Simon Lajos, sokak által Laci, Lacika (Gyergyótölgyes, 1901. – Sepsiszentgyörgy, 1926. dec. 11.) – kereskedő, újságíró, hírlaptudósító, lapszerkesztő. Izraelita. Apja, Simon Hermann kereskedő, Auswitzban lelte halálát. Anyja Nacht Sprinka, kit írtak Nach Zsanettnek is. Testvérekről, nincs tudomásunk. A Brassói Lapok híradása szerint öngyilkossága előtt néhány héttel nősült, felesége nevét nem sikerült kideríteni. Apja egy időben Gyergyótölgyesen kereskedő, majd családjával átköltözött Sepsiszentgyörgyre, ahol jól menő üzlete volt. A középiskola négy osztályát a Református Székely Mikó Kollégiumban járta. Tanulmányait Brassóban, a Felső Kereskedelmi Iskolában folytatta, itt is érettségizett.
Érettségi után apja üzletében segédkezett, közben újságírásba kezdett. Első riportját, melyben a helyi áldatlan állapotokat tárta fel, Háromszékvármegyei közállapotokról címmel a Keleti Újság hozta le. Bátran megírta a helyi hatalmasságok visszaéléseit, hogy békés polgárokat, közéleti személyiségeket napokra bebörtönöztettek, így a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Független Székelység szerkesztőjét vagy Medgyaszay Mihályt, akkori alsócsernátoni lelkészt. Ettől kezdve mint „jó pennájú újságíró” az erdélyi lapok Háromszék megyei tudósítója lett. Rendszeresen írt a Brassói Lapoknak és a marosvásárhelyi Hétfői Újságnak, cikkeiben „szellemes tollával nem egyszer frappírozta az olvasó közönséget, mikor színező stílusával a képzelt világba ragadta el az olvasót egyéni impressziói papírra vetésével”. Egykori „mikós-növendék”-ként volt alma matere bármilyen rendezvényén, ünnepélyén lelkesen részt vett, s mint laptudósító szívesen adott hírt azokról az erdélyi lapokban. Ő készített interjút a neves sepsiszentgyörgyi régésszel, dr. László Ferenccel, és ismertette a Székely Nemzeti Múzeum 1925 nyarán végzett Étfalva melletti ásatásainak eredményeit a Brassói Lapokolvasóival Kőkori festett edények és kőbronzkori kultúra nyomában címmel.
A Brassói Lapoknak az 1920-as évek elejétől volt a sepsiszentgyörgyi munkatársa. Rendszeresen megszellőztette „a két Róka nevű” román értelmiségi testvérpár – Vicențiu Răuca Răuceanu Háromszék vármegye főispánja és testvére, Isidor Răuca Răuceanu Sepsiszentgyörgy polgármestere – irányította közéletet, ugyanis mindketten a magyarság háttérbe szorításán „munkálgattak”. Írásai miatt 1924-ben elfogták, Sepsiszentgyörgy és egyben Háromszék megye elhagyására kényszerítették. Erre másnap – a szóbeszéd szerint – a Brassói Lapok azzal reagált, hogy az újság első lapján megjelentették a sepsiszentgyörgyi Megyeházát (ma a Bod Péter Megyei Könyvtár székhelye), előtte az 1848/49-es honvédemlékművel, ahol a két oroszlán helyére két rókát rajzoltak. Miután visszakerült Sepsiszentgyörgyre, 1925. október 4-én szerkesztő és kiadótulajdonosként hetilapot indított Nemere címmel. A lapjának megjelenése utáni napokban, talán még aznap, „holmi elintézetlen katonaügy miatt” a helybeli román csendőrség letartóztatta, gyalog Brassóba kísértette, ahol ezredébe való bevonulásra utasították. A tortúra miatt lebetegedett, hosszabb időn át ágyban fekvő beteg volt. Október 11-én a Székely Népben még az a híradás jelent meg, hogy a Nemere hetilap nem szűnt meg, csak az október 12–18-i 2. száma maradt el, de valószínűbb, hogy a laptulajdonosa belebukott a kezdeményezésbe, és anyagi okok miatt a hetilap megszűnt.
Továbbra is hírlaptudósításokból próbálta fenntartani magát. Utolsó cikke 1926. november 14-én Öngyilkossági járvány Háromszéken. Negyven öngyilkos két hónap alatt címmel a Független Székelységben jelent meg. Cikke megdöbbentő, mert mint írta: „A hosszú évekig tartó világpörkölés, a métely és vérgőz után is elijesztő az a statisztika, mely az öngyilkosságokról szól Háromszék vármegyében. Megbillent lelki egyensúlyunk végén már azt reméltük, hogy a béke hamisítatlan glóriája őrködik eme árnyékvilág felett, azt mertük hinni, hogy a sok miazma, a vérgőzös fájdalmak (…) eltűnésével felócsud a jólét és ránk virrad az úgynevezett boldogságban fürdő korszak. (…) Negyven öngyilkos torzképe mered elénk (…) és tetemre hívják az emberiséget (…). Izeneteikben vád van, szomorú vád az Ember, Isten legszebb teremtménye ellen (…). Mert a most élő emberiségnek a hangoskodások közepette sem sikerült megoldani azt az égető problémát, amit köznyelven úgy hívnak, hogy nyomor…” Nem lehet tudni miért, de feltételezhető, hogy az anyagiak hiánya miatt 1926. november 25-én „öngyilkossági szándékkal”, mellbe lőtte magát. Az orvosok még reménykedtek a túlélésében, de december 11-én belehalt sérüléseibe. Másnap nagy részvét mellett temették el. Nyughelye a sepsiszentgyörgyi új izraelita temetőben van, ahová később édesanyját is temették.
Felhasznált irodalom
Brassói Lapok, XXXI. évf., 1925. aug. 3., 174. sz.; XXXII. évf., 1926. dec. 13., 282. sz.
FÉDER Zoltán: Zsidók Háromszéken. Sepsiszentgyörgy, 2006, 390.
Független Székelység, XVI. évf., 1926. nov. 14., dec. 19., 42, 47. sz.
HARRINGTON SZÁNTHÓ Anikó (összeáll.): Öt emberöltő Erdélyben. Ha lássátok, se mondjátok... Beszélgetések Szánthó András életéről. 2001, 83.
Székely Nép, XLIII. évf., 1925. okt. 8., 11., 80, 81. sz.; XLIV. évf., 1926. nov. 28., dec. 16., 94, 99. sz.
