Biró István, vitéz (Barót, 1878. aug. 20. – Székelyudvarhely, 1956. nov. 2.) – tanár, birtokos, szerkesztő, a Magyar Országgyűlés Felsőházának örökös tagja, Apostag (Magyarország) díszpolgára. Református vallású. Apai ágon református, anyain római katolikus családból származott. Apai nagyapja, Biró András négy évig Székelyudvarhelyen tanár, majd parajdi, végül középajtai lelkész volt. Anyai nagyapja, Dánér István a kézdivásárhelyi katonaneveldéből állt a Mátyás-huszárok közé 1848-ban, szüleitől örökölt és felesége tekintélyes birtokán gazdálkodott, gőzmalom- és szeszgyártulajdonos, vármegyei virilis lett, egyik alapítója a Baróti Takarékpénztárnak. Apja, Biró Albert jénai egyetemet megjárt tanára a baróti Állami Felső Népiskolának. Anyja, Dánér Anna a nagyszebeni orsolyitáknál nevelkedett. Tíz testvére született: (I.) Albert, Árpád, (I.) András, (II.) Albert, Emília kis- és gyermekkorukban meghaltak, Gyula, András, Andor, Emma, Tibor megérték a felnőttkort. Utóbbi Fiumében végzett akadémiát, majd a Brassói Népbanknál, ugyanitt az Erdélyi Hitelbank fiókjánál, majd Sepsiszentgyörgyön az Áruforgalmi Rt. fiókjánál működött. 

Felesége olaszteleki Nagy József birtokos és Karácsony Róza lánya, Nagy Margit, az első világháború idején az erdővidéki Vöröskereszt kirendeltségének vezetője, az „első román világban” az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének igazgatóválasztmányi tagja, az Erdővidéki Református Egyházmegye és Olasztelek Nőszövetségének elnöke, a vármegyei Vöröskereszt egyik alelnöke volt. Dédapja, érszalacsi Kovács Mózes 1848-ban Székelyudvarhely főbírája. Anyai nagyapja, Karácsony György erdőfülei református lelkész, 17 éves székelyudvarhelyi diákként állt be 1848-ban a Mátyás-huszárok közé. Egyetlen gyermekük, ifj. Biró István az állatorvosi pályát választotta. Örökbefogadott gyermekük az 1929-ben hétéves Ötvös István András, aki anyját, Ötvös Vilmát, a születésekor elvesztette, s kit már három hónapos korától neveltek.

Apja „német nyelvre” Brassóban szász családoknál helyezte el diákszállásra. Az 1889/90-es tanévtől volt a brassói M. Kir. Állami Főreáliskola tanulója. Harmadikos korában súlyosan lebetegedett, kimaradt, de végül itt végezte el a negyedik osztályt az 1892/93-as tanévben. Ötödikes korában apja a székelyudvarhelyi M. Kir. Állami Főreáliskolába íratta, ahol a kötelező tantárgyakon kívül latint tanult. Jó sportoló volt, tagja az iskola millenniumi tornászcsapatának, melyet Blaha Lujza és Jókai Mór egy órás látogatáson fogadott. Az eseményről ő számolt be a diákok litografált újságjában. Jó eredménnyel érettségizett az 1897/98. tanév végén, mint bölcsészetkari hallgató a szászvárosi Református Kuún Kollégiumban tett latin és görög nyelvből kiegészítő érettségit. Az egyetemet Kolozsváron végezte, itt szerzett 1901-ben középiskolai tanári oklevelet. 

Az egyetemi évek alatt belső munkatársa az Erdélyi Gazdának, melybe külföldi lapokból fordított, ugyanakkor gazdaságpolitikai cikkeket írt. Szépirodalmi cikkei, tanulmányai a kolozsvári és a fővárosi lapokban jelentek meg. Öt szemeszteren át az egyetemi tornász és vívó csapatok vezetésében is segédkezett. Ennek elismeréséül az egyetem torna- és vívóbizottsága elismerő és ajánló végbizonyítványt adott neki. Egyévi önkéntes katonai kötelezettségének 1901–1902 folyamán a görzi 8. számú tábori ágyúsezrednél tett eleget. Grazban és Görzben szolgált, aktívan részt vett Graz város sportéletében, az egyetemen bölcsészeti előadásokat hallgatott, tagja volt a Grazer Klubnak, a Magyar Egyletben több előadást is tartott. A katonaságból tartalékos huszárhadnagyként szerelt le. 1902–1903-ban vidéki lapszerkesztő volt.

