi magvaként. A multikulturalizmus szakirodalma azonban sokkal inkább egymással vitázó álláspontok gyűjteménye, mint letisztult elképzelés, amely viszonylag nagyszámú hívet vagy támogatót tudhatna maga mögött. A valódi ideológiák lényegéhez hozzátartozik továbbá a mozgósító funkció, illetve potenciál, amiről a multikulturalizmus esetében nem igen lehet beszélni, nem utolsó sorban annak következtében, hogy a terület legelismertebb szerzői mindmáig nem tudtak megegyezni a kulturális megosztottság kezelésének a normatív minimumában. A multikulturalizmus által vizsgált jelenségeket hiba volna ugyanakkor az interperszonális magatartás szintjére leszorítani, hiszen a kérdések, amelyekre a multikulturalizmus keresi a választ, kulturálisan definiált csoportok közötti aszimmetrikus viszonyokban gyökereznek.
A multikulturalizmust következésképpen normatív politikafilozófiai irányzatként lehet a legszabatosabban meghatározni, amely a kulturális - etnikai, nyelvi, vallási - különbségek politikai következményeinek a kezelésére vonatkozóan fogalmaz meg teoretikus érvekkel alátámasztott ajánlásokat a modern társadalmak tagjai, illetve illetékes hatóságai számára.
Miért volt rá szükség?
A kulturális megosztottság azért jelent kihívást a modern társadalmakban, mert a politikai közösségek lényegükből fakadóan monokulturalitásra törekednek: a kultúra egyik alapfunkciója többek között olyan homogén spáciumot - életteret - biztosítani egy adott kultúrába szocializált egyének számára, amelyben az uralkodó életforma, a normák, és az értékek közössége szükségtelenné teszi a folyamatos önvédelmi mobilizációt, egyfelől, és amelyben a szocializáció révén elsajátított tudáskészlet az erőfeszítések egy jelentős részének a megspórlását teszi lehetővé, másfelől. Egy olyan társadalom, amelyben mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli és ugyanannak a vallásnak a híve, politikailag lényegesen stabilabb és kevesebb erőfeszítés, illetve költség árán adminisztrálható. A monokulturalitás igénye és az annak előnyeit kidomborító normatív hagyomány mélyen gyökerezik a politikai gondolkodás történetében, legalább Arisztotelészig visszavezethetően, közelebbről a társadalmak standardizációját eredményező modernizáció és a népek önrendelkezésének az elve képviselte hangsúlyosan az elképzelést.
A politikai közösségek jelentős része mindazonáltal nem felel meg ennek a normatív hagyománynak: a világ jelenleg létező közel 200 államában 10 000 kultúrát (UNESCO 1995), 5000 etnikumot (UNDP 2004) és 7000-nél több élő nyelvet (Ethnologue 2009) azonosítottak, amiből az következik, hogy a kulturális megosztottság igen markáns strukturális jellemzője a politikai közösségek egy jelentős részének. Az államok ugyanakkor - mint a politikai közösségek intézményes megfelelői - az esetek döntő többségében egy-egy uralkodó etnikum vagy kulturális közösség tulajdonát képezik a nemzetközi jog kurrens gyakorlatának megfelelően, ami aszimmetrikus viszonyokat eredményez a viszonylag kis számú domináns többségek (kevesebb, mint 200) és a lényegesen nagyobb számú kisebbségi kultúrák (kb. 7000) között. Egy 2004-ben készített elemzés szerint a világ népességének 1/7-e - közel egy milliárd személy - szenved el hátrányos megkülönböztetést nap mint nap abból fakadóan, hogy nem tagja az államában domináns kultúrának (UNDP 2004).
A multikulturalizmus korábban definiált irányzatának a képviselőit az a kérdés foglalkoztatja, hogy a domináns többségek tulajdonaként felfogott államok viselkedését milyen előírásoknak kell megfelelteni ahhoz, hogy a világ népességének tetemes része által elszenvedett hátrányokat korlátozni vagy kompenzálni lehessen. A multikulturalizmus főáramához tartozó normatív ajánlások rendszerint azt írják elő az államok hatóságai számára, hogy ismerjék el a nem domináns kultúrák létét, deklarálják azok egyenlőségét a domináns kultúrával, és korlátozások nélkül tegyék lehetővé a nem domináns kultúrák jelenlétét, illetve tükröződését a nyilvánosság tereiben, azoknak mind nyelvi és vallási, mind az életformával (pl. hagyományos viselettel és ünnepekkel) kapcsolatos vonatkozásait tekintve.
A multikulturalizmus rövid és szelektív eszmetörténete
A multikulturalizmus irodalmát eleinte döntő mértékben angolszász szerzők uralták, és a kialakított álláspontok gyakorlatilag három helyszín sajátos viszonyaira adott válaszokat tükröztek: az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és az Egyesült Királyság. Újabban a kérdést jelentős figyelem övezi az Európai Unió több államában is, elsősorban a bevándorlók integrációját célzó közpolitikák látványos kudarcának az okán.
Tartalmi vonatkozásait tekintve, a multikulturalizmus eszmetörténete képletesen egy inga mozgásával szemléltethető, amely egy teljes, majd egy ellentétes irányú, közel teljes lengést végzett el eddig. A kulturális másság kezelésének kérdése a multikulturalizmus megközelítése számára releváns módon első ízben az Egyesült Államokban merült fel, ahol az olvasztótégely (melting pot) hasonlatra hivatkozva képzelték el a választ arra a kérdésre, hogy mi legyen a függetlenné vált egykori brit gyarmatokra Európa különböző országaiból bevándorló emberek nyelvével és kultúrájával. A kifejezés első ízben egy 1782-ben kelt levélben bukkan fel, majd viszonylag rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert: az Amerikába bevándorlók tömegei valóban készséggel adták fel nyelvi és kulturális identitásukat és siettek amerikaivá lenni. A hosszú ideig szilárdnak mutatkozó „ötvözet" falain az I. világháború idején kezdtek mutatkozni az első repedések, arra visszavezethetően, hogy az európai népek közötti ellentétek átgyűrűztek Amerikába is. Ezt követően az olvasztótégely kifejezés mellett az amerikai nyilvánosságban egyre gyakrabban fordultak elő olyan metafórák, mint a „salátás tál" (salad bowl) vagy a „kulturális mozaik", amelyek megengedőbb viszonyulást sugalltak a kulturális homogenizációval kapcsolatos össztársadalmi elvárás kérdésében.
