László Ferenc, ifj., dr., teljes nevén László Ferenc Ödön (Sepsiszentgyörgy, 1910. máj. 17. – Kolozsvár, 1992. máj. 5.) – jogász, ügyvéd, hírlapíró, egyetemi tanár, műszaki fordító. Református vallású. Apja, dr. László Ferenc a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium tanára, neves régész, a Székely Nemzeti Múzeum múzeumőre, igazgatója. Anyja, Bodor Antal kolozsvári ügyvéd és Incze Ida lánya, Bodor Ida. Testvérei: László Kálmán mikológus, József biológiai szakíró, kollégiumi tanár, muzeológus, Dezső teológiai szakíró, lapszerkesztő, Zoltán újságíró, szerkesztő, Endre jogi-, illetve turisztikai szakíró, előadótanár és Ida, aki Imreh Dezső református lelkészhez ment nőül. Felesége Szántó Éva könyvelőnő, könyvtáros. Gyermekük László Ferenc Csaba gépészmérnök, tájfutó, tájfutási szakíró.
Elemi és középiskoláit szülővárosában, a Református Székely Mikó Kollégiumban végezte, 1928-ban érettségizett. Apja révén gyermekkorától szoros kapcsolat kötötte a Székely Nemzeti Múzeumhoz. Diákként már 1924 nyarától látogatókat kalauzolt a múzeumban testvérével, Endrével, illetve Zoltánnal. 1925-ben részt vett apja utolsó erősdi ásatásán, a következő évben már ő is felvilágosításokat adott V. Gordon Childe (1892–1957) neves régésznek, történésznek. Apja halála után, még az egyetemi évek alatt is, egészen 1935-ig tovább működtette az apja által 1898-ban beindított sepsiszentgyörgyi meteorológiai állomást. A kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetemre iratkozott be jogra. Joghallgatóként az 1931/32-es tanévben a Székelyek Kolozsvári Társasága Főiskolás Tagozatának (SZKTFT) egyik vezetőségi tagja. A következő tanévben a Székelyek Kolozsvári Társaságának (SZKT) alelnöke. 1930-tól l935 áprilisáig az Erdélyi Fiatalok kiadóhivatali ügyeinek intézője, egyben 1930 novemberétől 1932 júniusáig szerkesztőségi titkára is. 1931 júliusától 1933 márciusáig szerkesztőbizottsági tag, 1932 júliusától a lap megszűnéséig társtulajdonos és főmunkatárs. Ugyanakkor 1934–35-ben a Szentimrei Jenő (1891–1959) szerkesztette kétnyelvű Napoca kőnyomatos lap belső munkatársa.
Jogi doktorátusát 1933-ban szerzete meg. Sepsiszentgyörgyre 1935-ben költözött haza. Megszakításokkal, mint ügyvéd tevékenykedett, a Sepsi Református Egyházmegye jogtanácsosa volt. 1938-tól (majd 1948–49-ben, habár már nem tartózkodott Sepsiszentgyörgyön) a Székely Nemzeti Múzeum igazgatóválasztmányi tagja. Részt vett a második világháborúban. 1944 májusában szakaszparancsnokként került a hadszíntérre, október 21-én alakulata zömével megadta magát a szovjet csapatoknak. A brassói hadifogoly lágerből vitték Szovjetunióba, ahonnan 1945 novemberében szabadult. Hazatért Sepsiszentgyörgyre, ahol 1946 novemberében újból ügyvédi irodát nyitott. 1946. november 10-én megválasztották a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) háromszéki tagozata alelnökének. Az értelmiség hívatása című beszéde kapcsán, melyet a MNSZ sepsiszentgyörgyi székházában mondott el, a Népi Egység tudósítója kiemelte, hogy az előadó „minden tekintetben hívatott, széleskörű közgazdasági, politikai, jogi és társadalomtudományi ismeretével, valamint a Szovjet Szövetségben szerzett értékes tapasztalatainak leszűrt tanulságaival élesen világosította meg azt az utat, amelyet mind a szellemi vezetőknek”, mind pedig az erdélyi magyarságnak követnie kell. Ilyen szellemben fogalmazódott hosszabb terjedelmű írása is, melyet az említett lap karácsonyi számában adott közre (Népi Egység, III. évf., 1946. dec. 23., 294. sz.,. 1947-ben a Magyar Népi Szövetség háromszéki tagozatának elnöke, tagja a Népi Egységszerkesztőbizottságának, az 1947 júniusában beiktatott Háromszék vármegyei időközi bizottság tagja, az ugyanez év júliusában létrehozott Román–Magyar Társaság sepsiszentgyörgyi tagozatának magyar alelnöke, 1948-ban Bukarestben a MNSZ Központi Végrehajtó Bizottsági tagjaként elnökségi titkára volt. Bukarestből rövid időn belül, még 1948 folyamán Kolozsvárra került, ahol a Bolyai Tudományegyetem Közigazgatási Karán előadótanár. 1951-ben politikai megbízhatatlanság ürügyén állásából eltávolították, 1952. augusztus 15-én testvérével, László Dezsővel együtt letartóztatták. Amíg testvérét, Dezsőt minden bűnvádi eljárás nélkül öt év szabadságvesztére ítélték, ő szabadlábra került, és mint megbélyegzett személy, nyugalomba vonulásáig a Metalul Roşu Fémipari Vállalat, majd a Könyvterjesztő Központ alkalmazottjaként dolgozott. 1990-től haláláig az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsosa volt.
