A tematikus szócikk leírása
Történeti áttekintés: az etnikai térszerkezet alakulása Erdélyben a második világháború után
Az etnikai térszerkezet alakulását tekintve máig meghatározóak Varga E. Árpád tanulmányai és közlései (Varga E. 1988, 1998a, 1998b, 1999, 1999, 2000, 2001, 2002c). Ezek alapján jól áttekinthető nemcsak a főbb nemzetiségek számának, arányának a változása, hanem a magyar népesség területi koncentráltsága, illetve az etno-geográfiai folyamatok regionális különbségei is.
Az etnikai alapmegoszlásokat tartalmazó táblázatból is kitűnik, hogy Romániában, illetve Erdélyben a huszadik század második felében az etnikai térszerkezet jelentős mértékben megváltozott. Amennyiben az erdélyi adatokat nézzük, jelentős a román népesség arányának növekedése, amely 1956-ben 65, 2011-ben pedig 74,4 százalékot tett ki. Ugyanez Románia teljes népességére vetítve a románok arányának 85,7-ről 88,6 százalékra történő emelkedését jelenti. Ezzel párhuzamosan úgy erdélyi, mint romániai viszonylatban (ha nem is drámaian, de folyamatosan) csökkent a második legszámosabb nemzetiség, a magyarok aránya. A magyar népesség számszerű csökkenése - a világháborút és az azt követő periódust leszámítva - az 1977-es és 1992-es népszámlálás között kezdődött meg. A leginkább drámai változások azonban a német népesség esetében figyelhetők meg, amelyet előbb a háborús emberveszteség és azt követő migráció tizedelt meg, majd - a hetvenes években beinduló és a kilencvenes években lezáródó elvándorlási hullám következtében - gyakorlatilag megszűnt közösségként létezni. Az „egyéb nemzetiség" kategória csökkenése mögött elsősorban a zsidókat érintő holokauszt, majd a túlélők masszív elvándorlása áll. A fontosabb (kisebbségben lévő) nemzetiségek közül egyedül a romák száma mutat a népszámlálások szerint növekvő tendenciát. Esetükben a tényleges demográfiai folyamatok mellett a cenzus klasszifikációs gyakorlatát, illetve - ettől nem függetlenül - az önbevallás változását is figyelembe kell vennünk.
A magyarok vonatkozásában két dolgot szükséges kiemelni. Egyrészt a népesség alakulása nagymértékben eltért a városi és a falusi településeken, másrészt a nagyobb arányban magyarlakta régiók/településeken (Székelyföld, Partium) esetében a demográfiai erózió nem, vagy sokkal kevésbé intenzíven jelentkezett.
A városi magyar népesség arányvesztése már a két világháború között megkezdődött. A második világháborút követően pedig, miközben rohamosan nőtt a teljes népesség urbanizációs foka, a jelentős etnikai hinterlanddal nem rendelkező városok (pl. Arad, Temesvár, Nagybánya, Kolozsvár) magyar lakossága stagnált vagy csökkent. Ebben a periódusban a székelyföldi, vagy partiumi városok magyar lakossága számszerűen növekedett. Miután az 1987-1992 közötti elvándorlási hullám, majd az azt követő kisebb ütemű, de folyamatos elvándorlás elsősorban a nagyvárosok magyarjait érintette, a kilencvenes években látványos eróziós folyamatok indultak be. 2002-re a korábban erdélyi viszonylatban urbanizált nemzetiségnek számító magyarok esetében a városlakók aránya a többségi románságra, illetve az összlakosságra jellemző érték alá csökkent. A folyamatnak, amelynek során a periférikus településeken és régiókban élő magyarok súlya a teljes erdélyi magyarságon belül megnő, nyilvánvalóan komoly hatása volt/lesz a magyarok Erdély társadalmi struktúrájában betöltött helyére is.[1]
Az alábbi táblázat jól tükrözi az erdélyi etnikai térszerkezet sajátosságait és változásait. Egyrészt Erdély sajátossága a kiterjedt szórvány és a vegyes területen élő magyarok magas aránya. Ezt jelzi, hogy a magyarok csupán 57 százaléka él olyan településen, ahol lokális többséget képez. A többiek kisebbségben (23,2 százalék) vagy szórványban (19,4 százaléka ha a 20, illetve 7,5 százalék ha a 10 százalék alatti településeket nevezzük szórványnak[2]) élnek.
