MEGOSZT  

Domokos Pál Péter (Várdotfalva, 1901. jún. 28. – Budapest, 1992. febr. 19.)

Közzététel: 2022-11-28
Szerző: LŐRINCZI Dénes
Kategória: Sajtó



Domokos Pál Péter, írói álnevei Gernyeszeghy Ádám és Páldeák Áron (Várdotfalva, 1901. jún. 28. – Budapest, 1992. febr. 19.) – tanár, történész, népzene-, néprajzkutató és a csángók történetének, kultúrájának kutatója. Vallása római katolikus. Édesapja Domokos Elek (1866–1929) házasságon kívüli gyermekként született Csíksomlyón. Gyermekkorában feketehimlőben elveszítette az egyik szemét. Három osztályt végzett. Fiatalon a falu postása, felnőttként nyolc holdon gazdálkodott, elsajátította a kőműves mesterséget. A mezőgazdálkodás mellett Csíkszeredában, Csíksomlyón több házat, középületet tervezett és épített. Ő építette Dr. László Géza, Jakab Ferenc és Salló Ignác házait, valamint a csíksomlyói községházát, Csobotfalván és Csomortánban az iskolákat, Madéfalván a plébániát. Hirtelen haragú természetével mindig szigorú volt a környezetével szemben. Édesanyja gazdag családból származott, ennek ellenére fiatalként Brassóba küldték szolgálni azért, hogy elsajátítsa az „úri élet” praktikáit. A Cenk alatt megismerkedett a német és a román nyelvvel, valamint népdalokat tanult. Később Domokos Pál Péter az édesanyjától is lejegyzett népdalokat. A szülők házasságából hat gyermek született Anna, Veronika, Julianna, László, Magdó és Pál Péter. A hat gyermek közül csak László és Pál Péter taníttatását tudták felvállalni a szülők. 1935. március 5-én feleségül vette Antal Máriát, a kézdivásárhelyi Antal Endre kocsmáros lányát. A frigyből négy gyermek született, fia Domokos Péter a finnugrisztika professzora, Erzsébetet a kémia tudománya foglalkoztatta, Ádám reptéri elektromérnök és Mária a Zenetudományi Intézet népdalkutatója.

 

Testvéreivel szigorú neveltetésben részesült, aki az esti harangszó után ért haza, az számíthatott a szülői verésre. Az iskolai tananyag elsajátítása mellett elmélyült hitoktatásban részesült. Adventkor részt kellett vennie a hajnali 5 órás misén, később, amikor már nagyobb lett, ministrált. Ebben az időszakban tapasztalta meg a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának a különlegességét, és itt találkozott először moldvai csángókkal. Gyermekkorát Csíksomlyón töltötte, ahol apja mellett segédkőművesként is bedolgozott. Az elemi iskolát Csíksomlyón végezte, onnan a gyors és biztos anyagi kereset reményében előbb a gimnáziumot, majd ugyancsak Somlyón a Tanítóképzőt akarta elvégezni. Gimnáziumi tanárai között találjuk Csipak Lajost. Az 1916-os román betörést követően a család Hajdúnánásra menekült. Őt innen átirányították Debrecenbe, a Tanítóképző második osztályába, ahonnan 1917-ben tért haza. A harmadik és a negyedik osztályt Csíksomlyón zárta matematika–fizika–kémia szakon, de e mellett éneket is tanult. 1919-ben elvégezte a tanítóképzőt ugyancsak Csíksomlyón, ahol tanítói és kántori oklevelet szerzett. Helyettesítő tanítóként állást kapott Csíkkarcfalván (1919–1920), ahol nehéz anyagi körülmények között élt. Innen sikeres felvételivel a vulkáni Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának lett a tanítója, és egyben ő volt Vulkán község kántora. Visszaemlékezése szerint ebben az időszakban keresett a legjobban. Behívták román katonának a szászvárosi 92. gyalogezredhez Krajovára. Megtanult románul, hadnagyi fokozattal leszerelt. Mindenféle anyagi támogatás nélkül felutazott Budapestre továbbtanulni, hogy tanári oklevelet szerezzen a Tanárképző Főiskolán matematika, fizika, kémia és ének-zene szakokból. A megélhetéséhez a fővárosban tanítványokat vállalt, kántorként dolgozott. Az összegyűlt honoráriumokból jelentős összegeket tudott hazautalni. 1926-ban lediplomázott, hazatért és Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök kinevezte a csíkszeredai római katolikus intézet helyettes tanárának. Munkája mellett vezette a csíkszeredai dal- és zeneegyletet, valamint a csíksomlyói énekkart. Fiatal tanárként legnagyobb eredménye a tanítóképző és a főgimnázium harminc fős énekkarának a megszervezése és irányítása volt. 1929-ben felmondták a tanári állását, arra hivatkozva, hogy a Magyarországon szerzett diplomát a román állam nem tudja elfogadni. Ebben az időszakban olvasta Bartók Béla és Kodály Zoltán beszámolóit a különböző vidékeken történt népdalgyűjtő utakról. A neves zenegyűjtők nem jártak a moldvai csángóknál, ezért állástalanként első alkalommal 1929-ben elutazott a moldvai csángókhoz (utolsó alkalommal 79 éves korában). Népdalgyűjteményét személyesen mutatta be Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak, akikkel szorosabb kapcsolatba került, és további gyűjtőmunkákra ösztönözték. Gyűjtőmunkájának eredményét először magánkiadásban sikerült kiadnia 500 példányban.