Grazban ismerkedett meg az ott üdülő gr. Kuún Gézával, a szászvárosi gimnázium főgondnokával, akinek biztatására megpályázta a szászvárosi Református Kuún Kollégium egyik helyettes tanári állását. Szászvároson 1903-tól 1905-ig tanított magyar és német nyelvet, feleségével együtt járták be a Hunyad vármegyei magyar szórványokat. A székelyudvarhelyi M. Kir. Főreáliskolához 1905 végén nevezték ki helyettes tanárnak, katedráját 1906 áprilisától foglalta el, rendes tanárrá 1907-ben nevezte ki a közoktatásügyi miniszter. Iskolájában az Eötvös József Önképzőkör vezető tanára, az Ifjúsági Könyvtár alsó csoportjának őre, az Országos Középiskolai Tanári Egyesület Székelyudvarhelyi Körének alakulásától titkára, később jegyzője, majd ügyvezető alelnöke, az ennek keretében létrehozott Udvarhelyvármegyei Népnevelési Egyesületnek, az Eötvös József Egyesületnek a titkára, a Vasárnapi Munkásképző Szabadlíceumnak az elnöke. Mindezek mellett Az Udvarhelyvármegyei Múzeumegylet igazgatója, a Munkásképző Bizottság elnöke, a székelyudvarhelyi Kaszinó titkára, a Korcsolyaegylet gazdája, a Sportegyesület és a Városszépítő Bizottság tagja, az Udvarhely Vármegyei Lövészbizottság polgári előadója, a Székely Dalegylet elnöke, Székelyudvarhely városi képviselőtestülete állandó bizottmányának, Udvarhely vármegye törvényhatósági bizottságának állandó és központi választmányának, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak tagja, a református egyház presbitere volt. Saját kérésére 1913 decemberében Brassóba, az ottani M. Kir. Főreáliskolához helyezték át. 1914 elején egyéves tanulmányútra szabadságot és 1000 korona segélyt pályázott meg, melyet el is nyert, de nem vehette igénybe, mert a közben kitört világháború első napjaiban az általános mozgósításkor be kellett vonulnia a 9. népfelkelő huszárezredhez hadnagyi rendfokozattal. A harctéren hamarosan főhadnaggyá, rá egy évre századossá léptették elő. Lengyelországból a román betöréskor Erdélybe került át, részt vett szülőföldje, Erdővidék és Háromszék felszabadításában, az ojtozi csatában meg is sebesült. József királyi herceg hadseregparancsnok parancsőrtisztjévé nevezték ki, ugyanakkor rövid időre Háromszéken a gazdasági ügyek vezetésével bízták meg, majd Bukovinába vezényelték, innen került haza Olasztelekre. A harctéren tanúsított vitézségéért hat alkalommal tüntették ki, többek között a III. osztályú Katonai Érdemkereszt hadiékítménnyel és kardokkal a bronz és az ezüst Signum Laudis hadiszalagon, a Károly-csapatkereszttel, emellett a Sebesülési Érem tulajdonosa volt.

Az összeomlás idején, 1918-ban a Székelyudvarhelyen alakult Nemzeti Tanács katonai előadója. A bevonuló román katonaság különböző gyanúsításokkal letartóztatta. Szabadulása után visszavonult olaszteleki birtokára, ahol állandó csendőri és katonai ellenőrzésekkel zaklatták. 1921–1925 között a brassói református középiskola tanára. Ez idő alatt Csia Pál református lelkésszel közösen írták meg és szerkesztették a brassói református egyház százéves fennállása emlékére kiadott Emlékkönyvet (Brassó, 1924.) 1926-ban a baróti Takarékpénztár vezérigazgatójának választották meg. Kezdetektől részt vállalt az erdélyi magyar közéleti és politikai mozgalmakban, az Országos Magyar Párt Udvarhely megyei Intéző Bizottságának, illetve elnökségének tagja, valamint az olaszteleki szervezet elnöke, Erdővidék képviselője, az Erdővidéki Erdőipari Rt., a Brassói Általános Kereskedelmi Rt., az Oklándi Autóbusz Közlekedési Vállalt igazgatósági tagja, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgató-választmányi, az Erdélyi Református Egyházkerület képviselőtestületének tagja, az Udvarhelymegyei Gazdasági Egyesület, az olaszteleki Gazdakör, az Oklánd járási Vadásztársaság elnöke, az Erdővidéki Református Egyházmegye világi főjegyzője és tanácsbírája, 1939–40-ben a Magyar Népközösség Udvarhely megyei tagozatának társelnöke, baróti-olaszteleki szervezetének elnöke, a Baróti Dalárda tiszteletbeli elnöke. Indulásától (1925 decembere) a Baróton megjelenő Erdővidéki Hirlap munkatársa, több esetben vezércikk írója, főszerkesztő-helyettese. 