Az inga valamikor az1960-as évek közepén érte el a függőleges helyzetet, majd elindult az ellentétes irányba. Nathan Glazer és Daniel Patrick Moynihan Beyond the Melting Pot (Túl az olvasztótégelyen) című, 1963-ban közreadott munkájukban arról adtak hírt egy New York lakosságára összpontosító kutatás alapján, hogy a homogénnek hitt amerikai népesség identitásszerkezetében egyértelműen kimutathatók az eredeti etnikai identitás nyomelemei, több generációval a nyelv-, hagyomány- és kultúravesztés után is. Glazer és Moynihan álláspontja egyértelműen fordulópontot jelentett hiszen megkérdőjelezte azt a korábban uralkodónak számító amerikai meggyőződést, hogy a kulturális homogenizáció kívánatos és elkerülhetetlen, megalapozva ezzel a multikulturalizmus diskurzusának később kibontakozó amerikai változatát.
A normatív politikafilozófia szempontjából fontos, a multikulturalizmus elméletének több későbbi megállapítását megelőlegező esemény volt az 1970-es, 1980-as években lezajlott liberális-kommunitárius vita, amelynek lényege röviden, hogy nyilvánvalóvá tette az egyénre, illetve az egyéni jogokra összpontosító liberalizmus korlátait. John Rawls 1971-ben megjelent, A Theory of Justice (Az igazságosság elmélete) című művében a modern politikai társadalom normatív alapjait kutatva arra a következtetésre jutott, hogy az „ignorancia fátylára" (veil of ignorance) van szükség ahhoz, hogy a közjóra vonatkozó megegyezés egy modern társadalomban létrejöhessen: az ignorancia fátyla eltakarja az emberek identitásának kulturális sajátosságait, és csak azt hagyja szabadon, ami az egyén és az állam közötti viszony szempontjából releváns. Noha Rawls nem tett egyebet, mint elméleti dimenziót adott annak, amit a modern jogállam gyakorlata kitermelt, markánsan artikulált álláspontja heves ellenreakciókra késztetett több neves szerzőt, köztük Charles Taylort, Michael Walzert, Michael Sandelt és Alasdair MacIntyre-t, akiket azóta a kommunitarianizmus képviselőiként tartanak számon. Ralws-szal szemben a kommunitáriusok azt hangoztatták, hogy az az egyén, akire Rawls fölépítette a modern liberalizmus társadalomfilozófiáját, absztrakció, a valóságban nem létezik: az emberek a valós életben közösségek tagjai, amelyeknek konstitutív szerepük van az egyének identitása, illetve a jóra vonatkozó elképzeléseik tekintetében. Az igazságosságot pedig nem lehet puszta formalizmusokra redukálni, az igazságra vonatkozó elképzelésnek éppen a közösséghez való tartozás ad értelmet. Ezek az érvek sűrűn tértek vissza az 1990-es években azoknak a szerzőknek a műveiben, akiket a multikulturalizmus kemény magvához tartozókként tartanak számon.
A multikulturalizmus elméletének a normatív politikafilozófia szempontjából releváns első markáns megnyilvánulása a Kanadában élő Charles Taylor nevéhez fűződik, aki 1992-ben a Politics of Recognition (Az elismerés politikája) című írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kulturális másságot elismerő politikáknak nem csupán az a feladatuk, hogy megteremtsék a különböző kultúrák formális egyenlőségének a kereteit - fontos itt megjegyezni, hogy Kanadában 1988-cal kezdődőleg hatályos az 1971-ben elfogadott Multikulturális törvény (Multicultural Act) -, hanem hogy biztosítsák a nem domináns kultúrák tagságának az újratermelődését. Konkrétan, Kanada legkényesebb kérdésének fogalmaiban: nem elegendő azt lehetővé tenni, hogy bárki beszélhessen franciául, ha neki úgy tetszik, hanem a francia nyelv túlélését kell biztosítani, azt, hogy a távoli jövőben is legyenek francia ajkú kanadai állampolgárok. Taylor szerint ehhez akár arra is szükség lehet, hogy a kanadai állam hatóságai különböző autonómia-formák révén biztosítsanak védelmet a franciául beszélők közössége számára, elismerjék a közösség tagjainak a jogát ahhoz, hogy törvényt alkossanak a maguk számára, és adott esetekben kizárják a nem francia ajkúakat a közösség jövője szempontjából kritikus részleteket érintő döntéshozatalból vagy a maguk számára kialakított élettérből is akár.
Joseph Raz egy 1994-ben közölt írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kulturális megosztottság olyan kihívás a modern társadalmak számára, amellyel nem lehet eredményesen szembenézni a társadalom önképének alapos újragondolása nélkül. A nem domináns kultúrák legitim túlélési törekvéseire lehetetlenség megadni a választ a liberalizmus egyénre összpontosító elméletéből kiindulva, hangsúlyozta Raz, a kulturális megosztottság következményeinek az eredményes kezeléséhez meg kell haladni a liberalizmus egyéncentrikus megközelítését. Ezt a feladatot a kanadai Will Kymlicka végezte el a legalaposabban 1995-ben közreadott Multicultural Citizenship (Multikulturális állampolgárság) című könyvében.
Kymlicka abból indult ki, hogy a modern társadalmaknak csak akkor van esélyük eredményesen szembenézni a kulturális megosztottság kihívásaival, ha autentikusan liberális választ adnak arra a kérdésre, hogy milyen kötelezettségek hárulnak a modern államok hatóságaira abból fakadóan, hogy állampolgáraik különböző kulturális, etnikai, nyelvi és vallási csoportok között oszlanak meg. A válasz autentikusan liberális jellege nem ideológia opció Kymlicka szerint, arra azért van elkerülhetetlenül szükség, hogy a kérdés bekerülhessen a politikai folyamatok főáramába, amely a modernizáció eredményeképp a liberális demokráciák eszme- és intézményrendszerére alapozódik, a hidegháború végét követően immár globális értelemben is.