 

1931-ben egyik alapítója a Csíki Néplap nevű újságnak. Cikkeit, tanulmányait a Csíki Lapok, Csíki Néplap, Ellenzék, Erdély, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Tudósító, Hitel, Keleti Újság, Magyar Kisebbség, Magyar Lapok, Magyar Nép, Pásztortűz, Székelyföld és a magyarországi néprajzi és irodalomtörténeti szaklapok közölték. A kolozsvári Erdélyi Iskola című folyóiratban zenei vonatkozású írásai jelentek meg, tartalmát a budapesti Zenei Szemle tartalma inspirálta, abból ismertetett egy-egy írást, hogy ezáltal is fenntartsa a magyar zenei élettel való kapcsolatot. A két világháború között ének-zene tankönyveket írt. Elemi iskolai énekeskönyvet adott ki, a Mert akkor az idő napkeletre fordul (Kolozsvár, 1940) című munkájában 50 csángó népdalt közölt. Bartók és Kodály tevékenysége serkentette a magyar zenei emlékek felkutatásában. A zenei anyanyelv ápolásához feldolgozta a régi énekeskönyveket, ilyen a Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század) című munkája. Budapesten megjelent a Hangszeres magyar zene a XVIII. században című munkája (Budapest, 1978), gazdag dokumentációval kiadta Kájoni János Cantionale Catholicum és Petrás Incze János Tudósítások című munkáit (Budapest, 1979). Munkájának hiteles eredetisége abban állt, hogy személyesen járta be a moldvai falvakat és gyűjtötte az ott élő magyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagokat. Dalokat, szokásokat jegyzett le, könyvtári és levéltári kutatások eredményeit állította össze.

 

Időközben a csíkszeredai tanítóképzőt áthelyezték Kézdivásárhelyre, ahol 1930–1933 között újból taníthatott, majd végleg eltiltották a pedagógiai pályától. 1936-ban rövid ideig kántor és tanító Gyergyóalfaluban. A nagyközségben pedagógus könyvtárat, pedagógiai tanfolyamokat és gyermekkórus versenyeket szervezett. Népművelő és pedagógiai munkájára egyháza legfőbb köreiben is felfigyeltek, ezért 1936-ban felhívatták Kolozsvárra, hogy töltse be a Katolikus Státus pedagógiai titkári tisztségét. Ennek gondnokaként irányította a katolikus tanítók önsegélyező egyesületét és könyvtárát, állandó munkatársa volt az Erdélyi Iskolának, az Erdélyi Múzeumnak, a Népnevelés ügyvezető titkára. Cikkei jelentek meg az Ethnográfiában és a Hitelben. 1940-ben, még Erdély kettéosztása előtt Márton Áron püspök kinevezte egyházmegyei tanfelügyelőnek. Az erdélyi római katolikus püspökség (zene) tanfelügyelője. Megszervezte a kolozsvári Szent József énekkart. Észak-Erdély visszacsatolását követően kinevezték bukaresti magyar nagykövetnek. Ebben a tisztségében bízták meg a csángók visszatelepítésével, de mivel elképzelése nem egyezett a magyar katonai nézetekkel, lemondott kinevezéséről. Bukarestből visszatért Kolozsvárra, és elfoglalta a kolozsvári tanítóképző igazgatói állását. 1943-ban ledoktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetem bölcsésztudományi karán. 1988-tól a történettudomány doktora.