A Magyar Népközösség Udvarhely megyei tagozatának társelnökeként fellépett és panaszt tett Bukarestben a román csendőrök és vadászati felügyelők ellen, akik 13 zetelaki székely kisgazdát kínoztak és vertek napokon át, és elérte, hogy vizsgálatot indítsanak az elkövetők ellen. Ebből kifolyólag, más okokra hivatkozva ugyan, többször zaklatták a hatóságok, házkutatást tartottak lakásukban. A második bécsi döntéskor a román hatóságok elfogató parancsot adtak ki ellene, ennek ellenére irányításával egy hét alatt titokban több község, közöttük Barót, Olasztelek bejáratához készítettek és állítottak székely kapukat a bevonuló Magyar Királyi Honvédség fogadására. A magyar kormány az 1940. október 4-i ülésén a felsőházi tagsági hely betöltésére terjesztette fel. A Kormányzó október 16-ával a Felsőház örökös tagjává nevezte ki. 1940–1943 között a Földmívelésügyi, 1941. április 25-től a Kereskedelmi és Közlekedési, 1942 márciusa és 1943 áprilisa között a Közoktatásügyi, 1942 márciusától a Véderő Bizottságban is működött. Közben a létrejött Erdélyi Párt 1941. április 23-án alakult Udvarhely megyei Tagozatának elnöke lett, ugyanakkor továbbra is az olaszteleki Gazdakör elnökeként tevékenykedett. Ugyanebben az évben Horthy Miklós Nemzetvédelmi Keresztet adományozott számára, decemberben pedig, mint tartalékos századost három tiszttársával elsőnek avatták vitézzé Erdélyben. Vezetője volt annak a bizottságnak, amely a székelység ajándékaként a bevonuló Magyar Királyi Honvédség fogadására Olasztelek bejáratához készített és állított székely kaput, mint a Nemzet Székelykapuját, Olasztelekről az erdővidéki fafaragó mesterekkel – élükön Sütő István vargyasi neves fafaragóval – Kenderesre szállította, ahol a Horthy-kastély melletti gyümölcsöskert bejáratához 1942. július 30-án állították fel, és adták át ünnepélyes keretek között a Kormányzónak. Részt vett a Székelyföldi Villamossági Részvénytársaság alakuló ülésén, melynek célja Háromszék, Csík, Udvarhely és Maros-Torda vármegyék villamos energiahálózatának a fejlesztése volt. Mint a részvénytársaság igazgatósági és felügyelőbizottsági tagja szervezte meg a Székelyföldi Villamosítási Baráti Kört, melynek a vezetője volt. Hálája kifejezéséül Apostag díszpolgárává választotta, mert neki köszönhetően több száz alföldi gyermek nyaralhatott Erdővidéken 1941 októberében.

Felsőházi tagként Budapesten tartózkodott, amikor megkezdődött Budapest ostroma, melyet feltehetően ott vészelt át. 1945 februárjában tért haza, a román hatóságok előtt nagy nehezen sikerült tisztáznia magát, és újból közéleti szerepet vállalhatott, mint a Magyar Népi Szövetség gazdasági tanácsadója, illetve tovább munkálkodhatott Székelyföld villamosítása ügyében. 1948 májusa után teljesen háttérbe szorult, Olaszteleken házát, földbirtokait, minden ingó és ingatlan vagyonát a hatóságok lefoglalták, majd államosították, kényszerlakhelyre, Székelyudvarhelyre telepítették. Állítólag 1956 októberének végén felizgatta magát a magyarországi forradalom hírei hallatán és agyvérzésben hunyt el. Az anyakönyv tanúsága szerint 1956. november 2-án halt meg, Székelyudvarhelyen temették el. 

