Erdélyi Gazdasági Tanács (EGT)
A tematikus szócikk leírása
Erdélyi Gazdasági Tanács (EGT)
(Korabeli szóhasználatban Erdélyrészi Gazdasági Tanács)
1940–1944 között, Kolozsváron székelő gazdasági fórum, kormányzati háttérintézmény, amely elsősorban a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi terület magyar gazdasági érdekeit képviselte.
Történet és tevékenység
A második bécsi döntést követően, a magyar honvédség bevonulásával együtt megindult az új területek reintegrációja. Magyarország ekkor, az országos viszonyokhoz képest, egy gazdaságilag gyengébb területtel gyarapodott, amelyet tetézett, hogy a régió iparilag fejlettebb vidéke Romániában maradt.
A reintegráció egyik elemeként kibővítették az erdélyi intézményi hálózatot, újakat hozva létre, vagy kibővítve a meglévőek hatáskörét. A gazdasági hivatalok közül megemlítendők a különböző állami szervek képviseleti irodái, mint a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltsége, az Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztály, az Országos Földhitelintézet Kolozsvári Fiókja, vagy a különböző érdekképviseleti szervek, mint az Erdélyi Ipari Munkaszervező Intézet (ERIMI), az Erdélyi Gyáriparosok Szövetsége (EGYOSZ). A kibővített erdélyi intézmények között kiemelkedett az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), amely a mezőgazdasági kamarai feladatokat is ellátta, a „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja (Szövetség GHK), amely az észak-erdélyi szövetkezeti ernyőszervezet szerepét is játszotta, illetve az átszervezés után létrejövő Erdélyrészi Hangya Központ. Az EGT szervesen épült bele az újonnan kiépített intézményi hálózatba. A Tanácsban az erdélyi magyar gazdasági élet – a pénzintézetektől, a mezőgazdaságon, a kisiparoson és kereskedőn keresztül, a nagyiparig – szinte minden szereplője képviselve volt. Ugyanakkor a négy év alatt az EGT tagjai a különböző központi intézményekbe vagy a nagyobb vállalatok vezetőségébe is igyekeztek beágyazódni, úgy mint a Pénzintézeti Központ, Gazdák Biztosító Szövetkezete, Országos Iparügyi Tanács, Gyáriparosok Szövetsége, továbbá többen képviselő- vagy felsőházi tagok is voltak.
Az EGT a katonai közigazgatás idején, 1940. szeptember 14-én jött létre. Célja egy gazdaságpolitikai fórum, ahol a régió gazdasági kérdéseit meg lehet vitatni, illetve ezek kezelésére a hatóságok, valamint a minisztériumok irányába adatokat, javaslatokat szolgáltatni.
A Tanácsot Teleki Pál miniszterelnök javaslatára hívták össze, a tagokat is ő nevezte ki. Az elnöki tisztséget Béldi Kálmán bankigazgató kapta meg, a tagok pedig általában az erdélyi magyar gazdasági élet vezető szereplői közül kerültek ki. Az állandó tagok között megtalálhatóak voltak olyan személyiségek, mint a földművelésügyi miniszter Bánffy Dániel, Teleki Béla, az (észak-erdélyi) EMGE elnöke, Bethlen László, a Szövetség GHK elnöke, Bodor Bertalan, a Kolozsvári Takarékpénztár igazgatója vagy Korparich Ede, az Hangya Szövetkezetek elnöke. 1941 folyamán a székelyföldiek nyomására a székely megyékből delegált tagokkal egészült ki a Tanács, később pedig olyan személyekkel is, mint Bánffy Miklós országgyűlési képviselő, vagy Balogh Vilmos, az FM Erdélyi Kirendeltségének vezetője. Az állandó tagok közül meghatározó szerepet játszott továbbá Gyulay Tibor, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára, aki a kapcsolattartó szerepet töltötte be az EGT és a kormány között. A Tanácsba Teleki Pál személyes felkérésére került be, és Béldi után a második embernek számított, ő vezette a gyűlést az elnök távollétében, és legtöbbször ő állította össze a napirendi pontokat. Ugyanakkor gyakran előfordult az is, hogy az értekezleteken jelen voltak a különböző központi intézmények képviselői is (pl. Teleki Pál, Serbán Mihály, a MNB elnöke, Pataky Tibor, a Miniszterelnökség nemzetiségpolitikáért felelős államtitkára, Pásint Ödön, az Erdélyi Külön Szolgálat vezetője.