A feladat ráadásul nem is túl bonyolult, érvel Kymlicka, hiszen csak azt kell felismerni, hogy a liberalizmus jelenleg dominánsnak számító, az egyénre, illetve annak jogaira összpontosító változata nem tartozik szorosan a liberalizmus klasszikus örökségéhez: egy viszonylag friss keletű orientáció, amelynek gyökereit a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerének a kudarcában, a gyarmati rendszer összeomlását követő kihívásokban, a hidegháború logikájában és, nem utolsó sorban, az amerikai teoretikusok - többek között Rawls - az 1950-es évektől jellemző társadalomelméleti dominanciájában kell keresni. Az egyéni jogok védelme mindazonáltal fontos vívmánya az emancipáció egyetemes történetének, amihez érdemes ragaszkodni: az egyén joga ahhoz, hogy megválaszthassa a számára legkívánatosabbnak tűnő életformát jelentős előrelépés az individuális autonómia és az élet minősége szempontjából, következésképpen pont azt kell megvizsgálni, hogy ez milyen mértékben érvényesül a kulturális megosztottság körülményei között. Kymlicka szerint a nem domináns kultúrák tagjai jelentős hátrányt szenvednek ebből a szempontból, hiszen ők gyakran olyan életforma-minták közüli választásra kényszerülnek, amelyek kulturális szempontból számukra idegenek, vagy egyenesen ellentétesek legalapvetőbb erkölcsi meggyőződéseikkel. A cél tehát úgy átalakítani a liberális eszmerendszert, hogy az lehetővé tegye ezeknek a hátrányos megkülönböztetést eredményező konzekvenciáknak a kiküszöbölését.
Kymlicka szerint a feladat lényege végső soron a liberális eszmerendszer belső következetlenségeinek a meghaladása, annak hozzáigazítása a kor követelményeihez: ha a világ politikai elrendezettségének normatív alapját képező eszmerendszer nem képes megszabadulni azoktól a belső ellentmondásoktól, amelyeket többek között éppen a kulturális megosztottság egyre szélesebb körben tudatosuló ténye tett nyilvánvalóvá, akkor számítani kell arra, hogy a liberalizmussal szembehelyezkedő szellemi állások fognak megerősödni, és a kulturális megosztottság kezelésének a kérdésében az illiberális álláspontok fognak diktálni.
A liberalizmus belső ellentmondásainak a kiküszöbölése néhány egyszerű, de konzekvenciáiban messzire mutató tény fel-, illetve elismerését teszi szükségessé. Látni kell mindenekelőtt, hogy az állam semlegességének a doktrínája - amely az emancipáció-történet egy további fontos vívmánya - a gyakorlatban nem érvényesül maradéktalanul. A kurrens nemzetközi gyakorlat arra a szokásjogként érvényesülő tételre alapoz ugyanis, hogy az államok egyenként egy-egy tituláris etnokulturális közösség tulajdonát képezik, ami azt eredményezi, hogy az állam teljes apparátusa a domináns többség kultúráját tükrözi, és annak újratermelődését segíti elő. Az államok határozott, egyértelmű intézkedéseket foganatosítanak rendszerint azzal kapcsolatban, hogy milyen nyelven lehet kommunikálni az állam intézményeiben, milyen szempontokra kell tekintettel lenni a közoktatás tartalmának a megtervezésekor, a kulturális sajátosságok mely formái toleráltak a nyilvános terekben, melyek az állam intézményei által elismert hivatalos ünnepek, stb. Noha ezek a rendelkezések sok esetben megengedőek, alapjában véve a domináns kultúra tartalmi és formai jegyeit tükrözik, és ebből fakadóan annak fennmaradását, generációról generációra való hagyományozódását teszik lehetővé, illetve szolgálják.
Látni kell, hogy mindez egyrészt az ipari forradalom és a modernizáció eredményeként alakult így (Deutsch 1953, Gellner 1983), másrészt - az említett társadalomtörténeti folyamatoktól értelemszerűen nem függetlenül - a klasszikus liberalizmus öröksége. A klasszikus liberalizmus ugyanis az egyén boldogulását csakis a nemzeti közösségek emancipációjának az útján látta elképzelhetőnek, nem véletlen tehát, hogy a 19. századi liberalizmus nemzeti liberalizmusok formájában jelentkezett Európa-szerte - még az egyetemes emberi jogok első nyilatkozatát megfogalmazó forradalmi Franciaországban is! - és a nemzeti közösségek elnyomás alóli felszabadulását kizárólag a nemzeti önrendelkezés formájában látta kivitelezhetőnek. A klasszikus liberalizmus tehát végső soron nem az egyének, hanem a nemzeti közösségek védelmének a kérdésével volt elfoglalva, és azt a politikai emancipáció révén törekedett biztosítani. Illusztratív ebben a tekintetben John Stuart Mill 1861-ből származó megállapítása miszerint a jó kormányzás feltétele, hogy az állam és a nemzet egybeessen (Mill 1998), ami nem sokkal később a népek önrendelkezésének az elvében köszönt vissza, annak mind wilsoni, mind lenini változatában, máig érvényes hatállyal meghatározva a világ politikai elrendezettségét.