Másrészt a táblázat az etnikai térszerkezet igen összetett mozgását tükrözi. Több korábbi tanulmányunk (pl. Kiss 2002; Csata-Kiss 2007; Kiss-Barna 2012) kimutatta, hogy a szórványterületeken a magyarok demográfiai folyamatai jóval kedvezőtlenebbül alakulnak, mint a tömbterületeken. Ennek oka a kedvezőtlen korszerkezet, az asszimiláció és az intenzív elvándorlás. Ez annak irányában hat, hogy a tömbterületek súlya növekedjen az erdélyi magyar népesség egészén belül. Amiért ez nem érvényesül erőteljesebben, az az, hogy elsősorban egyes nagyvárosokban a magyarok aránya erőteljesen csökkent. Így például 1992 és 2002 között a legtöbb magyarnak otthont adó Marosvásárhelyen ötven, a második legtöbb magyart tömörítő városban, Kolozsváron pedig 20 százalék alá esett a magyarok aránya. Így újabb települések kerülnek a kisebbségi, illetve szórvány kategóriába.
Régiók és a demográfiai fejlődés regionális különbségei
Az eddigiekből is kiderült, hogy az erdélyi magyar népességfejlődés legfontosabb sajátossága a nagyfokú regionális divergencia. A tágan vett Erdély egy Magyarországnál nagyobb területet, összesen 107 ezer négyzetkilométert foglal magában. Ezen a területen 2011-ben közel 1,3 millió magyar élt, a teljes népesség 19 százalékát adva. Az erdélyi magyar közösséget éles belső különbségek jellemzik, amelyek elsősorban az egyes térségek eltérő etnikai szerkezetéből következnek.
A Székelyföld egy jól elkülönülő tájegységet alkot. Az itt lakókat - bár 1848-ra egyértelműen betagolódtak a modern magyar nemzetfejlődésbe[4] - egy sajátos regionális identitás jellemzi. Ez részben a régió korábbi rendi különállásából, részben épp magyar jellegéből adódik. Ez ugyanis a kárpát-medencei magyar közösségek legkiterjedtebb etnikai tömbterülete, és egyben Erdély egyetlen összefüggő magyar többségű régiója. A Hargita, Kovászna és Maros megye középső részére kiterjedő térségben a magyarok aránya ma is 80 százalékos. Összesen 475 ezer magyar, az erdélyi magyarok 38 százaléka él itt. A terület kompakt magyar jellege a magyar intézményrendszer, a nyelvhasználat és a lehetséges politikai célok tekintetében is egyedi helyzetet teremt. Tánczos Vilmos (1998) kifejezésével élve a Székelyföldön a rendszerváltást követően egy kettős hatalmi szerkezet jött létre, úgy, hogy egyes intézmények (önkormányzatok, iskolák stb.) magyarként kezdtek funkcionálni, míg mások (dekoncentrált intézmények, rendőrség, prefektúra, román iskolák, ortodox egyház) hangsúlyozottan románná váltak. A kilencvenes években Tánczos szerint egy - egyensúlyként is értelmezhető - patthelyzet jellemezte a két szerkezet viszonyát. Ma a Székelyföld alapjellemzője más régiókkal szemben, hogy a helyi és megyei önkormányzatok, illetve néhány esetben az állam alárendeltségébe tartozó intézmények is (részben) a magyar identitás reprodukciójának a szolgálatába állíthatók, ami a magyar intézményeket és eliteket a forrásszerzés szempontjából is egy egyedülálló helyzetbe hozza.
Érdemes kiemelni ugyanakkor, hogy a Székelyföld nem egy statikus fogalom, annak különböző definícióit a különböző (politikai) szereplők saját céljaiknak megfelelően használják.[5] Ide kapcsolódik a Székelyföld fogalmának összeszűkülése, Marosvásárhely vonzáskörzetének, illetve magának Maros megyének a régióról való leszakadása. Marosvásárhely az 1968-as megyésítést megelőzően a Magyar Autonóm Tartomány, majd a Maros Magyar Autonóm Tartomány székhelye volt, az újonnan kialakított Maros megye azonban már összességében román többségű volt. A város a kilencvenes években veszítette el magyar többségét, ami a Székelyföld más területeihez képest egy teljesen új (az itteni magyar elit által máig feldolgozatlan) intézményes helyzetet teremtett. Az ezredfordulót követően megélénkülő székely regionális identitásépítési folyamatokból a város nagymértékben kimaradt.
