Szánthó Károly, dr., id., csíkvacsárcsi és náznánfalvi (Náznánfalva, 1852. máj. 22. – Sepsiszentgyörgy, 1930. szept. 25.) – községi-, majd körjegyző, újságíró. Eredetileg római katolikus vallású, de nősülésekor átállt a református hitre. Apja, csíkvacsárcsi és náznánfalvi Szánthó János jogot végzett, dullóbiztos, alkirálybíró. Anyja, dicsőszentmártoni illetőségű gagyhi Pálffy Julianna. Testvérei Nina, Sándor és Teréz. Szánthó Sándor ügyvéd lett. Szánthó Teréz kaáli Nagy Józsefhez ment férjhez, akinek egyik fia, dr. Nagy György ügyvéd, költő, a 20. század elején neves ellenzéki, republikánus elveket valló politikus volt. Első felesége Albert Márton marosvásárhelyi ügyvéd lánya, Julianna, kit fiatalon elvesztett. Hét gyermekük született, a felnőtt kort Károly, Vitus és Ottilia érte meg. A fiúk közül Károly előbb a zilahi Ipar és Gazdasági Bank könyvelője, később a Szászvárosi Takarékpénztárban főkönyvelő. 1907–1910 között a Szászváros című politikai hetilap felelős szerkesztője, megszűnése után haláláig az általa alapított Szászváros és Vidéke című újság felelős szerkesztője, kiadója. Vitus jogot végzett, ügyvéd, aktív újságíró, aki vers és regényírással is foglalkozott, ellenzéki, a Független és 48-as Párt híve.
Második felesége Sepsiszentgyörgy alpolgármesterének, Nagy Lászlónak lánya, Vilma, kinek nővére, Nagy Anna Sepsiszentgyörgy híres polgármesterének, illyefalvi Gödri Ferencnek a felesége. Nagy Vilmától született gyermekei: Berta Mária, László és Ferenc.
A szükséges anyagiak hiánya miatt csak a gimnázium első négy osztályát végezhette el. Az 1870-es évek elején a „helyszínelésnél”, 1877 körül Déván az adófelügyelőségnél nyert alkalmazást. Szorgalmának köszönhetően előbb jegyzői, rövidesen a marosvásárhelyi Királyi Táblánál telekkönyvi, majd a dévai törvényszéken bírósági végrehajtói vizsgát tett, végül Budapesten államszámviteltanból is sikeresen vizsgázott.
1878-tól Branyicskán lett helyettes jegyző. Ebben az időben kezdett írogatni a Budapesten megjelenő Községi Közlönybe és a Magyar Közigazgatásba. 1880-tól az alpestesi körjegyzőségen jegyző. Ekkor már nemcsak a vármegyei, hanem a fővárosi lapok, különösen a szakközlönyök elismert újságírója. Jegyzőségi teendői mellett az egyházi életből is kivette a részét. Neki köszönhetően állt vissza a református hitre Kis- és Nagybarcsa elrománosodott lakossága és épített templomot közadakozásból. Meggyőződéses „apponyista”, állásából koholt vádak alapján, fegyelmi vétségekre hivatkozva 1889-ben felfüggesztették. Vajdahunyadon vállalt díjnoki állást. Mielőtt távozott volna a megyéből, röpiratban tárta fel a Hunyad megyei politikai manipulációkat, amely robbanásszerűen hatott. 1890-ben a Szilágy megyei Alsóbán községben kapott segédjegyzői állást. 1891-ben átkerült Lelébe, rá négy hónapra pedig Ördögkútra jegyzőnek. Ebben az időszakban is rendszeresen írt. Cikkei, írásai a Zilahon megjelenő Szilágyban, a Szilágysomlyón kiadott Szilágy-Somlyóban, a kolozsvári Ujságban jelentek meg. Főmunkatársa volt a Vármegye és Község című szaklapnak, szakmunkákat jelentetett meg a Községi Közlönyben, a Magyar Közigazgatásban, illetve a Nagybecskereken megjelenő Községi Közigazgatásban. Tekintélyt szerezve, a Vármegyei Jegyzői Egylet főjegyzőjévé, a Szilágy megyei jegyzői vizsgálóbizottság tagjává választották. 1893-ban, amikor a minisztérium a községi közigazgatás reformjára nézve felkéréssel fordult a vármegyékhez, őt kérték fel, hogy Szilágy vármegye javaslat-memorandumát elkészítse. 1900-ban újból fegyelmit indítottak ellene, állásából felfüggesztették. Megpályázta Háromszéken a lemhényi közjegyzői állást, amelyet másodszori próbálkozásra el is nyert. 1914-ben még itt dolgozott, 1915-ben már folyamatban volt a nyugdíjazása. Az 1916-os betöréskor a románok elhurcolták mint túszt. Közel két évig volt a románok fogságában. Szabadulása után Bikfalván működött mint körjegyző, a bikfalvi állami iskolagondnokság elnöke volt. 42 év közszolgálat után nyugdíjba vonult. 1929-ben fiához költözött Esztelnekre. Élete utolsó éveiben Sepsiszentgyörgyön lakott, itt is hunyt el. Nyughelye Sepsiszentgyörgyön, a Vártemplom melletti református temetőben lévő családi sírkertben van.
Élete utolsó éveiben aktív munkatársa, újságírója a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Székely Népnek, a Független Székelységnek és a Délkeletnek. Az említett lapokban vezércikkeket, tárcákat, szakcikkeket, verseket jelentetett meg. Gyászjelentőjében kiemelte a család, hogy „lelkiismeretes pontossággal szolgálta közösségeit, s mint újságíró legutolsó pillanatig több napi és közigazgatási szaklapban híven képviselte a közérdekeket”.
Felhasznált irodalom
Délkelet, II. évf., 1930. szept. 28., 39. sz.
Független Székelység, X. évf., 1915. aug. 8., 30. sz.; XVI. évf., 1926. aug. 22., szept. 12., dec. 12., 30, 33, 46. sz.
Gyászjelentő törzsgyűjtemény. Székely Nemzeti Múzeum dokumentációs könyvtára.
HARRINGTON SZÁNTHÓ Anikó (összeáll.): Öt emberöltő Erdélyben. Tüzet viszek, ne lássátok… Dr. Szánthó Vitus önéletírása. Székelyudvarhely, 1999.
HARRINGTON SZÁNTHÓ Anikó (összeáll.): Öt emberöltő Erdélyben. Ha lássátok, se mondjátok... Beszélgetések Szánthó András életéről. Székelyudvarhely, 2001.
HARRINGTON SZÁNTHÓ Anikó (összeáll.): Öt emberöltő Erdélyben. Ég, ég a ruhátok… Harrington Szánthó Anikó könyve. Székelyudvarhely, 2001, 50.
NEMECSEK Ștefan: Carte și presă la Orăștie (de la începuturi până în 1944) II. Szászváros, 2011, 7, 10, 287.
PÁLMAY József: Háromszék vármegye nemes családjai. Sepsiszentgyörgy, 1901, 332.
Székely Hírek, XXV. évf., 1922. máj. 28., jún. 4., dec. 24., 22, 23, 52. sz.
Székely Nép, XLV. évf., 1927. máj. 1., 33. sz.; XLVI. évf., 1928. jan. 1., szept. 13., 1, 72. sz.; XLVII. évf., 1929. jún. 23., 47. sz.; LXVIII. évf., 1930. szept. 28., 77. sz.
Internetes források
GULYÁS Pál: Magyar írók élete és munkái. Cédulatár. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, gulyaspal.mtak.hu/. (Letöltve: 2022. dec. 23.)