Kymlicka szerint a kulturális megosztottság politikai következményeinek a méltányos kezelését célzó törekvéseknek a nemzeti liberalizmus(ok) hagyományához kell visszanyúlniuk. Amennyiben tudatosítjuk ugyanis, hogy a liberalizmus eredendően a nemzeti közösségek politikai emancipációjának - önrendelkezésének - az útján látta biztosíthatónak az egyén boldogulását, akkor nem nehéz felismerni a politikai jelentőségét annak az érvnek, amelyet a liberális-kommunitárius vita keretében a közösségelvűek hangoztattak: az egyén közösségi - és ebből fakadóan - kulturális beágyazottsága végső soron liberális alapérték. Ahhoz ugyanis, hogy az egyén élni tudjon a számára legkívánatosabbnak tűnő életforma megválasztásának a jogával, úgy, ahogy annak szükségességét a liberalizmus egyéncentrikus irányzatának a hívei hangoztatják, egyfelől opcióknak, másfelől a választás kritériumait egyértelművé tevő értelmezési mezőnek kell a rendelkezésére állniuk, amelyeket legközvetlenebbül a kultúra biztosít az egyének számára. Az egyén jogát a kulturális beágyazottsághoz nem lehet elvitatni következésképpen - ez Kymlicka értelmezésében a liberális multikulturalizmus egyik alaptézise.
Nem nehéz belátni, hogy az állam intézményei által tükrözött és szubvencionált kultúra tagjai számottevően előnyösebb helyzetben vannak ebből a szempontból, mint azok az állampolgárok, akik egy kisebbségi, marginalizált helyzetű kultúrának a tagjai. Tekintettel arra, hogy ez a privilegizált helyzet - mint láttuk - végső soron a nemzeti liberalizmus vívmányaira vezethető vissza, a huszadik század végére jellemző adottságok között arra volna szükség, érvelt Kymlicka 1995-ben, hogy az államok nevében eljárók elismerjék: nem lehet igazságosságról beszélni egy olyan társadalomban, amelyben az állam intézményei kitüntett szereppel ruháznak fel egy adott kultúrát, és megtagadják ugyanezt a tagjaik vonatkozásában ugyanolyan fontos funkciót betöltő, a túlélésben érdekelt számos további kultúrától. A liberalizmus belső ellentmondásainak a kiküszöbölése nem kevesebbet feltételezne következésképpen, mint a túlélésben érdekelt kulturális közösségek morális egyenlőségének az elismerése, függetlenül attól, hogy azok dominánsak vagy marginalizáltak a jelenleg létező államrendszer keretei között. A kulturális csoportok közötti egyenlőség elengedhetetlen feltétele az egyének közötti egyenlőségnek - ez a Kymlicka nevéhez fűződő multikulturalizmus második alaptézise.
A morális egyenlőség elismeréséből értelemszerűen annak kellene következnie, hogy az állam valamennyi a fennmaradásban érdekelt kultúrát egyenlő mértékben támogat, azonos feltételeket biztosítván azok túléléséhez. Ebben a tekintetben azonban Kymlicka bevezet egy fontos különbségtételt. A kulturális megosztottság eredetét tekintve kétféle: az államok többségének a területén élnek egyfelől őshonos közösségek, akik a történelmi változások következtében, akaratukon kívül kerültek non-domináns pozícióba, és bizonyos - rendszerint fejlett - államok esetében a kulturális megosztottság egy másik jelentős forrása a bevándorlás. Képletesen fogalmazva: míg az utóbbi esetben a bevándorlók saját elhatározás alapján lépnek át az államhatárokon és választanak maguknak új hazát, addig az előbbiek esetében a határok „lépnek át" a hagyományos szállásterületüket el nem hagyó közösségek fölött. Kymlicka szerint ennek a különbségnek fontos normatív következményei vannak, abban az értelemben, hogy az egyének kulturális beágyazottsághoz való joga csak az őshonos kultúrák esetében terheli az államot a kultúra fennmaradását biztosító bánásmód kötelezettségével. A bevándorlók esetében nem, hiszen ők saját elhatározás alapján mondtak le a beágyazottsághoz való, születésüknél fogva adott jogukról. A liberalizmussal összhangba hozott multikulturalizmus normatív álláspontja következésképpen Kymlicka szerint a következő: az őshonos kulturális közösségek esetében az önrendelkezés valamilyen formájára van szükség ahhoz, hogy a marginalizált kultúrák esélyt kapjanak a túlélésre, a bevándorlók esetében pedig olyan politikák a célravezetőek, amelyek a bevándorlók minél gyorsabb és hatékonyabb integrációját, majd asszimilációját segítik elő.
Will Kymlicka szerint a világ sajátos képet mutat a multikulturalizmus normatív ajánlásaihoz való viszonyulás tekintetében. Egyfelől számos példát találni a világ több országában arra, amit a kanadai teoretikus ajánlásként megfogalmaz, mind az őshonos kisebbségek, mind a bevándorlók tekintetében. Másfelől az uralkodó szemlélet továbbra is az, hogy a normalitás követelményeinek azok az államok felelnek meg, amelyek egy domináns kultúra tagjainak a kizárólagos „tulajdonát" képezik, minden ettől eltérő eset olyan kivételnek tekintendő, amely senkit semmire nem kötelez. Ahhoz, hogy a világ megfeleljen a multikulturalizmus normatív ajánlásainak, arra volna szükség, hívta fel a figyelmet Kymlicka, hogy az legyen a norma, ami ma kivételnek számít.
Will Kymlicka a liberális demokráciák súlyos következetlenségeivel szembesítette a nyugati világot, és nehezen cáfolható érveket hozott fel azok mellett a változtatások mellett, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy a világ közelebb kerüljön az etnokulturális igazságosság állapotához. Várható volt, hogy álláspontja nem fog osztatlan sikert aratni. A Multicultural Citizenship röviddel megjelenését követően az egyik leggyakrabban hivatkozott normatív politikafilozófiai munka lett, amelyet egyesek lelkesen üdvözöltek, mások indulatosan támadtak. Az elutasító vagy kritikus megjegyzések leginkább a fennmaradásban érdekelt kisebbségi közösségek önrendelkezési jogára vonatkozó kitételeket támadták, egy végeláthatatlan szecesszió-sorozat által destabilizált világot vizionálva, amennyiben a világ a Kymlicka-féle multikulturalizmus ajánlásai szerint rendezkedne be. Az elmélet támadható pontjának bizonyult az őshonos és bevándorlók által létrehozott kulturális közösségek közötti, súlyos konzekvenciákkal járó különbségtétel is: többen hívták fel a figyelmet arra, hogy a bevándorlók esetében nem lehet általánosan érvényes állításként elfogadni, hogy a kulturális beágyazottságot biztosító szülőföld elhagyása személyes döntésre, illetve tudatos opcióra volna visszavezethető. Az elmélet ezzel kapcsolatos normatív ajánlásait a Nyugat-Európában zajló események is előnytelen megvilágításba helyezték: a bevándorlók bizonyos kategóriái, mint például a muzulmánok, egyáltalán nem siettek feladni kulturális identitásukat, és egyre gyakrabban fogalmaztak meg olyan igényeket a befogadó államok hatóságai felé, amelyek Kymlicka elméletében inkább az őshonos közösségeket illetnék meg.