1942-től az EGT kiegészült egy ún. Munkaközösséggel, amelybe a rendes tagok mellett az észak-erdélyi kereskedelmi és iparkamarák, az EGYOSZ, az Erdélyi Fatermelők Szövetsége, illetve az Erdélyrészi Fürdők Szövetségének küldöttei is részt vettek.
Az üléseken általában a pénzpiac, az ipar, a kereskedelem, a szállítás, valamint az idegenforgalomhoz kötődő kérdéseket dolgozták fel, és kevésbé hangsúlyosan foglalkoztak a mezőgazdasági problémákkal. Az EGT ugyanakkor egyfajta kijáró, érdekvédő szerepet is magára vállalt, eljárt a minisztériumokban bizonyos problémák (pl. nyersanyagellátás) megoldásában, de lobbiszerepet is vállalt a kormánynál vagy más intézményeknél. Az érdekvédelem elsősorban az erdélyi magyar gazdaságot szolgálta. A tanács tagjai igyekeztek a gazdasági körök és a kormány közötti kapcsolatot maguknak kisajátítani, pl. nem nézték jó szemmel, ha állami támogatásért nem rajtuk keresztül, hanem egyenesen a minisztériumokhoz folyamodtak. A Tanács bővítését is megakadályozták, pl. elutasították a szász szövetkezetek képviselőinek a felvételi folyamodványát azzal az indokkal, hogy a Raiffeisen szövetkezetek a Szövetség GHK tagjai, az utóbbi pedig már képviselve van. Az értekezleten elhangzott fő indok viszont az volt, hogy az üléseken nemzetiségpolitikai szempontból igen kényes ügyeket is megtárgyalnak, ezért nem kívánnak, főleg a románok miatt egyetlen nemzetiségi képviselőt sem a tanácsba. Az érdekvédelmi munkához tartozott még a területileg korlátozott versenytárgyalás gyakorlata és fenntartása, amellyel az anyaországi tőke térnyerését próbálták gátolni az észak-erdélyi területen.
A pénzpolitika terén az első hónapokban a tevékenység a lej–pengő átváltásának kérdéseire (az arányokat az EGT közbenjárására – az erdélyi pénzintézeteknek kedvezve – módosították), az adóztatás összehangolására, illetve a forgótőkére irányuló hitelezés megindítására irányult. A későbbiekben a tanács jelentős szerepet játszott a 30-as években Romániában megindult mezőgazdasági adósságok szanálásának kezelésében is (ún. konverzió).
A gyáripar terén a nyersanyagellátás és a szállítás problémáit kívánták orvosolni, négy évig folyamatosan vitatott volt a MÁV által alkalmazott tarifarendszer és az erdélyi tarifa-kedvezményekkel szembeni ellenállás, amely elsősorban a székelyföldi faipart érintette súlyosan. Az EGT ugyanakkor rendszeresen foglalkozott az új ipari üzemek létesítésének kérdésével is. Többször felmerült egy erdélyi palackgyár létesítésének terve, amely a székelyföldi ásványvíz értékesítését segítette volna elő. Ugyanakkor szó volt egy cellulózgyár, egy székelyföldi szeszgyár, illetve keményítőgyár, továbbá egy téglagyár létesítéséről is. Az ipari fejlesztések mentén többször foglalkoztak a régió, de főképp a Székelyföld villamosításának kérdésével. A tanács ezekben az ügyekben általában nem mint kezdeményező, hanem mint közvetítő lépett fel. Általában helyi kezdeményezéseket támogatott, amelyekhez megpróbált tőkét szerezni (magántőke, IMI, illetve GYOSZ körökből származó hitelek), vagy eljárni a hivatalos szerveknél segítségért. A kormányzat a maga részéről a legtöbb esetben kikérte az EGT véleményét a támogatást vagy engedélyt kérők felől.