 

1944-ben, a front közeledtével családjával Budapestre menekültek. A Szálasi kormány idején beosztották a közoktatásügyi minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével foglalkozzon. A front közeledtével tovább menekültek Veszprémbe, majd Szombathelyre, végül Szentgotthárdon várták be a háború végét. 1945 tavaszán, a háborúkat követően visszatért családjával Budapestre, ahol áthelyezték a Népjóléti Minisztérium hadigondozási főosztályára, a szociális gondoskodási osztály osztályvezető miniszteri tanácsosává nevezték ki. Azért, hogy beosztásában tenni tudjon, beállt a kommunista pártba. Állásából 1949 karácsonyán elbocsájtották, arra hivatkozva, hogy amerikai magánszemélyektől adományokat fogadott el hadiárvák segélyezére. (Feltételezhetően ez volt az elődje a napjainkban is működő csángó keresztszülő programnak. Levelezései során ugyanis Amerikában „keresztszülőket” kutatott fel, akik jelképes összegért hadiárvákat fogadtak örökbe.) Munka nélkül maradva a kitelepített svábok helyére betelepített moldvai telepesek által benépesített Szárászpusztán kérvényezett és kapott egy 8 holdas földrészt, amiből két évig élelmezte Budapesten maradt családját. A gazdálkodás mellett tovább folytatta az anyaggyűjtést, segédkezett az Egyházaskozár, Szárász és Mekényes községekbe telepített mintegy 100 csángó családnak. Az ÁVH rendszerellenes összeesküvés vádjával elvette tőle a földet, majd konkrét bizonyíték hiányában rövid ideig különböző börtönökben tartották fogva. Ezt követően nehezen, de végül egy csepeli építkezésen segédmunkásként alkalmazták. Fél évig dolgozott a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál, az ősz beköszöntével felkereste a IV. kerületben Mohunka Jánosnét, a tanács oktatási osztályvezetőjét, és így jutott a Viola utcai általános iskola felső tagozatára mint fizika–matematika tanár. Két év múlva áthelyezték a József Attila Gimnáziumba, ahol a matematika–fizika mellett zenét tanított 1956-ig, majd a Kaffka Margit Gimnáziumban tanított tovább 1961-es nyugdíjazásáig. Mindvégig tartotta a kapcsolatot volt csíki diákjaival – akik kristályemberként emlegették –, gyakori látogatója volt az öregdiák szövetségnek.

 

1975-ben kutatásokat folytatott a Vatikáni Titkos Levéltárban. Pálosok felkérésére vizsgálta a lengyelországi Czestochowában a régi kéziratokat, így talált rá egy 1501-ből való magyar nyelvemlékre, egy Mária-imádságra. Ugyanerre az időre tehető az általa talált kézdiszentléleki földjegyzék keletkezése. Párizsból elhozta egy dominikánus szerzetes 1307-ben Magyarországról szóló feljegyzésének másolatát. Foglalkozott a Kájoni János csíkcsobotfalvi kéziratával és Szemlényi János énekeskönyvével. A Néprajzi Múzeum felkérésére a Magyarság Néprajza című négykötetes munkában megírta a Ménasági kendermunká c. fejezetet. Ha korabeli dokumentumra tett szert, akkor legtöbb esetben az Irodalomtörténeti Közleményben, vagy ha zenei vonatkozású volt, akkor a Zenei Szemlében publikálta. Lengyelországi magyar vonatkozású kutatásait a Magyar Nyelvben közölte. Foglalkozott Kájoni János, Petrás Incze János életével, megírta Márton Áron életét.

 

A két világháború között megtapasztalta a népi értékek pusztulását, ezért népművészeti kiállításokat szervezett, a székely népviselet felelevenítésére szőttes bálokat rendezett. Tudatosan hordani kezdte a székely harisnyát és a csizmát vasárnap és ünnepnapok alkalmával. Elsajátította a néptáncot, hogy azt is továbbadhassa. Nevéhez köthető az 1931-ben első alkalommal megszervezett Ezer Székely Leány Napja, amely a ’30-as években még néhány alkalommal megrendezésre került, majd 1990-től újból felelevenítődött. Szabadidejében mindvégig a csángó falvakat járta, felkutatva addig nem vizsgált településeket, azok néprajzi vonásait, amelyek megalapozták későbbi életművét, mindmáig kiható jelentőségét. A két világháború között minden évben átlépte a román–magyar határt. Ha nem kapott járta hivatalos engedélyt, akkor a határőr megvesztegetésével oldotta meg a határátlépést. A II. bécsi döntésig sikerült a köztudatba bevinnie a bukovinai székelyek ügyét. Munkássága nyomán szakértőként fordult hozzá Teleki Pál miniszterelnök a csángók áttelepítésének ügyében. Felkérték, hogy szakreferensként vegyen részt a bukovinai csángók Magyarországra történő áttelepítésében. Mindaddig részt is vállalt benne, amíg a hivatalos politikai körök nem kezdték munkáját sürgetni, ezt követően kiszállt a programból.