A Multicultural Citizenship által jó messzire kilendített inga Kymlicka egyik legtekintélyesebb kritikusa, Bhikhu Parekh Rethinking Multiculturalism (A multikulturalizmus újragondolása) című, 2000-ben kiadott művében éri el azt a pontot, amely a kulturális megosztottság legmesszebb menő konzekvenciáival szemebesítette a nyugati világot, és amelyet követően az események elindultak az ellenkező irányba. Parekh indiai származású brit politikafilozófus, akinek a brit gyarmatrendszer történetében és következményeiben, illetve az Egyesült Királyságbeli, a 20. század második felére jellemző állapotokban gyökerező tapasztalatok alakították az elképzeléseit a multikulturalizmusról. Parekh szerint a kulturális megosztottság olyan kihívás a világ számára, amelyhez foghatót nem igen lehet találni az eddigi történelemben, a vele való szembenézés a társadalom önképének és a politika intézményeinek alapjaiban való újragondolását fogja megkövetelni. Kymlicka elméletét a multikulturalizmus szellemével ellenkezőként bélyegzi meg, azt állítván, hogy az kulturálisan homogén szegmentumokra osztja fel a világot, holott ennek éppen az ellenkezőjére volna szükség: arra, hogy a társadalomban uralkodó eszmék, az intézmények és közpolitikák tükrözzék a társadalom kulturális sokféleségét, magukba építve annak valamennyi komponensét. A közjót is a komponensek közötti dialógus útján kellene definiálni, arra törekedvén, hogy az - komplex kompozitumként - arányos mértékben tükrözze valamennyi kultúra lényeges elemét. (A kulturális megosztottság konzekvenciáival való fokozatos szembesülés eszmetörténetének a „fesztávolságát" jól szemlélteti ennek az álláspontnak a viszonya John Rawls álláspontjához, aki szerint a közjó definiálása az 1970-es évek Amerikájában csak az „ignorancia fátylának" a segítségével, az állam semlegességének a feltételezése mellett képzelhető el.) Parekh, mintegy elébe menve az elméletével szemben megfogalmazható kritikáknak, figyelmeztetőleg állapítja meg, hogy noha az általa vizionált multikulturális társadalom minden bizonnyal nem lesz könnyen megvalósítható és adminisztrálható, a várható ellenállás és nehézségek nem foghatók ahhoz, amit a homogén társadalmak megvalósításának a politikai projektje feltételezne.
Az inga még ugyanabban az évben (2000) egy igen tekintélyes Amerikában élő politikatudományi szakírónak, Giovanni Sartorinak Milánóban, olasz nyelven megjelent művében, a Pluralismo, multiculturalismo e estranei (Pluralizmus, multikulturalizmus és az idegenek) című munkájában megfogalmazott állásponttal indult el az ellentétes, a multikulturalizmus ajánlásaitól távolodó irányba. Sartori - aki egyébként az 1970-es évek óta Amerikában él - Olaszországot a felkarolt multikulturalizmus okán „feldarabolt, megcsonkított társadalom"-ként (la societa smembrata) bélyegzi meg. A multikulturalizmus szerinte a törzsiség új formája, amely generálja és elmélyíti a kulturális megosztottságot, egymást erősítő törésvonalakat eredményez, és az elismerés politikája révén fokozza az egyenlőtlenségeket. Álláspontját a politikatudományi szakíró tekintélyével nehezen összegyeztethető megállapítások is tarkítják: szerinte az indolens, nem teljesítmény-orientált kultúrákból érkező bevándorlók fokozzák a munkanélküliséget, amit csak a bevándorlók számának a korlátozásával és a kulturális kompatibilitás szempontjainak az érvényesítésével lehet visszaszorítani.
Pierre van den Berghe (2002) szerint a multikulturalizmus normatív hagyománya maximalizmusával hívta ki maga ellen a tudományos közvéleményt: a kulturális sokféleség ünneplése és aktív politikai támogatása megengedhetetlen, a kérdésben érdekelteknek és érintetteknek be kell érniük az elismeréssel és a kulturális másság számára biztosított passzív védelemmel. Az, amit a multikulturalizmus teoretikusai ajánlanak, az államok szintjén nem, legfennebb a városállamok, illetve egyes metropoliszok tekintetében elképzelhető. Samuel Huntington (2004) a multikulturalizmus doktrínáit tette felelőssé azért, hogy az Amerikai Egyesült Államok alapító értékei veszélybe sodródtak, kiutat szerinte egyedül a protestantizmus erkölcséhez mint konstitutív értékrendhez való visszatérés jelenthet. David Goodhart (2004) a brit társadalom vonatkozásában értekezik az idegenek által okozott „kellemetlenségekről" (discomfort): a kulturális megosztottság körülményei között egyre kevésbé lehet bízni a társadalom tagjainak a viszonyulásában és viselkedésében, az ezzel kapcsolatos folyamatos mobilizációs kényszer rég nem ismert terheket ró a brit politikai közösségre; az idegenekkel nemcsak együtt kell élni, hanem osztozni kell velük a nyilvánosság, a jóléti állam erőforrásai, illetve a demokratikus deliberáció színtereinek a tekintetében is; a kulturális különbségek aláássák a jóléti állam alapját képező szolidaritást, egyre kevesebb alappal lehet ugyanis elvárni az emberektől, hogy olyan polgártársaikért vállaljanak közterheket, akik a sajátjukkal összeegyeztethetetlen értékeket vallanak. Cristian Jopke (2004) a multikulturalizmus visszavonulásáról (retreat), Ralph Grillo (2005, 2007) pedig a multikulturizmus normatív ajánlásai által generált visszaütésszerű reakciókról (backlash against diversity) értekezett. Steven Vertovec (2006) egy új megközelítés, a super-diversity fogalmának a bevezetését javasolta, majd egy Susanne Wessendorffal közösen szerkesztett, The Multicultural Backlash: European Discourses, Policies and Practices (2010) című kötetben a multikulturalizmus normatív hagyományával szemben kibontakozott szkeptikus fordulat jelenségét vizsgálva kereste a választ arra a kérdésre, hogy az európai államok miért sietnek kitörölni a multikulturalizms kifejezést a kulturális megosztottság következményeinek kezelését célzó közpolitikáikból.
