Szánthó Vitus, teljes keresztneve: Vitus Lajos Elek (Branyicska, 1880. febr. 3. – Sepsiszentgyörgy, 1955. febr. 23.) – ügyvéd, író, szerkesztő, műfordító. Csíkvacsárcsi és náznánfalvi Szánthó Károly községi és körjegyző, újságíró fia. Anyja, Albert Juliánna fiatalon elhunyt. Nevelőanyja Nagy Vilma. Felesége, sepsiszentkirályi Sükösd Tamás óvónőképzőt végzett lánya, Sükösd Vilma. Gyermekeik: Károly, Béla, Zoltán, András (Endre), Vilma Lucia és Sándor. Testvérei közül Béla repülő-százados kiképzőtiszt, a Rajk-per idején leszerelték, részt vállalt az 1956-os magyar forradalomból, elítélték, szabadulása után benzinkút tisztító, majd egy állattenyésztési farmon tisztviselő. András tisztviselő, Sepsiszentgyörgy Pro-urbe díjas polgára. Vilma Lucia Kolozsváron, az unitárius teológián végzett lelkésznő, férjhez ment dr. Donald Harrington amerikai unitárius univerzalista vallási vezetőhöz és politikushoz, az ő oldalán a New York-i Community Church segédlelkésze volt.
Alpestesen járt elemi iskolába, osztály- és iskolatársaitól tökéletesen megtanulta a román nyelvet, 1890-ben iratkozott be a zilahi Református Gimnáziumba, 1899-ben érettségizett. Hatodikos gimnazista volt, amikor 1896-ban Édesanyám halálára című verse Déván, a Hunyad című lapban megjelent. Első újságcikkét 1897-ben A falusi társadalmi élet ferdeségei címmel a Déva és Vidéke adta közre. Írt az Erdélyi Protestáns Közlönybe, a Marosvásárhelyen megjelenő Közérdekbe is. Jogi pályára lépett, 1899–1901 között a kolozsvári Ferenc József Magyar Királyi Tudományegyetem Jogi Karának hallgatója. Megélhetése végett másodéves korában gyakornoki állást vállalt a Posta és Távirdai Igazgatóságnál, amely Szászvárosba helyezte ki gyakornoknak. Ebben az időben is „újságíróskodott”, cikkeit a kolozsvári Erdélyi Friss Újságban, vezércikkeit, „göregáboros” stílusban írt tárcáit, karcolatait a Szászváros című hetilapban adta közre, melyet a szerkesztő távolétében jómaga is szerkesztett. Ugyanebben az időszakban a Szilágy, a Szilágy-Somlyó munkatársa, 1900-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet állandó cikkírója. 1901 elején rövidebb időre apjához költözött Lemhénybe. Itt írta meg egy helyi legenda alapján A szentmihályhegyi kísértet című kisregényét, melyet 1901-ben a kézdivásárhelyi Jancsó Mózes-féle nyomda adott ki. Regényírás közben a Kézdivásárhelyen megjelenő Székelyföldben cikket, verset, tárcát közölt. Ugyanez év szeptemberétől Kolozsváron dr. Gidófalvy István királyi közjegyző irodájába került, és folytatta jogi tanulmányait. Ebben az időben a legtöbbet az Ellenzék, az Újság számára írt, cikkei egy részében munkaadója szövetkezeti eszméjét népszerűsítette. Jó kapcsolatba került Ady Endre öccsével, Ady Lajossal, a későbbi magyar–latin szakos tanárral, irodalomtörténeti és pedagógiai íróval, Ravasz Lászlóval, a majdani Dunamelléki Egyházkerület püspökével. Utolsó éves egyetemistaként 1902 októberétől az Egyetemi Kör titkárának választották, tagja a Kossuth Lajos Asztaltársaságnak. 1903 februárjától, elfogadva dr. Horváth Károly közjegyző ajánlatát, Székelyudvarhelyen nyert alkalmazást. Közben letette szigorlatait, végzett az egyetemi tanulmányokkal, 1904 januárjától a nagyenyedi közjegyzőségre került. Mint ellenzéki, a helybéli Függetlenségi Kör, a Kossuth Lajos Asztaltársaság tagja, a Függetlenségi és 48-as Párt híve. Igazságérzete miatt a választások alkalmával szembekerült a pártjával, Nyílt levél Brázay Zoltán képviselőhöz című írása miatt (megjelent a Székely Nemzetben, a kolozsvári Újságban és a Magyarországban) sajtóper indult ellene. A sértett fél nevében vádlója a párt egyik prominense, a képviselőjelölt dr. kaáli Nagy György, aki az ő első unokatestvére volt. 1905. október 1-jével már mint nős ügyvédjelölt Sepsiszentgyörgyön dr. Kupferstich Ármin irodájában dolgozott, majd Kézdivásárhelyen gyakornok, 1912-ben Brassóban volt közjegyzői gyakorlaton. 1913 szeptemberében elvállalta Sepsiszentgyörgyön a Független Székelység szerkesztését, melyet 1914 júliusáig szerkesztett. Újabb álláshoz 1915 elején jutott, mint bírósági gyakornok néhány hónapig a sepsiszentgyörgyi járásbíróságon dolgozott. 1916 áprilisában a gyergyószentmiklósi járásbírósághoz nevezték ki jegyzővé, de a románok betörésekor családjával elmenekült. Hazakerülése után 1918. december elsejével dr. Király Aladár kormánybiztos, nyugalmazott főispán kormánybiztosi titkárnak nevezte ki. Mivel kiválóan ismerte a román nyelvet, a berendezkedő román hatalom alispáni titkárként alkalmazta. Amikor a román hatóságok 1919-ben le akarták tartóztatni egykori felettesét, Király Aladárt, az újonnan meghúzott országhatáron egy román piros–sárga–kék szalagos autón menekítette ki Háromszékről.