Felhasznált irodalom

A székelyudvarhelyi M. Kir. Állami Főreáliskola XXVI. évi értesítője az 1896/97. isk. év végén. Székelyudvarhely, 1897. 128.

ÁDÁM Éva: Vitéz Bíró István. A magyar országgyűlés felsőházának örökös tagja. Hargitaváralja, IX. évf., 1944. ápr. 1. – máj. 15., 7–10. sz.

BOTLIK József: Nemzetünket szolgálták. Budapest, 2020, 153–156.

Erdővidék, II. évf., 1926. febr. 21., 8. sz.

Erdővidéki Hirlap, V. évf., 1929. máj. 12., szept. 29., dec. 1., 20, 41, 50. sz.,; VI. évf., 1930. okt. 26., 46. sz.

Gyászjelentő törzsgyűjtemény. Székely Nemzeti Múzeum dokumentációs könyvtára, Sepsiszentgyörgy.

HORTOBÁGYI Jenő (szerk. és kiad. felel): Keresztény Magyar Közéleti Almanach. III., Erdély, Budapest, 1941–1943, 42–43. Online elérhető: https://adatbank.ro/html/cim_pdf2312.pdf. (Letöltve: 2022. nov. 22.)

OSVÁT Kálmán, dr. (szerk.): Erdélyi Lexikon. Nagyvárad, 1928, 35. Online elérhető: https://mek.oszk.hu/10100/10154/10154.pdf. (Letöltve: 2022. nov. 22.)

Romániai Országos Levéltár Kovászna Megyei Irodája, Fond 105, 74. sz., 14v–19r. folió; 76. sz., 5v.–6r., 8v.–9r. folió; 78. sz., 29v.–30r. folió; 79. sz., 30v.–31r. folió; 597. sz., 13v.–14r. folió.

ROMBAUER Emil (szerk.): A brassói Magyar Kir. Állami Főreáliskolának hetedik évi értesítője. Az 1891–92. tanév. Brassó, 1892, 66, 83.

ROMBAUER Emil (szerk.): A brassói Magyar Kir. Állami Főreáliskolának nyolczadik évi értesítője. Az 1891–92. tanév. Brassó, 1893, 109.

SIMON Ferenc (szerk.): A szászvárosi Ev. Ref. Kún-Kollegium értesítője az 1897–98. tanévről. Szászváros, 1898, 83.

SIMON Ferenc (szerk.): A szászvárosi államilag segélyezett Ev. ref. Kún-Kollegium értesítője az 1903–1904. tanévről.Szászváros, 1904, 15.

SOLYMOSSY Lajos, dr. (szerk.): A székelyudvarhelyi Magyar Kir. Áll. Főreáliskola XXXV. évi értesítője az 1905–1906. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1906, 7, 12, 14.

SOLYMOSSY Lajos, dr. (szerk.): A székelyudvarhelyi Magyar Kir. Áll. főreáliskola XXXVI. évi értesítője az 1906–1907. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1907, 11.

SOLYMOSSY Lajos, dr. (szerk.): A székelyudvarhelyi Magyar Kir. Áll. főreáliskola XXXIX. évi értesítője az 1909–1910. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1910, 10.

Szabó Sámuel hagyaték. Bod Péter Megyei Könyvtár, Sepsiszentgyörgy.

Székely Nép, LIX. évf., 1941. okt. 9. 2257. sz.; LX. évf., 1942. márc. 28., 71. sz.

SZÉPRÉTHY Béla (szerk.): A brassói Magy. Kir. Állami Főreáliskola huszonkilencedik évi értesítője. Az 1913–14. tanév. Brassó, 1914, 35, 88.

SZÉPRÉTHY Béla (szerk.): A brassói Magy. Kir. Állami Főreáliskola harmincadik évi értesítője. Az 1914–15. tanév. Brassó, 1915, 22, 64, 66, 68, 74.

SZÉPRÉTHY Béla (szerk.): A brassói Magy. Kir. Állami Főreáliskola harmincharmadik évi értesítője. Az 1917–1918. tanévre. Brassó, 1918, 8, 19.

TOMPA Árpád (közli): A székelyudvarhelyi Magyar Kir. Áll. főreáliskola XLIII. évi értesítője az 1913–1914. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1914, 12, 17.

VÁRADY Aladár – BEREY Géza (szerk.): Erdélyi Monográfia. Szatmár, 1935, 47.

Internetes források