Első cikkét 1931-ben az Erdélyi Fiatalok közölte., Összesen hét írása jelent meg a lapban., Később a Székely Népmunkatársa, a Brassói Lapok tudósítója, majd az Utunk és a Világosság munkatársa. Művelődéstörténeti írásaival 1979–1985 között A Hét hasábjain jelentkezett. Közreműködésével jelent meg Bukarestben, a Kriterion Könyvkiadónál az édesapja, dr. László Ferenc tanulmányaiból válogatást nyújtó, munkásságát méltató Táj és tudomány című kötet 1978-ban. Ő írta meg testvérének, László Zoltánnak a fiával, dr. László Attila régészeti szakíróval, a kötet összeállítójával a László Ferenc élete című fejezetet. Ő készítette azt az összesítő táblázatot, amely Sepsiszentgyörgy időjárására vonatkozóan az 1899–1913 közötti időszak legfontosabb jellemzőit tartalmazza. Ugyanakkor ő állította össze apja fontosabb életrajzi adatait, munkáinak jegyzékét, valamint az életéről, munkásságáról addig megjelent irodalmat. Cseke Péterrel közösen sajtó alá rendezte az Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetet, amelyet majdnem terjesztésre kész állapotban 1986-ban a román kommunista cenzúra bezúzásra ítélt. A nagyváradi nyomdászok bátorságának köszönhetően a kinyomtatott kötetek szinte teljes mennyiségben megmenekültek a megsemmisítéstől, és néhány héttel a Ceaușescu-rendszer megdöntése után Index. Tiltott könyvek szabadon feliratos szalaggal 1990-ben piacra került. Értékes önéletrajzi visszaemlékezései az 1929-es főiskolás nemzedékről, a régi Háromszékről, zászlósi élményeiről a II. világháborúban, valamint az Erdélyi Fiatalok védelmében szerzett vitaírásai kiadatlanok maradtak. Visszaemlékezéseim édesapám utolsó erősdi ásatására (1975), illetve László Ferenc önkéntes munkatársai (1976) című kéziratai a dr. László Ferenc-forrásanyag értékes részét képezik.
Felhasznált irodalom
BODÓ Sándor – VIGA Gyula (főszerk.): Magyar múzeumi arcképcsarnok. Budapest, 2002, 548–549.
CSEKE Péter (szerk.): László Dezső emlékezete 1904–2004. Kolozsvár, 2004, 246, 248, 252, 255.
DÁVID Gyula (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon. III. kötet, Kh–M. Bukarest, 1994., 332–333.
KELEMEN József (szerk.): A Székely Mikó Kollégium emlékkönyve 1859–1994. Sepsiszentgyörgy, 1994, 201.
KÓNYA Ádám: A dinasztia-alapító dr. László Ferenc. Tulipán Füzetek, II. évf., 1991. 6. sz., 25–27.
KÓNYA Ádám: A Mikóból indultak… Sepsiszentgyörgy, 2000, 29.
LÁSZLÓ Ferenc: Táj és tudomány. Válogatott írások. László Attila gondozásában és előszavával. Bukarest, 1978.
LÁSZLÓ Ferenc – CSEKE Péter (közzét.): Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). Bukarest, 1986, 367, 486.
László Ferenc szócikk. In BEREKMÉRI Árpád-Róbert: Fegyver alatt. A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikara 1940–1945. Marosvásárhely, 2008. Online elérhető: http://www.hungarianarmedforces.com/berekmeri27.htm. (Letöltve: 2022. nov. 24.)
László Ferenc szócikk. In HORTOBÁGYI Jenő (szerk.): Keresztény magyar közéleti almanach. III. kötet. Erdély. Budapest, [1941], 197. Online elérhető: https://adatbank.ro/html/cim_pdf2312.pdf. (Letöltve: 2022. nov. 24.)
Népi Egység, III. évf., 1946. nov. 8., 14., dec. 14., 23., 254, 259, 285, 294. sz.; IV. évf., 1947. júl. 11., 17., 151, 156. sz.
SIMON Anita – TÁL Mariann (szerk.): Ki kicsoda Aradtól Csíkszeredáig? II. kötet, L–Z. Csíkszereda, 1997, 11.
SZŐTS Zsuzsa (szerk.): Nagyjaink. Háromszék jeles szülöttei. Sepsiszentgyörgy, 2013, 104.