Az alispáni hivatalból 1919 folyamán az Árvaszékhez került, majd innen a Pénzügyigazgatóságra, ahol pénzügyi titkár lett. 1923-ban Kézdivásárhelyen ügyvédjelölt, izgatás vádjával letartóztatták, de kihallgatása után szabadon bocsájtották. 1924. július 28-án a kolozsvári román ügyvédvizsgáló bizottság előtt ügyvédi vizsgát tett, ugyanez év szeptemberétől irodát nyitott. Praxisát az 1940-es évek elejéig folytatta, amikor nyugdíjba vonult.
Írásai, tárcái, vezér-, szak- és közgazdasági cikkei, versei a Hunyad, Déva és Vidéke, Szászváros, Szászváros és Vidéke, Abrudbánya és Vidéke, Szilágy, Szilágy-Somlyó, Erdélyi Protestáns Közlöny, Ellenzék, Közérdek, Erdélyi Friss Újság, Magyar Polgár, Székely-Udvarhely, Udvarhelyi Híradó, Székelyföld, Székely Nemzet, Székely Nép, Független Székelység, Erdélyi Hírlap, Székely Újság, Brassói Lapok, Brassói Hírlap, Maroshévízi Hírlap (egy időben szerkesztője is volt), Községi Közlöny, Székely Hírlap, Néptanítók Lapja, Kolozsvári Egyetemi Lapok stb. oldalain láttak napvilágot. Reministentiám Gödri Ferencről című, a neves polgármester életrajzát bemutató nagyobb terjedelmű írását 1928-ban a Székely Nép közölte le sorozatban. Naplójából 1988-ban Bodor Pál közölt részleteket. Önéletírása, melyet 1914. október 13-án kezdett írni és 1914 végén fejezett be, Tüzet viszek, ne lássátok... címmel, és az 1914–1915-ben írt naplója Ha lássátok, se mondjátok... Beszélgetések Szánthó András életéről című kötetekben 1999-ben Harrington Szánthó Anikó összeállításában jelentek meg.
Románból, leginkább George Coșbuctól fordított verseket és adott közre a korabeli lapokban.
Felhasznált irodalom
Erdővidék, XIV. évf., 1916. ápr. 9., 15. sz.
Független Székelység, VIII. évf., 1913. dec. 18., 98. sz.; XIII. évf., 1918. dec. 1., 92. sz.; XVI. évf., 1926. máj. 30., 18. sz.
Háromszék, 1993. febr. 3., 804. sz.
HARRINGTON SZÁNTHÓ Anikó (összeáll.): Öt emberöltő Erdélyben. Tüzet viszek, ne lássátok… Dr. Szánthó Vitus önéletírása. Székelyudvarhely, 1999.
HARRINGTON SZÁNTHÓ Anikó (összeáll.): Öt emberöltő Erdélyben. Ha lássátok, se mondjátok... Beszélgetések Szánthó András életéről. Székelyudvarhely, 2001., 16–47, 56, 82.
Keleti Ujság, XXII. évf., 1939. ápr. 3., 76. sz.
Székely Nép, XXXVIII. évf., 1920. szept. 6., 39. sz.; XLI. évf., 1923. okt. 25., 85. sz.; XLII. évf., 1924. aug. 7., szept. 4., 60, 68. sz.; XLV. évf., 1927. máj. 1., 33. sz.; XLVI. évf., 1928. máj. 27., 42. sz.; LI. évf., 1933. jan. 8., 15., 2, 3. sz.
Székelyföld, XX. évf., 1901. febr. 24., 17. sz.
Unitárius Jövendő, II. évf., 1940. jan., 1. sz.