 

1991-ben könyvtárának csángó vonatkozású anyagát átadta a Győrben alapított Arrabona Universitas Társadalomtudományi Karán működő Hungarológiai Tanszéknek. A gyűjtemény mellett százezer forintos alapítványt ajánlott fel olyan csángó fiatalok képzésére, akik vállalják, hogy diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre.

 

1986-ban a Bethlen Gábor Alapítvány első kitüntetettje volt, így első rangos elismerését 85 éves korában kapta meg. 1991-ben Széchenyi-díjban részesült kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért, és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt-díjjal tüntette ki. Posztumusz díjban részesült 2002-ben a Magyar Örökség által, 2006-ban a Magyar Művészetért címmel ismerték el munkásságát.

 

Fontosabb művei

A moldvai magyarság. Csíksomlyó, 1931. A 2, 3. és 4. kiadás Kolozsváron 1934-ben, 1941-ben és 1942-ben jelent meg. A 6., bővített kiadás Budapesten látott napvilágot 2001-ben.

Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század). Kolozsvár, 1939.

Adalékok Moldva történetéhez. Kolozsvár, 1940.

Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángómagyar népdal. Kolozsvár, 1940.

Moldvai csángó mese és négy csángómagyar ének. Kolozsvár, 1942.

Rezeda. 96 csángómagyar népdal. Budapest, 1953.

Csángó népzene, 1–2. RAJECZKY Benjáminnal közösen. Budapest, 1956, 1961.

Hangszeres magyar zene a XVIII. században. Budapest, 1978.

„... édes Hazámnak akartam szolgálni”. Budapest, 1979.

A nemzetek és vallások története Romániában. Youngstown, Ohio, 1980.

Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángómagyarokkal: népdalok, népmesék, népszokások, eredetmondák a magyar nyelvterület legkeletibb részéről. Budapest, 1981.

Az én Erdélyem. Domokos Pál Péter elmondja életét Balogh Júliának. Budapest, 1988.

Rendületlenül... Márton Áron, Erdély püspöke. Szeged, 1989.

Múltbanéző. Tanulmányok. Budapest, 1990).

Moldvai útjaim. Csíkszereda, 2005.

 

 

Felhasznált irodalom

BALOGH Edgár: A csángók vándorapostoláról. In uő: Hármas kis tükör. Budapest, 1945, 219–222.

BALOGH Júlia: Az én Erdélyem. Domokos Pál Péter elmondja életét Balogh Júliának. Vita Kiadó, Budapest, 1988. /Életutak 1. Oral History Archívum/

BEKE György: Magunk keresése. Bukarest, 1972

GREMSPERGER László – GYESKÓ Ágnes (szerk.): Ki kicsoda a magyar irodalomban? Könyvkuckó, Budapest, 1996, 74.

HAJDÚ Demeter Dénes: In memoriam Domokos Pál Péter. Erdély Művészetéért Alapítvány, Budapest, 1992. /Erdélyi Füzetek 2./

Honismeret, XIX. évf., 1991. 2. sz., 34–36.; XX. évf., 1992. 3. sz., 109–111., XXIV. évf., 1996. 1. sz., 51–57.

KACSÓ Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Bukarest, 1984, 359.

SZABÓ T. Attila: A transylvan magyar társadalomkutatás. Hitel 1938. 1. sz., 1–22.

Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata, LXXX. évf., 1972. 1. sz.

 

Internetes források

CSERVENKA Judit: Édes hazámnak akartam szolgálni. Magnificat.ro, 2010. szept. 14. https://magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/74-szent/istenkeresok/4936-es-hazak-akartam-szolgi. (Letöltve: 2022. nov. 22.)

S. LENGYEL László: Emlékezés a 23 évvel ezelőtt elhunyt néprajztudósra. Magyar Patrióták Közössége, 2015. febr. 13. https://patriotak.hu/domokos-pal-peter/ (Letöltve: 2022. nov. 22.)



ELŐZŐ SZÓCIKK

KÖVETKEZŐ SZÓCIKK

Eszmecsere a szócikkről