A kisipar- és a kereskedelem terén sokat vitatott téma volt az ipari tanoncotthonok létesítése, de rengeteg konfliktust okozott a magánkereskedelem és a Hangya Szövetkezetek közötti ellentét is. A problémát a legtöbb esetben a Hangya szövetkezeti tagok iparűzési- vagy nagykereskedői engedélyének a kiadása jelentette. Ez utóbbit a magánkereskedelem képviselői igen sérelmesnek tartották, mivel szűkítette piaci mozgásterüket. A konfliktust végül egy, a kormány által kidolgozott egyezséggel próbálták enyhíteni, miszerint a Hangya csak ott nyithatott nagybani lerakatot, ahol a (keresztény vagy – nemzetiségi szempontból vegyes területen – a magyar) magánkereskedelem nem elég erős a piac lefedésére.
A kisipart és a kereskedelmet érintő kérdésekben az egyik legnagyobb horderejű akció, amelyben az EGT tevékenyen részt vett, az iparűzési igazolványok revíziója (iparrevízió), illetve a Nemzeti Önállósítási Alap (NÖA) által nyújtott kölcsönök folyósítása volt. Az alapot 1937-ben hozták létre, elsősorban a diplomás munkanélküliek támogatására, akik ipari vagy kereskedelmi pályára kívántak lépni, később ez által kívánták megvalósítani az ún. „őrségváltást”, vagyis a zsidó tőkét kiszorítani a kereskedelem és a kisipar területéről. A NÖA kölcsönök juttatásáról az EGT döntött: a kérvények az önkormányzati hivatalok helyett egyenesen az illetékes iparkamarákhoz kerültek, majd innen az EGT-hez elbírálásra, végül a minisztériumokhoz jóváhagyásra. Az 1942 nyarától meginduló erdélyi iparrevíziót összekapcsolták a NÖA kölcsönök folyósításával, különösen az etnikailag kevert erdélyi szórványvidéken, ahol elsősorban nemzetiségi szempontból bírálták el a kölcsönök folyósítását és az ipari igazolványok kibocsátását. A megszüntetett vállalkozások helyébe a NÖA-hitelben részesültek kerültek. Az iparrevízió mellett a szórványvidéken egy nagyobb arányú belső telepítést is véghez kívántak vinni, melynek során, főképp a fontosabb vasúti vonalak mentén (így az újonnan épült Déda–Szeretfalva közti vonalra is) a vasúti alkalmazottak mellett kereskedőket és iparosokat telepítettek volna. A tervet az EGT-n belül is többször megvitatták, illetve aktívan részt vettek az előkészítő munkálatokban is, együttműködve a minisztériumokkal, illetve olyan szervezetekkel, mint az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) vagy az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE). Amíg az előző szervezet az anyagi támogatását biztosította volna, addig az utóbbi a szórványvidék feltérképezését végezte, így pl. 1942-től megkezdték a szórványok szisztematikus feltérképezését, kataszterbe vételét. A Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium által lebonyolítandó akció az előzetes tervek szerint több mint 5000 személy érintett volna.
Tagok
Szakirodalom
Bárdi Nándor: Az Erdélyi Párt és a regionális politika. Magyar Kisebbség, 2003. 2–3. sz., 134–162.
Oláh Sándor: Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön. Pro-Print, Csíkszereda, 2008, 10–216.
Oláh Sándor: Gyakorlati gondolkodásmód és megmerevedett etatizmus. Korall, 2004. 18. sz., 98–113.
Szavári Attila: Magyar berendezkedés Észak-Erdélyben (1940 szeptember–1941 április). Magyar Kisebbség, 2004. 4. sz., 272–304.
Szavári Attila: Teleki Pál Erdély-politikájáról: értekezletek Erdélyben. Magyar Kisebbség, 2011. 3–4. sz., 91–282.
Tóth-Bartos András: The Reintegration of Northern Transylvania Following the Second Vienna Award, 1940–1944. In Hunyadi Attila (ed.): State and Minority in Transylvania, 1918–1989. Columbia University Press, New York, 2013, 199–228.
Tóth-Bartos András: Birtokpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944. Korall, 2012. 47. sz., 101–125.
Válogatott irodalom