A Vertovec-Wessendorf szerzőpárost foglalkoztató kérdésre adható válasz egyik fontos komponense, hogy a multikulturalizmus-ellenes hangulat a 2000-es évek első évtizedének a második felében két tekintélyes kormányközi szervezetben is befolyásos pozíciókra tett szert. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2008-ban a White Paper on Intercultural Dialogue című dokumentumban arról értekezett, hogy a multikulturalizmus megbukott, azt az interkulturalizmusnak kell felváltania. Az UNESCO 2009-ben közreadott, World Report on Cultural Diversity című jelentése egy poszt-multikulturális fordulat szükségessége mellett tette le a garast. A két dokumentum egybehangzóan érvel amellett, hogy az interkulturalizmus, illetve az interkulturális párbeszéd képes lesz meghaladni azokat a problémákat, amelyeket a multikulturalizmus generált azzal, hogy a társadalmakat „balkanizálódásra" szólította fel. Fontos itt megjegyezni, hogy korábban mind az Európa Tanács, mind az UNESCO a multikulturalizmus szemléletének fontos intézményes támpontjai voltak. Ezektől az állásfoglalásoktól minden valószínűség szerint nem függetlenül 2010 végén, 2011 elején Angela Merkel német kancellár, David Cameron brit miniszterelnök, Nicolas Sarkozy francia elnök és Maxime Verhagen, holland miniszterelnök-helyettes sorra jelentették be, hogy hazájukban a multikulturalizmus megbukott.
Az Európa Tanács és az UNESCO kezdeményezéséről azóta kiderült, hogy az aligha volt több, mint retorikai fordulat, hiszen az interkulturalizmus szlogenje mögött nem fedezhető fel semmilyen konkrét közpolitikai tartalom. Az interkulturalitás fogalma a normatív politikafilozófiában - néhány egészen friss kísérletet (pl. Bouchard 2011, Meer-Modood 2012 vagy Barrett 2013) leszámítva - kidolgozatlan, a jelenség számottevő tudományos háttereként pedig az interkulturális kommunikáció területével kapcsolatos vizsgálódások említhetők (Bennett 1993, Hammer 1999, Gudykunst 2003, stb.). Az interkulturális kommunikáció különböző aspektusait vizsgáló szerzők azonban az egyén és egy számára idegen kulturális közeg kapcsolatával, azon belül az idegen kulturális közegben való elboldoguláshoz szükséges kompetenciák kérdésével vannak elfoglalva, számukra a kulturális jegyek alapján azonosítható közösségek közötti hatalmi - mint láttuk: döntő mértékben aszimmetrikus és ebből fakadóan igazságtalan - relációrendszer nem létezik mint probléma.
Nehéz megítélni, hogy hol tart ma a kulturális megosztottság következményeire adott normatív válaszok ingája: elérte már a multikulturalizmus Bhikhu Parekh által képviselt csúcspontjával szemközti maximumot, vagy vannak még tartalékai a multikulturalizmus-ellenességnek? Az európai államfők és magas rangú állami vezetők 2010-2011-es, a multikulturalizmus kudarcával kapcsolatos nyilatkozatainak kontextusában és/vagy diszkurzív hátterében kivétel nélkül elhangzott az érv, hogy az állam a tituláris nemzeté - Németország a németeké, Franciaország a franciáké, stb. -, és megengedhetetlen, hogy a tituláris nemzet tagjai - például a hollandok - ne érezzék magukat biztonságban saját hazájukban. Ami ebből kimondatlanul is következik, valóban nincs túl távol az „olvasztótégely" filozófiájától. Úgy tűnik továbbá, hogy Kymlicka baljós előrejelzése bevált: azzal, hogy a liberális demokráciák normatív alapjait nem sikerült megszabadítani belső ellentmondásaitól, illiberális megközelítések váltak hangadókká a kulturális megosztottság kezelésének a kérdésében.
A multikulturalizmus erdélyi magyar recepciója
Erdélyben már az 1990-es évek második felében tudni vélték, hogy a multikulturalizmustól nem lehet túl sok jót remélni. Balázs Sándor (1998) terjedelmes tanulmányban fejtegette, hogy az erdélyi magyarság helyzete merőben más, mint ami a „bevándorlóországokra", az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára jellemző, az erdélyi magyar kultúrának nincs szüksége következésképpen arra, hogy beemeljék valami „multi"-ba. A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy az a mód, ahogyan a kérdés a román többség oldaláról a Romániában élő magyarság helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatként felmerül, a nyelvi imperializmus takargatásának az eszköze, és akkor is az olvasztótégely koncepcióját szolgálja, ha arra nem történik explicit utalás a nyilvános diskurzusokban. Horváth István (1999) szerint a multikulturalizmus Romániában a kisebbségi nacionalizmus korlátozására alkalmazott eszköz, már-már ideológiai fegyver, amelynek bevetése azt a célt szolgálta, hogy segítségével visszaszoríthatóak legyenek az RMDSZ pretenciói a politikai nemzet fogalmának az újraértelmezésére vonatkozóan. A multikulturalizmus, mint ideológia, kiválóan alkalmas a kisebbségi nacionalizmus ellehetetlenítésére, állította Horváth, ugyanis abból kiindulva nem kell immár a többség érdekeire és értékeire hivatkozva visszaverni a kisebbségi követeléseket, hanem - egy sokak számára vonzó integrációs ideológia nevében - úgy lehet föltüntetni azokat, mint elítélendő, minden legitimitást nélkülöző törekvéseket.