A második nagy erdélyi régió Közép-Erdély, ami Maros megye nem székely részét, illetve Kolozs megyét foglalja magában. Ezen a területen a népesség 22 százaléka magyar. Ebbe a régióba esik a két legnagyobb magyarlakta város, a ma már csak 16 százalékban, 1992-ben még 23 százalékban magyar Kolozsvár, illetve a ma 45, 1992-ben még 52 százalékban magyar Marosvásárhely. Bizonyos értelemben ez a két város, illetve az általuk dominált régió volt a nemzeti politikák egyik legfontosabb ütközőpontja a múlt rendszerben és 1989 után is. A múlt rendszerben előbb a Kolozsvárt, majd a Marosvásárhelyt érintő fejlesztéspolitikák egyik mozgatórugója az etnikai arányok románok javára történő módosítása volt.[6] Az etnikai arányváltás Marosvásárhelyen sokkal rövidebb idő alatt játszódott le, aminek nagy szerepe volt az 1990 márciusi etnikai erőszak kirobbanásában.[7] Kolozsváron ugyan nem került sor a vásárhelyihez hasonló etnikai villongásokra, de 1992 után a szimbolikus etnikai politizálás itt is feszült helyzetet eredményezett.[8] A két város és a térség az elmúlt évtizedekben túlmutatott számbeli jelentőségén. Kolozsvár már a két világháború között az erdélyi magyar közösség szellemi és politikai központja volt, és (az egyetemnek tulajdoníthatóan) ma is az elit legfontosabb gyűjtőhelye. A két város elitje - egészen a legutóbbi időkig - magától értetődőnek tartotta az erdélyi magyar közösségen belüli vezető szerepét. Ebben annak is szerepe van, hogy a két város Erdélyen belül gazdasági szempontból is centrális helyzetben van.
Harmadik nagyrégiónk a partiumi határ menti sáv, ami az erdélyi magyarok közel egynegyedének ad otthont. Bihar, Szatmár és Szilágy megyében a magyarok a teljes népesség 23-35 százalékát teszik ki. Amennyiben azonban a magyarok által (is) lakott területekre (Bihar északi, Szilágy észak-nyugati részeire, illetve Szatmár megye Avasságon kívüli részeire) számolnánk, akkor 50 százalék körüli arányhoz jutnánk. Történetileg ez utóbbi terület a nagyobbik (Magyarországot magában foglaló) magyar etnikai tömb része volt. A két világháború között a terület etnikai arányainak megváltoztatása a román nemzetiesítő politika egyik legfontosabb fókuszát képezte, ami - az Erdély más részein nem jellemző - falusi telepítéspolitikát is magában foglalta. Ezzel szemben a kommunista periódusban ez a régió (Nagyvárad kivételével) talán mintha kisebb mértékben lett volna a nemzetiesítő elképzelések célkeresztjében.[9] E mellett a határközelség és a magyar televízió 1989 előtti általános (románokra is jellemző) használata okozhatja, hogy a Partiumban Erdély más területeinél jóval kiegyensúlyozottabbak a nyelvhasználati normák. Azt mondhatjuk, hogy a partiumi magyarság a kolozsvárinál vagy a marosvásárhelyinél sokkal inkább „paritásos" kisebbség. Ez alatt azt értjük, hogy a román-magyar viszony a mindennapokban sokkal kevésbé aszimmetrikus, mint Erdély más területein. Ez sok mindenben megnyilvánul, a kiegyensúlyozottabb nyelvhasználati normáktól a kiegyensúlyozottabb etnikai rétegződési rendszerig.[10]
Végül Észak-Erdélyben (Máramaros és Beszterce-Naszód megyék), Dél-Erdélyben (Brassó, Fehér, Szeben és Hunyad megyék) és a Bánságban (Arad, Krassó-Szörény és Temes megyék) jelentős magyar szórványközösségek találhatók. A fő jellemző, hogy ezen a területen minden megyében 10 százalék alatti a magyarok aránya. Összességében azonban 216 ezer magyar, az erdélyi magyarok 17 százaléka él itt.
A magyar közösség szempontjából a négy térségnek teljesen eltérőek a demográfiai kilátásai is. Míg a Székelyföldön a népességszám kedvezőbben alakult az elmúlt évtizedben, mint Romániában összességében, addig a szórványmegyék 1992-ben 350 ezres magyar közössége 2011-re 200 ezerre olvadt. Miközben Székelyföldön a magyar nyelvet széles körben használják a nyilvános szférában, addig a szórványközösségekben a magyar privát nyelvként való reprodukciója is veszélybe került.[11]
Szakirodalom
Brubaker, Rogers - Feischmidt Margit - Fox, Jon - Grancea, Liana: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton University Press, Princeton-Oxford, 2002.