Noha ezek az értelmezések ignorálták a multikulturalizmus nyugati fejleményeinek több fontos árnyalatát, a romániai viszonyok megítélése tekintetében sok igazság volt bennük, és hitelesen tükrözték a romániai magyar közhangulat főirányát: az erdélyi magyar nyilvánosságban a multikulturalizmus kifejezés fokozatosan szitokszóvá degradálódott, és olyan változatokban lehetett találkozni vele a közbeszédben és az írott sajtóban egyaránt, mint a „multimaszlag", „ultikultúra", „délibábos multikultúra". Nem meglepő tehát, hogy az egyetlen nagyobb lélegzetű honosítási kísérlet, amely azt célozta, hogy a multikulturalizmus - annak főleg kanadai, Will Kymlicka nevéhez fűződő változata - a közgondolkodás erőtereit átrajzoló nézőpontként jusson szerephez a román-magyar viszony alakítását célzó kísérletekben (Salat 2000, 2001), kudarcot vallott. Arra a javaslatra, hogy fogadjuk el kiindulásképpen, a román fél ajánlatának megfelelően, a multikulturalizmus normatív keretét, és fokozatosan próbáljuk levezetni abból azokat a konzekvenciákat, amelyeket a őshonos kultúrák fennmaradásának, túlélésének a feltételeiként nevezett meg többek között Charles Taylor és Will Kymlicka, nem volt fogadókészség az erdélyi magyarság politikai elitjében. Holott azok a konzekvenciák - mint láttuk az előbbiekben - végső soron pont azokhoz az önrendelkezéssel kapcsolatos célokhoz vezethettek volna el, amelyeket az erdélyi magyarság nevében fellépő politikai elit a román fél javaslatát elutasítva, más eszközökkel és más diszkurzív mezőkben lavírozva remélt kivitelezhetőnek.
A multikulturalizmusból fakadó konzekvenciákkal kapcsolatos romániai viták két vonatkozásban jutottak közel ahhoz, hogy közpolitikai relevanciára tegyenek szert: egyfelől a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem vonatkozásában 1998-2000, majd 2004-2006 között (Balázs 1998, Magyari-Vincze 1999; Pásztor 2001, Salat 2005, Salat-Péntek-Papp Z.-Csata 2010), illetve Kolozsvár polgármesteri hivatala által kezdeményezett fejlesztési stratégia keretében 2007-ben és 2014-ben.
Az egyetemmel kapcsolatos viták egyfelől nyilvánvalóvá tették, hogy az egyetemi multikulturalizmusra vonatkozó román ajánlat - amelyet egyébként az EBESZ Kisebbségi Főbiztosának a többrendbéli terepszemlére alapozott ajánlata is alátámasztott - az állami keretek között biztosított anyanyelvi felsőoktatás önállósodási törekvéseinek a vitorlájából próbálta kifogni a szelet, másfelől nem elhanyagolható szerepet játszottak abban, hogy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem kereti között zajló magyar nyelvű oktatás intézményes állása jelentős mértékben konszolidálódhatott 2011 után.
A kolozsvári fejlesztési stratégia 2007-es és 2014-es változata külön fejezetet szentelt annak a kérdésnek, hogy miként lehetne kamatoztatni a város multikulturális potenciálját, és mindkét esetben több olyan szándékot-tervet fogalmazott meg, amelyek jelentős mértékben járulhatnának hozzá egyrészt a kolozsvári magyarság státuszának és közérzetének a javításához, másrészt a többség és a kisebbségek közötti viszony korszerűbb alapokra való helyezéséhez. A 2007-2013-ra vonatkozó stratégiában előirányzott célok legnagyobb része kivitelezetlen maradt, és a 2014-ben a következő hét éves ciklusra nézve előirányzottaknak a megvalósíthatósága tekintetében sem lehet nagyon merész reményeket táplálni.
Hogy a nyugati multikulturalizmus ajánlásainak alaposabb megértését és az azokban rejlő lehetőségek felismerését feltételező alternatívának lehetett volna esélye vagy sem más pályára állítani a román-magyar vitát az erdélyi magyarság helyzetének a rendezését illetően, lehetetlenség ma tárgyszerűen megítélni. A multikulturalizmus romániai történetének az alakulásából kiindulva látni lehet mindenesetre azt, ami a nyugati világ méreteiben zajló folyamatok szintjén nem elég nyilvánvaló, vagy nehezebben megfogalmazható: ahhoz, hogy a multikulturalizmus normatív megfontolásai és ajánlásai bármilyen befolyást gyakorolhassanak politikai folyamataira, arra lett volna szükség, hogy a multikulturalizmus ajánlásainak indokoltságáról, jogosultságáról és célszerűségéről fokozottabb mértékben meggyőződött közvélemény gyakoroljon nyomást a politikacsinálókra. Ettől, mint láttuk, mind a nyugati világ vezető országai, mind a romániai viszonyok tekintetében messze álltunk - nem utolsó sorban annak is betudhatóan, hogy a normatív politikafilozófia legbefolyásosabb képviselői nem tudtak megegyezni maguk sem abban, hogy mi volna a multikulturalizmus ésszerű, de praktikus minimuma, amely képes megfelelni a túlélésben érdekelt kulturális közösségek várakozásainak, anélkül, hogy ezzel kiváltaná a többségi kultúrák tagjainak az ellenmobilizációját.
Szakirodalom
Albert-Lőrincz Márton - Albert-Lőrincz Csanád: Multikulturalitás és demokrácia. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2011.
Balázs Sándor: Multikulturalizmus és egyetem. Erdélyi Múzeum, 1998. 1-2. sz., 1-14.