Csata István - Kiss Tamás: Népesedési perspektívák. Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc éves időtávra. Kriterion Könyvkiadó - RMDSZ Ügyvezető Elnökség, Kolozsvár, 2007.
Hermann Gusztáv: Nemzet és náció. A székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003.
Horváth István: A romániai magyarok nyilvános nyelvhasználatának mintázatai. In Horváth István - Tódor Erika (szerk.): Nyelvhasználat, tannyelv és két(több)nyelvű lét. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2011.
Kiss Tamás: A népességfogyás „kontextusa" - válasz Varga E. Árpád vitaindító tanulmányára. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 36-59.
Kiss Tamás - Barna Gergő: Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012.
Kiss Tamás - Barna Gergő - Deák Attila: Székelyföldi turisztikai régió? Kérdőíves, fókuszcsoportos statisztikai vizsgálat a székelyföldi turizmusról. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Kvantum Research, Kolozsvár, 2013.
László Márton - Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16-21. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012.
Szilágyi N. Sándor: Az asszimiláció és hatása a népesedési folyamatokra. In Kiss Tamás (szerk.): Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó - RMDSZ Ügyvezető Elnökség, Kolozsvár, 2004, 157-235.
Tánczos Vilmos: Kettős hatalmi szerkezet a Székelyföldön. Magyar Kisebbség, 1998. 2. sz., 339-362.
Varga E. Árpád: Az erdélyi magyarság főbb statisztikai adatai az 1910 utáni népszámlálások tükrében. In A Magyarságkutató Intézet évkönyve 1988. Budapest, 1988, 37-123.
Varga E. Árpád: Fejezetek Erdély népesedéstörténetéből. Püski Könyvkiadó, Budapest, 1998a
Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992). I-V. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998b, 2000, 2001, 2002.
Vetési László: Szórványstratégia - nemzetstratégia. Magyar Kisebbség, 2000. 2. sz., 172-214.
Vetési László: Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítések. Korunk, 2014. 6. sz., 24-39.
Jegyzetek
[1] Lásd az etnikai rétegződés szócikket.
[2] Valójában nem gondoljuk úgy, hogy egy település szórványjellege egyedül a magyarok számaránya alapján meghatározható lenne. Nagy jelentősége van a magyar jellegű intézmények sűrűségének is, amely nagymértékben meghatározza az etnikai reprodukció perspektíváit. Lásd Vetési (2000; 2014).
[3] „A súlyozott számarányt úgy számítottam ki minden egyes megyére, hogy az egyes településeken (tehát nem közigazgatási egységekben) élő magyarok lélekszámát megszoroztam az ottani százalékarányukkal, majd a szorzatok összegét elosztottam a lélekszámok összegével" (Szilágyi N. 2004: 185). Képletszerűen: Ps = ∑(pi × Pi)/ Ptot , ahol pi - a magyarok aránya egy adott településen; Pi - a magyarok száma az adott településen, Ptot - pedig a teljes magyar népesség.
[4] Lásd erről Hermann (2003).
[5] Lásd bővebben Kiss-Barna-Deák (2013: 27-34).
[6] László-Novák (2012: 15-16).
[7] László-Novák (2012: 17-18; 206-228).
[8] Brubaker és mtsai (2006) amellett érvelnek, hogy ezek a feszültségek a mindennapokat kevéssé hatották át.
[9] Ennek egyik jele az lehet, hogy Szatmárnémeti nem volt zárt város. A zárt városokba megkötésekkel lehetett betelepedni. Az ide telepedni szándékozóknak (normális ügymenetben) nem adtak a városba szóló személyazonossági iratokat. A valóságban például Marosvásárhely esetében ez leginkább a magyarokra vonatkozott. A romániai város- és területfejlesztési stratégiát természetesen nem lehet pusztán a nemzetiesítő elképzelések perspektívájából értelmezni. A rendszer a szisztematizálási politika keretében a nyolcvanas években nemzetiségi szempontoktól függetlenül is a kis- és középvárosok fejlesztésébe invesztált.
[10] Nagyváradot leszámítva például, a partiumi magyarok nem alulreprezentáltak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között.
[11] Lásd Horváth (2011).
Válogatott irodalom