Banks, James A. - Banks, Cherry A. McGee (eds.): Handbook of Research on Multicultural Education. Jossey-Bass, San Francisco, 2004.
Barrett, Martyn (ed.): Interculturalism and Multiculturalism: Similarities and Differences. Council of Europe Publishing, Strasbourg, 2013.
Bennett, Milton J.: Towards ethnorelativism: A developmental model of intercultural sensitivity. In Paige, Michael, R. (ed.): Education for the intercultural experience. Intercultural Press, Yarmouth, ME., 1993, 21-71.
Bouchard, Gérard: What is Interculturalism? McGill Law Journal, 2011, 56(2), 435-468.
Deutsch, Karl W.: Nationalism and Social Communication. An Inquiry into the Foundations of Nationality. The Technology Press of The Massachusetts Institute of Technology-John Wiley & Sons, Inc., Cambridge, MA. - New York, 1953.
Gellner, Ernest: Nations an Nationalism. Cornell University Press, Ithaca, NY., 1983.
Glazer, Nathan - Moynihan, Daniel P.: Beyond the Melting Pot: The Negroes, Puerto Ricans, Jews, Italians and Irish of New York City. Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, MA., 1963.
Goodhart, David: Discomfort of Strangers. The Guardian, 24 February 2004 (http://www.theguardian.com/politics/2004/feb/24/race.eu)
Grillo, Ralph: Backlash Against Diversity? Identity and Cultural Politics in European Cities. Working Paper No. 14, University of Oxford, Centre on Migration, Policy and Society, 2005.
Grillo, Ralph: An excess of alterity? Debating difference in a multicultural society. Ethnic and Racial Studies, 2007, 30(6), 979-998.
Gudykunst, William B. (ed.): Cross-Cultural and Intercultural Communication. SAGE, Thousand Oaks, CA., 2003.
Hammer, Mitchell R.: A measure of intercultural sensitivity: The Intercultural Development Inventory. In Fowler, Sandra M. - Mumford, Monica G. (eds.): The Intercultural Sourcebook. Cross-cultural training methods. Intercultural Press, Yarmouth, ME, 1999, vol. 2, 61-72.
Heywood, Andrew: Political Ideologies. Palgrave, Houndmills-New York, 2007.
Horváth István: Multiculturalismul în România: alternativă sau eschivă? In Irina Culic - István Horváth - Cristian Stan (ed.): Reflecții asupra diferenței. Editura Limes, Cluj, 1999, 1-11.
Huntington, Samuel P.: Who Are We? The Challenges of America's National Identity. Simon and Schuster, New York, 2004. (Magyarul: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005).
Joppke, Cristian: The retreat of multiculturalism in the liberal state: theory and policy. The British Journal of Sociology, 2004, 5(2), 237-257.
Kymlicka, Will: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights. Clarendon Press, Oxford, 1995.
Lewis, M. Paul (ed.): Ethnologue: Languages of the World, 16th Edition. SIL International, Dallas, TX., 2009.
Magyari-Vincze Enikő: A kolozsvári egyetem és a romániai magyar identitáspolitika. Replika, 1999, 37, 57-66.
Meer, Nasar - Modood, Tariq: How Does Interculturalism Contrast with Multiculturalism? Journal of Intercultural Studies, 2012, 33(2), 175-196.
Mill, John Stuart: On Liberty and Other Essays. Oxford University Press, Oxford-New York, 1998.
Parehk, Bhikhu: Rethinking Multiculturalism. Cultural Diversity and Political Theory. Palgrave, Houndmills-New York, 2000.
Pásztor Gyöngyi: „Kolozsvári multikulturalizmus". A Babeş-Bolyai Tudományegyetem, mint multikulturálisnak definiált intézmény. Pro Minoritate, 2001, ősz, 80-88.
Rawls, John: A Theory of Justice. The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, MA., 1971. (Magyarul: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.)
Salat Levente: Szempontok a multikulturalizmus fogalmának romániai értelmezéséhez. Magyar Kisebbség, 2000. 1. sz., 226-252.
Salat Levente: Etnopolitika - a konfliktustól a méltányosságig. Az autentikus kisebbségi lét normatív alapjai. Mentor, Marosvásárhely, 2001.
Salat Levente: Dokumentumok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának történetéből. In Bodó Barna (szerk.): Romániai Magyar Évkönyv 2004-2005. Temesvár, Diaszpóra Alapítvány, 2005, 359-405.
Salat Levente - Péntek János - Papp Z. Attila - Csata Zsombor: Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. In Szikszai Mária (szerk.): Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Támpontok egy lehetséges stratégiához. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2010, 9-126.
Sartori, Giovanni: Pluralismo, multiculturalismo e estranei. Saggio sulla società multietnica. Rizzoli, Milano, 2000.
Taylor, Charles: The Politics of Recognition. In Amy Guttman (ed.): Multiculturalism and "The Politics of Recognition". An Essay by Charles Taylor. Princeton University Press, Princeton, NJ., 1992, 25-73.
van den Berghe, Pierre: Multicultural Democracy: Can it Work? Nations and Nationalism, 2002, 8(4), 433-450.
Vertovec, Steven: The Emergence of Super-Diversity in Britain. Working Paper No. 25, University of Oxford, Centre on Migration, Policy and Society, 2006.
Vertovec, Steven - Wessendorf, Susanne (eds.): The Multicultural Backlash: European Discourses, Policies and Practices. Routledge, Abingdon-New York, 2010.
Ethnologue. Languages of the World. https://www.ethnologue.com/
Human Development Report 2004. Cultural liberty in today's diverse world. UNDP, New York, 2004.
Our Creative Diversity. Report of the World Commission on Culture and Development. UNESCO, Paris, 1995.
UNESCO World Report. Investing in Cultural Diversity and Intercultural Dialogue. UNESCO, Paris, 2009.
White Paper on Intercultural Dialogue. "Living Together as Equals in Dignity". Council of Europe, Strasbourg, 2008.
Válogatott irodalom